A sajtosroló helye a költészetben
Debreczeny György: vadvirágcsokrok idején
DunapArt Kiadó, 2026
Nemrég láttam az egyik személyvonat-viszonylaton egy számomra megható jelenetet: egy fiatal lány egy verseskötetből olvasott fel a barátjának (legalábbis azt gondoltam, hogy a barátja, ki másnak olvasna fel az ember verset). Nem ismertem fel a szerzőt, de ha ez a performansz sínre kerülne és meghonosodna hazánkban, mint underground műfaj, én bizony nem ellenezném. Persze ahhoz olyan strapabíró és utazóképes verseket kell a poggyászba pakolni, amik nem romlanak meg Lajosmizséig. Ezek a versek márpedig elég menettűrőnek tűnnek; aki már olvasta Debreczeny György korábbi köteteit, az tisztában van vele, hogy nála a humor nem ideiglenes modern póz, hanem radikális költői módszer, amellyel folyamatosan szétszedi a nyelv, a műfaj, az irodalmi tekintély és a hagyományos formaköltészet által felépített állványzatot. Legújabb kötetében egymás mellé kerül a mosogatószivacs, a buddhista ikonográfia, a dohányzás, a magyar történelem, a közéleti nyelv, Tandori, Ottlik, Pilinszky, a reklám és a sajtosroló – méghozzá úgy, hogy végül egyik sem marad egészen az, aminek eredetileg hittük.
Egyes költők úgy lépnek be a magyar irodalom terébe, mint egy ünnepélyes fogadóterembe: kissé meghajolnak a nagy elődök előtt, leporolják zakójukat, ellenőrzik, hogy jól állnak-e a jambusaik, majd elfoglalják helyüket a nemzeti költészet egyik kényelmes foteljében. Debreczeny viszont egyáltalán nem hisz a fogadótermekben. Ő inkább vállával benyomja a konyhaajtót, magával hozza a mosogatószivacsot, egy buddhista imamalmot, néhány közéleti szlogent, egy tengerparti kavicsot, némi versport, sőt, ha a helyzet úgy kívánja, egy sajtosrolót is – aztán mindezt fölteszi az asztalra, és várja, hogy történjék valami. Debreczeny György költészete várakozás: de nem passzív várakozás, hanem nyelvi lesben állás.
A vadvirágcsokrok idején cím már önmagában sem diskurzusidegen: a vadvirág nem kertészeti kategória, hanem a rendezetlenség esztétikája; a csokor viszont már valamilyen szerkesztettséget, kompozíciót, emberi beavatkozást feltételez. Debreczeny verseiben éppen ez a kettősség működik: mintha a költő egyszerre akarná megmutatni a világ spontán burjánzását és azt a kényszeres emberi mozdulatot, amellyel minduntalan értelmet akarunk kötni hozzá. A kötet így nem hagyományos értelemben vett verseskönyv, hanem nyelvi herbárium: a növények mellett itt szavak, közhelyek, történelmi emlékek, buddhák, buszok, politikai szólamok, és saját magukból kihulló mondatok száradnak a lapok között.
Képei hömpölyögnek, de nem torlódnak egymásra, tartanak egy egészséges arányt. Debreczeny egyik legfontosabb költői módszere az ellentétek összeütköztetése. A magas és az alacsony, a szakrális és a banális, a filozófiai és a konyhai, a történelmi és a pillanatnyi nála nem egymást kizáró világok, hanem ugyanannak a nyelvi anyagnak különböző állapotai. A nyújtsd ide ezt a hangaszálat például már címében is olyan szóval játszik, amelyben a növény és a hang egyszerre van jelen, s a vers később ezt a nyelvi bizonytalanságot csavarja tovább: a jelentés nem kijelentésként, hanem csúszkáló tárgyként kerül elénk.
nyújtsd ide ezt a hangaszálat
nyújtsd ide ezt a hangaszálat
kiabáltam
az ősz hallott
nagyothallott azért kiabáltam
e földön többé sohse szagollak
ó hangok szaga időszálak
időtlenül sohse szálazlak többé
tudhatod
*
hangoztattam ezt a hangaszálat
hallottad hogy az ősz hallott?
e földön többé sohse őszülök
ó várakozás szaga és halál
[…]
(részlet)
Ez a csúszkálás Debreczeny költészetének egyik legfontosabb sajátossága. Nála a szó nem feltétlenül azt jelenti, amit a szótár szerint jelentenie kellene, inkább egy sarkon álló sötét, gyanús szerzet, aki lehet, hogy tegnap még főnév volt, de ma már ige, holnap pedig egy filozófiai kakofónia kirobbantója lesz talán. A költő nem egyszerűen játszik a nyelvvel; azt vizsgálja, hogy mi történik akkor, amikor a nyelv már nem hajlandó rendesen viselkedni. Ezért válhat a mosogatószivacs is költői tárggyá. A hétköznapi használati tárgy itt egyszerre antropomorfizálódik, kozmikus jelentőséget kap, majd visszahull a maga nevetséges anyagiságába. A mosogatószivacs nem azért érdekes, mert költői tárggyá nemesedik, hanem éppen azért, mert a költészet kénytelen tudomásul venni: a metafizika is elfér a mosogató mellett.
Debreczeny számára a humor sem valamiféle dekoráció. Nem úgy működik, hogy van egy komoly gondolat, amelyre rákerül egy vicces mondat, hogy az olvasó ne unatkozzék. A humor maga a gondolkodás. A világ azért válik nevetségessé, mert túlságosan komolyan próbálja elhitetni magáról, hogy van értelme. A költő pedig ezt a hamis komolyságot csípi nyakon. Ezért lehet a verspor című versben a költészetből gasztronómiai alapanyag: a verset meg lehet főzni, bele lehet gyúrni valamibe, meg lehet sütni, morzsává lehet változtatni. A költészet itt nem magasba emelkedik, hanem a konyhapultra kerül, ahol ugyanúgy szétszóródik, mint bármi más.
verspor
a vers könnyei hullnak a vers könyveibe
valaki becsukja őket leveri róluk a port
jön valaki és elveri rajtuk a port
rajtunk a port
mert a könyv legnagyobb ellensége a por
a vers legnagyobb ellensége a verspor
a jó vers elkészítése időigényes feladat
amire nem mindig ér rá
a harmadik évezred rohanó embere
hogy mi ilyenkor a megoldás?
jól jöhet egy kis instant verspor
amit forrásban lévő vízbe szórunk
[…]
(részlet)
Ez az anyagelvűség azonban nem a költészet lefokozása. Ellenkezőleg: Debreczeny azzal, hogy a verset lehozza a piedesztálról, visszaadja neki a szabadságát. (Ha a vers lehet liszt, szivacs, por, buszjegy vagy politikai szólam, akkor bármi lehet verssé, de ugyanígy el is veszítheti költői ártatlanságát bármi.) Nála a világ minden tárgya gyanúsan metaforikussá válik. A nyelv önálló életét különösen látványosan mutatják azok a versek, amelyekben a hangzás, az alliteráció, a szótagolás vagy az alfabetikus játék kezdi irányítani a gondolatot. Az ő zeng? az abc? típusú nyelvi konstrukciókban már nem az történik, hogy a költőnek van egy gondolata, amelyhez megfelelő szavakat keres. Inkább a szavak kezdenek gondolkodni helyette. Az ábécé egyszer csak pszichológiai, zenei és filozófiai gépezetté válik.
ő zeng? az abc?
antik amazon az allén
árnyékszéken ág-bog ármánykodik
bronz bross buzerál
cibere és cipó cibál
csámpás csalogány csámporodik
daruszőrű defektus dédelget
egyenrangú egyenruhák egyensúlya
fehérnemű fecsérel feketelevest
gazember gazsulál gázsiért
A kötet másik fontos rétege a buddhista és keleti motívumvilág. Buddhák, imamalom, mandala, szent kövek, bódhifa és a meditációhoz kapcsolódó képek jelennek meg, de Debreczeny nem valamiféle egzotikus díszlettörmelékként használja őket. A keleti spiritualitás nála ugyanabba a nyelvi darálóba kerül, amelybe a mosogatószivacs és a közéleti közhely, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy a megvilágosodás nem egy szerzetesi cellában történik, hanem ugyanabban a groteszk és bizonytalan anyagi világban, amelyben élünk és történünk. És éppen itt található Debreczeny költészetének egyik mélyebb paradoxona: miközben folyamatosan szétveri a jelentés hagyományos rendjét, valójában nagyon is komolyan foglalkoztatja a jelentés. Az abszurditás mögött ezért nem üresség, vagy öncélú kaotikusság, hanem metafizikai kíváncsiság működik. Mintha a költő egy szablyával kezében azt mondaná: ha már a világ nem ad kielégítő magyarázatot önmagára, legalább nézzük meg, hogyan viselkedik a nyelv, amikor megpróbál világot magyarázni – a közéleti nyelv esetében ez a szablya különösen éles: a szabadságharcos, a munkásosztály karácsonya és más versekben a történelmi-politikai szókincs bekerül a költői szómalomba, ahol elveszíti eredeti ünnepélyességét. A „nagy” történelmi fogalmak mellé odaállnak a mindennapi részletek, a busz, az ülőhely, a kötelező részvétel, a szakszervezeti tagság, a tömegrendezvények emlékei. A politikai nyelv így nem politikai értekezéssé, hanem nyelvi régészeti leletté válik: egy valaha működő ideológiai gépezet rozsdás alkatrészei kerülnek elő.
Debreczeny György stílusának lényege tehát nem egyszerűen az abszurd, a szóvicc vagy a groteszk. Ezek csak felszíni fejtéshez való szerszámok. Mélyebben egy olyan költői gondolkodás működik itt, amely nem bízik a stabil jelentésekben, de nem mond le a jelentés kereséséről. A nyelv nála egyszerre labirintus és játszótér, filozófiai workshop és rosszul felszerelt konyha, ahol a túlfőtt szavak folyton elrontják azt, amit mondani próbálnak – s éppen ebből a rontásból keletkezik valami új. Ezért ha Debreczeny költészetének létezik valamiféle missziója, talán az lehet, hogy megmutassa, hogy a világ nem azért abszurd, mert értelmetlen, hanem azért, mert túl sok értelmet próbálunk beleszuszakolni. És Debreczeny ezt a túlfeszített, formakényszeres jelentésvágyat engedi el egy pillanatra. Mi pedig jóllakunk a verssel, akár egy sajtos rolóval.