Reméltem, Kosztolányi
Annyi sárga
virágot rajzoltál rám,
hogy napraforgó lettem
és téltemető.
Ujjaddal csináltad,
csiklandoztál, nevettem,
nevettél te is, de
egyszer csak
abbahagytad,
és azt mondtad,
felolvasol valamit.
Reméltem, Kosztolányi lesz, de
A lét elviselhetetlen könnyűsége
akadt a kezedbe.
Aztán rájöttem, ebben is van
némi Desirée,
mily mély a sekélység,
hogy mást ne mondjak,
harmadik fülemet
megnyitottam, hadd halljam:
aminek nincs neve,
locsog vagy hallgat.
Van elég arany
Gyémántok a hegyben,
több, mint amennyi
regáliák díszítésére kell.
És egy óriás király
fejére illő koronához
van elég arany
a kanyargó telérekben.
A hegy sötét belében hét
fejlámpa-fény araszol,
selmecbányai törpék,
szorgalmasak, mindjárt
kitalálják a szomorú
mesét, amelyben
szerepelnek, és mind
meghalnak a végén.
Fogságba esett forrás
Utolér a pusztából felém
kiáltó szó, hiába
kapkodom lábaim
a parázs-ösvényeken,
utolér, elhagy és visszafordít.
Hogyan köszönjem meg,
hogy visszahív, akinek
nem is tudom a nevét?
Kiszabadítsam fogságából
a forrást, hadd töltse fel
az élet vizével a sivatag
kiszáradt lagúnáit, ahol
boldogan úszkálhatnak a
képzelet halai, mert őket
sem horoggal, sem hálóval
nem lehet kifogni?
Filip Tamás (1960) költő. Közjegyzőként dolgozik Budapesten.