Legbensőbb valamiféle
(Hamvas Bélához, odaátra)
egykoron
a teremtés megtisztulása után
valamiféle állat
valamikor emberré lett
egymaga hamarosan félni kezdett
és gyorsan visszaváltozott
akkoriban kezdték enni is egymást
és születtek szájukban a megtört
hamis szavak
igazul csak a testi éhség
mint valamiféle legbensőbb parancs
el-eluralkodik rajtunk keresztül ma is
minden ami megátalkodott
mint valamiféle legbensőbb –
ez a nemlét igazgat
azóta élek félelemben
mióta kiolvastam az Édenkert
kapun túl hogy mik élhettek
utóvégül
Amikor más
(önmagunknak, emlékeztetőül)
a legfélelmetesebb rémálom
amikor más mondja neked
szeretlek
szép állatként használ
kiéli vágyait
aztán nevetve feláll arrébb megy
bódult vadként
ahogy egy ösztönlénynél szokás
onnan kerít
megfigyel mint
kegyetlen
ismeretlen
és én
én már nem védhetlek meg
Egyszerű ima
a mindenkori mai nap
ez a nap a szeretetről kéne szóljon
miképpen a mennyek is
és a holnap és a többi nap is a szeretetről szóljon
kéne minden nap hogy ünnep legyen
a szerető életet és egy jó istent érezzünk szűntelen
mindenben mindenhogyan
amiképpen társainkban felebarátunkban
aképpen önmagunk is felemelkedni láttassék
csöppnyibukott lelkünk hatalmas szívében
és a szavak hatalmának értelmét kitárulkozva örökkén tudjuk
magunkénak szerelmetes szeretettel
mutassuk meg önmagunk
ha másként nem lehet
ó ti asszonyok – ereitek teljében
férfiakon innen s túl
mutassatok fény-kövezte utat
lábunk nyomától a távoli csillagok fényéig
úgy kellene visszaragyogjuk mindannyian
eltékozolt életünk
időknek időtlensége végett is
e hangyányi lenniért
hogy mi mindannyian
fűvek és fák és kicsi cserjék
gombák és állatok és virágok
és emberek
e megkövült kövek között a föld az ég
tisztelőiként
hogy mi mindannyian
mindannyian aki Te benned egyensúlyozunk
el ne tapossuk egymást
Kitárt ajtód is egyre hívogat
emlékszem a testedben
lüktető fájdalomra
érkezésem mosolyára
ahogy kezem s kezed
egymás szívét simogatta
mi ez az átok kérdezted
honnan ennyi rosszindulat
szómágiával meg is nevezted –
imádkoztunk a rontás ellen
elmondtál egy rózsafűzért
lábaidnál ültem
pedig te olyan szépen szeretsz
és mikor visszaszeretlek
az ég az udvar a ház a székek
kéken mint a tüzet átöleltél
ahogy a mennyekben szokás
kéken hajnalodott kéken este lett
áttetsző szinte pókhálószerű
szemedben a mindtől óvó fény
nem akarok belőle szabadulni
kitárt ajtód is egyre hívogat
ha menni kell a csöppnyi lenniért
tudd hogy magammal viszem
a kerub-küszöb láng-melegét
ne félj – szívem itt marad
énvalóm ott-helyén
Szente B. Levente (1972) költő, újságíró, a Magyar Kultúra Lovagja, Papp Árpád Búvópatak-díjas, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának tagja.