Falusi Márton

„A valóság érzékének biztonságával”

Zsidó Ferenc Tamási Áron-díja

Honnan jön a költő? – teszi föl a kérdést Orbán Ottó egyik esszéjének a szerző nemzetközi porondra lépését jelölő címe. Egy kicsiny ország költője csakis zsenialitására apellálhat, és valami nagy dobásra van szüksége ahhoz, hogy feltűnést keltsen. Rögtön eszünkbe juthat Illyés Gyula jóval korábbi epigrammája, 1936-ból. „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal / Kellene: honnan jössz, − azzal, ecsém: hova mész!” Itt a népiségen mint politikai és esztétikai kategórián törik meg az irónia fénycsóvája.

Aligha találunk ma viszolyogtatóbb fogalmat a származásnál. Elég megemlítenünk, hogy a történelem saras, sötét árvize hömpölyögjön, csapjon át szavainkon; szerszámot, deszkát, ablakkeretet, motorháztetőt sodor magával, és vérfagyasztó, elhidegült gyereksírást. Nem csupán az osztályöntudat, a nemzetkarakter és az etnikai hovatartozás tartalmai roppant kétségesek, de a 21. század embere attól sem tud elvonatkoztatni, hogy a 20. században egyáltalán nem múlott az egyénen, melyik társadalmi osztályba, nemzetbe vagy etnikumhoz tartozik – értsd: szeretne tartozni vagy tartozónak vallja magát, hanem a hatalom változó rendelkezéseitől tették függővé. Ennek ellenhatásaként később az a gondolkodás nyert polgárjogot, hogy az emberre nemcsak az uralmi gépezet nem erőszakolhatja rá, miben is áll annak lennie, ami, és mivé kellene válnia, hanem a természet sem. Eszerint az a tény, hogy ki nemzette, ki adott neki életet, hová született, mi az anyanyelve, mire nevelik és milyen szokásokat sajátít el, pusztán a véletlen műve; s mint minden véletlenben, benne rejlik a tévedés lehetősége. Ha pedig úgy érzi az egyén, hogy a véletlen átokkal sújtja, dönthet másként, és hátat fordíthat szülőföldjének, lecserélheti anyanyelvét, mert a haza és a kultúra lehet bármi, sőt a bárminek az ellenkezője is, ami különös logikával nem a valami, hanem az akármi vagy még inkább a semmi. Egyetemes léptékben fejezi ezt ki, hogy egyre nagyobb szerepet kap legtágabb hazánkból, a Földről, a Kék Bolygóról való kitelepülésünk szándéka.

A természet azonban szintén nem a szabadság, ám a szabadság letéteményese. Szabad akaratunkból bűnbe is eshetünk, ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy megelégszünk a természet adományaival; és nem arra használjuk őket, hogy az erkölcsileg helyes irányban kifejtett erővel felülemelkedjünk rajtuk, vagyis teremtményként kultúrát alkossunk. Természetünkhöz igazodó keresztény kultúránk, másként istenképiségünk lényege, hogy folyamatosan szembenézzünk azzal, mi a jó és mi a rossz a természetünkben; s az előbbit minél inkább fejlesszük, az utóbbit minél inkább visszaszorítsuk. Ebből a nézőpontból érdemes megvizsgálnunk a Zsidó Ferenc prózájában újra és újra felbukkanó mi a székely? kérdését. Akár szociografikus, akár publicisztikai, akár szépirodalmi írásmódjaira tekintünk ugyanis, tehát akár a tényfeltárást, akár a nyelművészeti érzékeltetést részesítjük is előnyben – s leggyakrabban e kettő ötvözetét –, minduntalan ott feszül bennük az így van és az így kellene lennie kettőssége, valamint az a reménytelen küldetés, pontosabban a küldetés morális reménytelenségéből fakadó esztétikai többlet, hogy egyaránt számot vessenek az értéktelített és az értékvesztett hagyománnyal.

Amit T. S. Eliot elvi síkon a keresztény társadalom eszméjeként határozott meg, nem politikai ideológia és nem szociológiai elmélet. Olyan ethosz, amelyet a Zsidó Ferenchez hasonló írók, akik nem csupán vállalják közösségüket, de együtt is éreznek tagjaival, nem a hamis illúziókat táplálják, hanem bátran hisznek abban, hogy igazuk jogalapja a tehetség és a jószándék, s mernek ma is a realizmusra törekedni, mondatról mondatra teljesítenek ki. Itt vonhatunk párhuzamot Tamási Áron hitvallásával. A Regényírás Erdélyben különbséget tett a szociális és a történelmi regény modelljei között; előbbiből gyakorta a művészi formát, utóbbiból viszont az aktuális gondokkal való számvetést hiányolta; s e kettő szintézisében jövendölte meg a fejlődés útját, amely révén „a történelem mind kevesebb és alárendeltebb szerephez jut benne, míg a szociális és emberi kérdések a kísérletek tanulságai után mind művészibb formában jutnak kifejezésre.” Tamási később általános érvénnyel is megfogalmazta ezt a programot (Zöld ág). „Az olyan író, aki életében nem téved el az útvesztőkön, s akit holta után nem fut el az idő rozsdája, itt különbözik meg az úgynevezett valóság-irodalom híveivel, akik a költői szárny suhogásától mindig ingerülnek. De itt különbözik meg az elefántcsonttorony lakóitól is, akik a költői szárnyat szívesen levágnák a testről. Pedig kell a test, hogy aki át akar jutni a szellem világába, előbb az anyaggal meg tudjon küzdeni; s kell a költői szárny is, hogy e megvívott küzdelem után, a valóság érzékének biztonságával tudjon szállani a szavak erdejében és a fogalmak forrásai fölött.” Zsidó Ferenc, a szociográfus, a néprajzkutató és a szépíró megküzdött az anyaggal; s a valóságérzékének biztonságával oldotta fel a forma iránt érzékennyé tévő szövegközpontúság és a realitás iránt fogékonyságot mutató miméziselvűség pályakezdésekor újsütetű ellentétét, amelyben a történelmi és a szociális regény alakzatai támadtak föl rendes vagy rendkívüli módon. Az író realizmusa ugyan nem azt a tündéri változatot folytatja, amit Tamási kezdeményezett, ám a nyelvművészetében sokkal markánsabban felismerhető móriczi tradíciót áthatja a „székely Homérosz” dialógusépítő technikája, valamint a részvét, hiszen az elbeszélő azok közül való, akiket megörökít.

Zsidó Ferenc első regénye, a Szalmatánc még inkább a kísérletező hajlamnak engedelmeskedett, s így teret nyitott arra, hogy szerzője megtanuljon könnyedén bánni az eredendő matériával, a nyelvvel. A népszerűséget hozó rövidprózák, novellák és tárcák a Csigaterpesz és a Laska Lajos című kötetek kompozícióiban találták meg helyüket. Jellemző rájuk, ami az egész eddigi életműre, hogy a párkapcsolati veszedelmeket és a társadalmi bajokat egyaránt groteszk látásmóddal viszik színre. Az íróval elsőként A múlt kisajátítása című könyvét olvasva találkoztam; a magyar, a román és a cigány közösségek kulturális emlékezetének kutatása alkalmasint olyan gazdag ismeretanyagot szolgáltatott, amelyet a belletrista nemcsak felhasznált, hanem alapul is vett. Az antropológus szemléletmódja ugyanis tetten érhető a blokklakások világát humorosan ábrázoló – e régimódi jelzőt nagy nyomatékkal ejtem ki – Huszonnégy, valamint a legfrisebb, A fák magukhoz húzzák az esőt című hosszabb lélegzetű prózai alkotásokon. Utóbbi nemcsak nevelődési, de egyenesen irányregény is, hiszen a főhős, Desági Antal, az anti-Ábel a sztereotip székely viselkedésmintázatokkal konfrontálódik. Amennyiben magáévá akarja tenni őket, gyengének bizonyul a tanuláshoz; amennyiben maga mögött akarja hagyni őket, nem kerülhetők meg; végső soron tehát kitörési próbálkozásai egytől egyig kudarcra vannak kárhoztatva. A mai ember tehát kettős csapdában vergődik, mert a hagyományokat úgy kellene felülvizsgálnia és megújítania, hogy még internalizánia sem sikerül normakészletüket. Az identitás pedig egyébként is többszörös áttétellel zajló tükörjáték: amit a közösség gondol magáról, nem ugyanaz, mint amit mutat; s ahogy az idegen vélekedik róla, az sem feltétlenül esik egybe azzal, amire udvarias gesztusaiból nyilvánosan következtethetünk; hát még azzal a képpel, amit az adott csoport szeretne, hogy másokban kialakítson. Zsidó Ferenc azonban korántsem éri be a perspektivizmussal. Műveiben rendre feltűnnek A fák magukhoz húzzák az esőt Bíró Jánosához hasonló alakok, akik afféle rezonőrként a kívánatos székely önismeretet képviselik. Társadalomkritikája szeretetteljes; hitelességét a terepfelverő munkán kívül az adja, hogy a szerző nem hivalkodó, nem fennhéjázó; származását sohasem árulja el és bocsátja áruba, mint oly sok pályatársa.

Nem az a benyomásunk tehát Zsidó Ferenc könyveit lapozgatva, hogy elveszett volna a székely a székelyben. A szerző éppen hogy hitet tesz a cselekvő hazafiság mellett; a Székelyföld folyóirat főszerkesztőjeként és szorgalmas irodalmi recenzens gyanánt, Tamási Áronnal együtt az írók feladatai közé sorolja, „hogy a magyarság lelki szervezésében részt vegyenek” (Időszerű tanítás). Folytatja az emberiség társalgását, amely az angol esszéista, Michael Oakeshott szerint a költészet – így talán az irodalom mint olyan – egyedülálló hangjának hivatása, és mindenekfelett megmarad annak, nem csupán egy bizonyos történelmi időszak vagy a kisebbségi létmód járulékaként. Miként a szellemi ember küldetése sem csorbult jelentőségében 1940 óta, amikor Tamási a következő mondatokat vetette papírra (Időszerű vallomás). „Áradás van ma Európában. Elmélet szerint mi is Európában élünk, de hovatovább mások is csak elméletben fognak Európában élni. Két madár van, melynek a szellem ma könnyen megértheti a sorsát: az egyik madár, aki fogságban van, s a másik a vadmadár. Mi egyikről még csak annyit tudunk, hogy különbnél különb kalickák vannak; s a vadmadárról azt tartjuk, hogy fényűző élete van neki, amit mi nem engedhetünk meg magunknak.”

Az a körülmény pedig, hogy a szellem embere ma is a rabság valamely formája elől menekül, és a fényűző élet sem biztosítható számára, Zsidó Ferenc valóságirodalmán keresztül zaklat föl bennünket.

_{Falusi Márton (1983) költő, esszéista, kultúrakutató. Legutóbbi kötete: Várható elbukásunk (esszék és tanulmányok, 2023).}