Turbók Attila
Légvételtől kifulladásig
Lehettél volna elsők közt legelső, de akkor még nem ismertelek. Ténferegtem a köröttem derengő valóság kis csodái közt, többnyire rejtélyes, alig ismert nőkkel. Közülük egy szelíden félrehívott, „légy a szerelmem”, suttogta szégyenlősen, belém karolt és elvitt messzi földre, a mihasznaságok kopár szigetére, ott évődtünk lázban, tűzhamvú estéken néhány közös magányú éven át. Egy narcisztikus széptevő két drága lánygyermekkel is megáldott, elszöktek tőlünk, mihelyt tehették, átlendültek az óceán zsongó túlfelére, hátuk mögé lökve életük magyar időszakát. Hazáról, múltról nem beszélnek, szülőanyjukról is alig, akivel kapcsolatunkat végül szertezilálta az orcapirító korfuvallat, a csapdalétre nem figyelő szempár bandzsítása, a pénzre éhes kétfele húzás. Az ő vakrepülése, vakzuhanása már nem az én történetem, de arcomon az össze-vissza ráncok az ő tűéles körmének lenyomatát őrzik. Elsüllyedt évek Atlantiszán bolyongtam később, múltam törmelékén, cserépszilánkon tanultam járni, mezítelen talppal, küszködtem túlnyomások tömör ellenfalával, fullasztó nyarakkal, züllés szégyenével, mígnem bordazúzó tél zuhintott pengeéles járdaszegélyre, kórházi tükrök közé, gödrömbe, hallgatásba, hogy elveszítsek mindent, ami volt, és ne találjak semmit, ami lenne, hogy önmagam kerengjem körbe-körbe, és kihűljön, ami még feltüzelne, s mert zárva láttam minden kiutat, vájtam magamba mély alagutat, csúfondáros ősz hunyorgott gúnyosan, végül kinyögtem vékonyult szavakkal: mindent újra kell kezdeni légvételtől kifulladásig, mert hibás volt a málhás terv, a szándék, a vele járó porzó személytelenség. Még nem ismertelek, de hittem, megjelensz majd, nem érdekelt átváltozások kétes bonyodalma, csömör színe, csupán az élt bennem egyre fényesebben, az én tisztulásom társát megleli, az újrakezdés gyötrő gyönyörével. Elhagytam a vágtató brigádot, a külön szobákban gyülekezőket, a másokra mindig terhelőt találó ítészeket, az új irigyeket, belőled nyertem fényt, gyermeki lényed kagylóiból üde tengerzúgást, virágot árnyaló, óvó tenyeredből átrezgő hullámot, érintés melegét, mert mi lehetne más, ami még éltet, személyességünk a másik ügyéhez, az érintésig szelídülő óhaj: ketten alkotunk egypulzusú párost, egészen addig, amíg lehet.
Gyulai anzix
A rozsdás vízben megfürödtünk, a tiszteletes úr vidám volt, ettünk-ittunk és jókedvünkben összekevertünk közelt-távolt. Rakéta robbant lengyel földön, ez már, mondták, ötödik cikkely, pipacsmosoly a Körös-parton vitába szállt félelmeinkkel. Ez, persze, álmom része volt csak, másnap reggel újból fürödtünk, a várfalon napfény viháncolt, „örök az élet” – nékem úgy tűnt. A bronzba öntött délutánban ortodoxok mentek misére, mi mártírszobrok közt bolyongtunk, valószerűtlen kincs a béke. Hamisan szólt az esti himnusz, a hangszer szörnyűen hibádzott, Erkel (ha tudná), elmorogna bajsza alatt egy csöndes átkot.
Facebook-versek cukrászdája
Válasz Lengyel Attila kérdésére
A műfajt kérdezted, a műfajt! Nincs műfaja az öncsalásnak. Milyen szabály vethetne gátat a szenvelgésnek, hasbeszédnek? Milyen erő vésné szabállyá az ömlengést, a látszat árnyát, gondolhatnál politikára, de versre nem, az nem tűri el. Az önimádó túlkínálat, a mámorító elfogultság úgy surran át önámításba, mint gyóntatópap gyűrűs ujján a fénytörés a rácshomályon, avagy a vágyott bűnbocsánat nyomán a mézes hüppögések. A józan mérték, mint az árnyék, hűsíthetné a hőhullámot, de túlfűtött cukrászda-lázban, ámítás tortaműhelyében cukrászlegény kavarja krémjét, keverve hozzá sok negédet, reszket turbános indiáner felpumpált habja, sikeréhség csurrantja szájra, olvasóra az olvadozó vágymeséket. A játék – tán lehetne érdem, a csipkelődő, könnyű tréfa, az ironikus önbírálat derűbe hajló képessége, de tudhatod, az elvakultnak nincsen derűje, önhibája, máson röhög, magát kínálja tülekvő, sértett indulattal. Így hát, barátom, ne keresgéld a túlcifrázott titkok nyitját, mert nincs titok és nincsen nyitja, sem műfaja a bandzsításnak, csupán a híres álvalóság keres magának fényes pultot, tálcán kínál habcsókos élményt, versnek álcázott rigójancsit.
Láncolat
Hol vannak a lövészárkos, vesztes ükapák, Donig hajszolt, vérbe dermedt, fagyott dédapák, eltűntek a Recskre hurcolt néma nagyapák, csömörbe fúlt, agyonhajszolt, részeges apák. Mindössze száz év: születés, halál, riasztóan lejtős volt a nemzeti spirál. Most már bizony ti jönnétek, pökhendik, hiúk, göndör-pajkos, szivárványos, szűkvállú fiúk, előre tolt, máshol képzett nyegle unokák, félrenevelt, ellenséges Andrisok, Katák. * Ha kiválna a ködből, jajszóból, lőporfüstből az a négy felmorzsolt nemzedék, felvonná bizonnyal szuronyló szemöldökét, kérdezné joggal, jó okkal, ugyan már, legények, hová tűnt a lényeg, a hazát szólító ünnepnapi ének, mire föl ez a bősz, nagy fenekedés, ez a léggömbbé fúvott, álnok lebegés, mire jó ez az imbolygó öntudat, vagy már nem hazátok ez a csonkán is gyönyörű földdarab? Haszonlesők telke csak? Züllő nyárikert, zsongó drogpiac? Árulás eszmés ligete, harcias kábulat? „Hisz élnek dolgozók itt, költők is bűntelen”, miért lenne hát reménytelen a méltó küzdelem? Ha nagy néha színre lép egy-egy lüktetően bátor, tiszta nemzedék (mint a reformkor büszke ifjai), miért kell a szándékot mint rívó csecsemőt azonnal vízbe (vérbe) fojtani? Szánalmas, felbérelt lányok és fiúk, mi lesz a kiút? Ki vállal majd jövőnkért gyönyörű terheket, – immáron (jól látszik) helyettetek?
Turbók Attila (1943) költő, újságíró. Utóbbi kötete: Elsüllyedt tanú (válogatott és új versek, Hét Krajcár Kiadó, 2021).