Székely Ferenc

Esztelnek rózsafája

Születésnapi beszélgetés a 80 éves Gazda Klára néprajzkutatóval

– Bár Sepsiszentgyörgyön élsz, sok éven át voltál ott muzeológus, valójában Te Zalánban születtél. Vannak zaláni emlékeid?

– Zalán nem volt gyermekkorom színhelye, csupán az 1944. szeptember elején a világháborús front közeledése által veszélyeztetett sepsiszentgyörgyi otthonunkkal szembeni, békés, biztonságos születési körülményeket biztosító közeli falu. Születésemen kívül egyetlenegyszer jártam benne – kíváncsiságból. Sepsiszentgyörgyöt tartom szülőföldemnek, ott töltöttem gyermekkoromat, ott jártam óvodába, majd iskolába. Hat és fél éves koromban a városhoz tartozó Szemerjára, egy kertes házba költöztünk. Két fiútestvéremnél – Gazda József (szül. 1936) és Gazda László (1933–2007) (szerk. megj.) – 8, illetve 11 évvel vagyok fiatalabb. Ők viszonylag hamar elmentek egyetemre, velük keveset játszottam, annál többet unokatestvéremmel és a szomszéd gyerekekkel. A játékon kívül sokat tornásztunk. Többször tartottunk „előadást” szüleinknek: éneklés, táncolás, tornászás mellett még a pipacs és búzavirág gyomnövénnyé válásának „történetéről” is előadtunk egy „színdarabot”, amit a Napsugár című gyermeklapban közölt mese alapján írtam át. A ruhákat krepp-papírból készítettük.

– Mit tudsz a felmenőkről?

– Apai ágon a rétyi Gazda, anyain a kisbaconi Benedek család leszármazottja vagyok. Pálmay József a Benedek család ősei közül 1165-ből Judithának, 1460-ból Urbanusnak a nevét említi. Csak az utóbbiban vagyok biztos: Urbanus Udvarhelyszék önkormányzata legfőbb katonai tisztségviselője és törvényszékének elnöke volt, melyek értelmében a főemberekhez tartozott. A 16–17. századi összeírások szerint a Benedek család tagjai többnyire székely lófők voltak, akik tehát lóháton harcoltak. Huszárrendi katonai szolgálatukért mindkét nemzetség kiváló tagjai és azok örökösei címeres nemeslevelet kaptak: így a Gazdák 1591-ben Báthori Zsigmondtól, majd 1654-ben Rákóczi Gyögytől, a Benedek család 1635-ben szintén Rákóczi Györgytől, majd 1665-ben Apafi Mihálytól. Az apai ágam tagjai a vidéki közügyek elintézésében meg a gazdálkodásban jeleskedtek, az anyaiak 8 nemzedékének csaknem minden tagja értelmiségi (református pap, jogász stb.) volt. Anyai nagyapám Köpecen körjegyző volt, szüleim könyvelők. Édesapámat alaposan megsebezték a szibériai hadifogság évei, édesanyám az anyai szeretet és odaadás szellemében nevelt minket. Nagyobbik testvérem, László földrajz szakos, a kisebbik, József magyar szakos tanár volt. Egyikük sem fukarkodott a magyar kultúra gazdagításával és a közművelődési munkával: László a moldvai csángókhoz vitte expedícióra tanítványait, majd három kötetbe foglalva mutatta be e népcsoport valamennyi települését. József évről évre tanított be diákjainak Tamási Áron-színdarabokat, majd szervezett turnét azok valamely magyarlakta területen való bemutatására. Feleségével, a textilművész Olosz Ellával megalapította és vezette a Kőrösi Csoma Sándor szellemiségét felidéző, ébren tartó egyesületet, évenként tudományos konferenciát szervezett, szakembereket hívott meg, és évkönyvbe szerkesztette az ott elhangzott tudományos dolgozatok szövegét. Ő maga csaknem 40 népi-nemzeti szociográfiát, művészeti útirajzot, cikket, tanulmányt, művész monográfiát, regényt, tankönyvet publikált.

– Miért választottad a magyar nyelv és irodalom szakot?

– Lehetett a családban egy ki nem mondott vonzalom a szó, az írás művészete iránt, mert az iskolában tanultak közül a magyar irodalom állt a legközelebb hozzám. József bátyám is magyar szakot végzett, és én is azt választottam egyetemi tanulmányaim tárgyául.

– Honnan jött a vonzódás a néprajz iránt?

– Családi könyvtárunkban volt egy, a magyar népről szóló, képeket is tartalmazó néprajzi tárgyú Bartucz Lajos-könyv, amit édesanyámmal együtt szívesen nézegettünk. Az iskolában osztályfőnökünk, Kónya Ádám hívta fel a figyelmet a faragott díszítésű székely kapukra és fatornyokra. Jóska bátyám menyasszonyával, Olosz Ellával, a képzőművészeti egyetem textilszakos diákjával részt vett egy Szentimrei Judit tanárnő vezetése alatt folyó, a moldvai csángók körébe szervezett tanulmányúton, amelynek élményanyagát számos fényképpel és az ottani hímzéstechnika öltéseit reprodukáló csodaszép albummal tette csábítóvá. Egyetemistaként budapesti néprajz szakos egyetemistákkal, így Kósa Lászlóval meg Szemerkényi Ágnessel is megismerkedtem, barátságot kötöttem, részt vettem egy egyetemi tanulmányútjukon, és fogadtam őket otthonomban, ahonnan elkísértem itteni gyűjtőútjukra is. Mindezek az élmények bennem is kialakították a népi kultúra iránti érdeklődést.

– 1967-ben végeztél a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán, és rá 9 évre, 1976-ban doktoráltál a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Miért választottad a néprajzot doktori disszertációként?

– Magyarországi barátaim hatására, részben nekik segítve, két faluba is kiszállva kezdtem érdeklődni az ottani öregektől egy kérdőfüzet hiányzó adatai iránt. Ekkor történt, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum éppen ott ásatást folytató igazgatója felfigyelt rám, és felajánlotta az intézmény megüresedett néprajzi muzeológusi állását. Nem rendelkezvén néprajzi szakképesítéssel, de már a múzeum évkönyvében néhány rövidebb tanulmányt publikálva, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz szakán elfogadták jelentkezésemet a doktorátusi képzésre, mint a szakképesítés egyik módozatára, ami folytán, rövidebb időszakokon át, órákat hallgattam, vizsgáztam, és A gyermekkor néprajza Esztelneken címmel doktori dolgozatot nyújtottam be. Erre summa cum laude értékelést kaptam.

– Ne hagyjuk ki a kérdést: mikor befejezted az egyetemet, egy évet a csíkcsicsói általános iskolában tanítottál. Mire emlékszel vissza?

– A csíkcsicsói általános iskola magyar szakos tanári állásába az egyetem elvégzése után kinevezéssel kerültem. Egy évet töltöttem ott. Nem tudom megmondani: szerettem-e, vagy nem. Igen is, meg nem is… A tantestületben nem voltak velem egykorúak, vagy hasonló érdeklődésűek, így baráti társaságom sem volt. Igyekeztem megfelelni a feladatoknak. A 7-es és 8-os fiúk között egy-egy szemtelen gyermekkel hadilábon álltam. Feletteseim egy agitációs brigád megszervezését bízták rám, amitől nem voltam oda. Annál inkább egy általam szervezett balladaestért, aminek élményszerző voltáról nemrégiben egy akkori diáklány nyilvánosan emlékezett meg egy újságcikkben.

– Újabb mérföldkő 1968, amikor pályát váltottál, tanárból muzeológus lettél. Megérte?

– A Székely Nemzeti Múzeum egyik vonzerejét a Kós Károly tervezte szép, látványos, reprezentatív épületének és tekintélyes múltjának köszönheti. Meg aztán gazdag történelmi, néprajzi, természetrajzi és művészeti gyűjteményeinek, kiállításainak is, amiből a sepsiszentgyörgyi gyermekek is kapnak ízelítőt iskolai látogatásaik alkalmával. Magam, néprajzi érdeklődésemből kifolyólag, előkelő munkahelyként képzeltem el. Mondtam is Laci bátyámnak, hogy szeretnék ott dolgozni, mire ő viccből azt mondta: „Csak nem akarsz múzeumegér lenni?” Örömmel fogadtam igazgató úr választását, a muzeológusi állást, amely keretében 20 éven át dolgoztam – tegyem hozzá: jó kedvvel.

– …És ekkor jött a változás, azaz az 1989-es év. Hogyan tovább 1990-ben, amikor megalakult a Kriza János Néprajzi Társaság?

– Az 1989. végi rendszerváltás értelem szerinti problémául vetette fel annak az átgondolását, hogy milyen intézményre van szüksége a magyarságnak. A férjem [Demény István Pál irodalomtörténész, etnográfus (1949–2000) – szerk. megj.] meg én egy magyarságtudományi kutatóintézet létrehozását szerettük volna javasolni. Péntek János a néprajzi tanszék megalapítását kezdeményezte és valósította meg. Zakariás Erzsébet és Pozsony Ferenc a fiatalság számára kívánt egy néprajzi társaságot megteremteni. Meghívottként ennek megtervezésében Tánczos Vilmos és jómagam vettünk részt, s ez az elképzelés vezetett a Kriza János Néprajzi Társaság megalapításához. A néprajzi kutatás rangidős képviselője, dr. Kós Károly zokon is vette az életkorok szerinti elkülönülés hangoztatását, mert ő maga – akit ebbe a tervbe nem avatott be senki – mint tekintélyes néprajztudós, Faragó Józsefet is bekapcsolva 1972–1984 között önkéntes gyűjtők bevonásával és irányításával 6 kötet néprajzi tanulmányt adatott ki Népismereti dolgozatok címmel. A Kriza János Néprajzi Társaság vezetését a két kezdeményező, Pozsony Ferenc és Zakariás Erzsébet vállalta.

– Mint aki jelen volt az alakuló ülésen 1990. március 18-án, előbb a meghívó Sepsiszentgyörgyre szólt, 1990. március 17-ére, de végül a kolozsvári unitárius egyház gyűléstermében találkoztunk. Mi hozta a gyors váltást?

– Tekintettel Kolozsvár központi helyzetére, kulturális előnyeire, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem ottani működésére és néprajzi tanszékkel való kibővülésére, a Kriza Társaság megnyitó ülését is Kolozsváron rendeztük meg. Magam csak e célból utaztam fel oda, Pozsony Ferenc és Keszeg Vilmos azonban máris kapott oktatói állást a Péntek János által beindított néprajzi tanszéken. Zakariás Erzsébet – férje, Salat Levente ottani elhelyezkedése révén – szintén oda költözött, és hamarosan el is helyezkedett. A társaság két vezető egyénisége értelemszerűen is Pozsony Ferenc és Zakariás Erzsébet lett. Én mint sepsiszentgyörgyi kimaradtam belőle, a szervezés és előkészítés minden feladatát ők vállalták magukra.

– Első írásaid hol jelentek meg?

– Első írásaim a Megyei Tükörben és az Alutában jelentek meg. Legelőször Balázs Ferencről, majd a népi táplálkozásról, viseletről írtam terjedelmes újságcikket, aztán a múzeum évkönyvébe, az Alutába a múzeum csempegyűjteményéről, majd a sepsiszentkirályi gyűjtögető gazdálkodásról, benne a vadrózsa-bogyó feldolgozásáról, valamint a bodzafordulói románokról megejtett megfigyeléseimről.

– A doktori disszertációd mikor jelent meg kötetben?

– A doktori disszertációmban az esztelneki gyermekélettel és gyermekjátékokkal foglalkoztam. Ehhez az ötletet a Jóbarát című gyermekfolyóirat szervezte, a sepsiszentgyörgyi múzeum gyűjteményébe bekerült, mintegy 4000 játékszert és számos játékleírást tartalmazó népi gyermekjáték-gyűjtemény adta. Kíváncsi voltam – egy falu példáján –, hogy milyen élet rejlik a játékok sokasága mögött. Jó szempontokat sugallt e témához Kresz Mária kalotaszegi gyermekéletről írt műve. Dolgozatom nyomtatott változatát a Kriterion Könyvkiadó 1980-ban csaknem 500 oldalas kötetben adta ki nagy példányszámban. Utána 2008-ban, Molnár V. József kezdeményezésére, a budapesti Ős-Kép Kiadó ügyvezető igazgatója, Molnár Zoltán újra megjelentette.

– Miért épp Esztelnekre esett a választás, mit kell tudnunk a faluról?

– Esztelnek Háromszék keleti peremén elhelyezkedő falu, ahonnan szép anyag gyűlt össze a Jóbarát meghirdette Síppal-dobbal című játékgyűjtő versenyre egy ügyes, az enyedi kollégiumban tanítóképzőt végző kislány, Szász Veronka gyűjtésében. Ennek láttán, abban a – nem bizonyított – előítéletben is bízva, miszerint a peremvidéki, mezőgazdasággal foglalkozó falvak lakói a szomszédjaiknál hagyományőrzőbbek, és annak tudtára meg ellenére, hogy rossz közlekedési viszonyai miatt csak késői átszállással és a szomszéd faluból csak gyaloglással lehet odáig eljutni, rá esett a választásom. Ott az is kiderült, hogy e faluban 1639 óta mindmáig Ferenc-rendi kolostor működik, és 1752-től 1808-ig gimnáziuma, iskolai színháza, könyvtára is volt. Kutatásom idején még élt a primori rangú Szacsvay család idős örököse. Mai eszemmel mindezek hatásának nyomait alaposabban megvizsgálnám, akkor, 1979-ben azonban nem próbáltam szétválasztani a kevés birtokos és kétszer annyi zsellér utódai körében gyakorolt gyermektartási/gyermekéleti szokásokat. A személyében is kedvesnek, intelligensnek bizonyuló VI. osztályos Szász Veronkával tartós barátságot kötöttem. Később, sajnos, a férjével Amerikába települt ki, ahol meg is halt. Szomorú szeretettel emlékezem rá, szüleire és a kiszállásaim idején szállást adó Kiss Zolti tanár bácsi családjára.

– Miért tartod fontosnak, hogy a népi gyermekjátékokról minél többet beszéljünk, kutassunk, és tegyük közkinccsé?

– A gyermekjátékok gyermekéletben betöltött sokrétű – a megismerést, a testet és lelket kiművelő, felüdítő, a viselkedési szabályok betartására nevelő – szerepéről a pedagógiai irodalom sokat értekezett. Ezen túlmutatva, fontosnak találom azokat az ősi kulturális emlékeket, melyeket egyes játékok megőriztek. Ezek az emberi élet legfőbb problémáinak, azok megoldási kísérleteinek képi kivetüléseivel és rituális megjelenítése módjaival foglalkoznak.

A játék emberéletben játszott szerepéről pedagógusok, biológusok, pszichológusok, esztéták és kulturológusok sokasága értékezett. Lényeges vonásaként minden biológiai és társadalmi célkitűzést nélkülöző, szabad cselekvésű voltát, könnyed, fáradságmentes, felüdítő, mégis fizikailag, szociológiailag, pszichikailag, szellemileg, szemléletileg fejlesztő, spontán, létező vágyakat kielégítő hatását emelték ki. Fent említett, örömteli, a pillanatnyi eseményeket feledtető tulajdonságait és jótékony hatásait mindenkinek érdemes tudatosítania.

Az ősi cselekvési formaként gyakorolt játék mindenféle, a megélhetés alapját, avagy a kultúra fejlődését képező, produktív emberi tevékenység – munka, rítus, harcászat, művészet, jog stb. – kifejlesztésében fontos szerepet játszott, elfoglalva a felnőttek életében mutatkozó korábbi jelentőségét. Közöttük manapság jórészt csak az állatias tulajdonságot kicsúfoló vagy kibeszélő farsangi meg virrasztó játékok fordulnak elő. A játék eredeti, hagyomány szabta megjelenési formáinak – tárgy, szöveg, zene (ritmus), mozgás vagy azok kombinációja – továbbvivői, életkori sajátosságaik és szabadidejük révén, a gyermekek, akik azokkal, spontán körülmények közt, elsősorban a játszás során, ismerkednek meg. Tekintettel szóbeli jellegükre, megismerésük sokfelé töredékes is lehet, nemegyszer félreértésekkel, torzulásokkal. Az ilyenek eredeti üzenetének egyes részletei ugyanazon játéktípus különböző helyeken feljegyzett változataiból vagy olykor más folklórműfajból, pl. népmeséből ismerhetők meg. Ugyanakkor tanulságos más népek kultúrájában előforduló párhuzamuk megismerése is. Mindez fontossá, érdemessé teszi őket és azt, hogy róluk beszéljünk.

– A kutatók mit tartottak legrelevánsabbnak?

– A népi játékok ősi cselekvési formáinak emlékei közül a kutatók többek közt a kiszámolót, a varázsigét, a madárnyelvet, illetve az értelmetlen szöveget említik. Az elsővel az áldozatokat sorsolták ki, utóbbiak a kitűzött cél sikerességét vagy a kívánt sikertelenségét befolyásolták. Több ősi népi játékban szimbolikus testtartással kísért szöveggel a természet, a transzcendens világ erőit vagy a mitikus ősök szellemét szólították meg, egyenrangúnak, megközelíthetőnek és befolyásolhatónak gondolva azokat. Azt hívén, hogy kérésükre kisüt a nap, magasra ugorva termékennyé válik a föld, kérték a napot a felsütésre, a földet termékenységre, abban is reménykedve, hogy üzenetükkel megnyílik az élőt élettelentől, halottól elzáró határ.

– Milyen hiedelemrendszer figyelhető meg?

– Az egyes népi játékok hátterében sokféle képzetet tartalmazó gazdag, régi múltra visszatekintő hiedelemrendszer áll. Ebből a hintázás meg az Egyedem-begyedem mondókánk egyik altípusának példáján próbálok néhányat kiemelni. A kisgyermekek ijedtségét, nyugtalanságát a fel-le, előre-hátra történő elmozdítással, ringatással, höcögtetéssel csillapítják a felnőttek. Hasonló hatást kelt a ringatható bölcső és a játékhinta, mely utóbbinak több formája ismeretes. Az egyik a közepén alacsony oszlopra rögzített deszkából álló, két, felülről felváltva fel-le nyomható vagy emelhető lapú mérleghinta. Egy ókori spanyolországi kép szerint az egyik végea felfelé álló, győztes reggelt, a másik a lesüllyedt vesztes estét, valamint a kettő egyensúlyátábrázolja. A hinta másik típusa, a magasról függő, ülő lengőhinta. Ilyenen hintázik egy ókori görög vázaképen egy leány, mellette Erosszal, a szerelmi vágyat megtestesítő istennel, alatta kutyával és áldozati edénnyel. Erosz hatása nálunk is érvényesül: egy-egy szerelmes leány meg legény az ülőhintán fecskefészekbe, azaz egymással szembe vagy egymás mögé ülve hintázik. A hinta a görög eredetmítosz szerint a halálából feltámadt Dionüszosz boristen által bevezetett engesztelő áldozat jelképes eszköze, a félreértésből elkövetett gyilkosság és azt követő akasztásos öngyilkosságok helyettesítéses kizárója. Nálunk a Krisztust eláruló Júdás akasztásos öngyilkosságának történetével hozzák kapcsolatba, és valóban, a hintázás fő és kötelező időszaka emiatt a húsvét. De egyébként a februártól, sok esetben hamvazószerdától pünkösdig, tehát a tél fokozatos halálától a természet tavasz végi, nyár eleji győzelméig tartott. A hintajátékok közé sorolt harmadik játéktípus az álló cölöpön, keréken vagy deszkán forgatott ördögló volt, mely levetheti magáról a forgásban megszédült utasát. A negyedik formája a legösszetettebb, húsvétra (vagy aztán templombúcsúra) felállított forgóhinta, melyen, akárcsak a lengőhintán a szerelmesek és a házasemberek, asszonyok is hintáznak, utóbbiak, hogy magasra nőjön a kenderük. A hintázás univerzálisan ismert játék, melynek tartórudjai gyakorta fák. Ezeknek tulajdonságai – a keménység, az életerő – a bolgárok elképzelése szerint kihatnak a hintázókra, mások szerint megóvják azok életét a veszélyektől, a lelkét a rossz szellemektől.

– Milyen időtartama van a hintázásnak, a föl- és visszautazásnak?

– A játszók időtartamát igazságosan, egy-egy mondóka elmondásának idejével állapítják meg. A hintázás, a közben elhangzott szöveg szerint, utazás felfelé, fokozatosan haladva, esetleg az égig is, ahol az égben gazdálkodó Istennel is találkoznak. Utazás az időben is: egytől tízig számolják benne a szimbolikusan süvegalmának, bugyogós korsónak vagy ángyom ládájának nevezett ángyomasszony kislánya fölött eltelt időt, ami után beleesik a tiszta vízbe (szerelembe?), ahonnan hangszeres zenével (síppal, dobbal, nádihegedűvel, ágyneművel, fejviselettel, talán lakomából eredő csontokkal: esküvői kellékekkel?) húzzák ki. Anyja vásárba indítja ajándékot, szép ruhát venni, vagy a templomba imádkozni, férjhez menni. Az életprogram gyermekneveléssel, meg a gazdálkodással – köztük a fiúk részéről az ellő állatok gondozásával jár.

Egyik mondókánk mitikus szereplője Isten kovácsa, Isten és a szentek szolgálatában álló kovácsként tisztázza kilétét. A vaskori törzsi kultúrák kovácsainak valóban tulajdonítottak szakrális funkciókat. A kovácsok, köztük a magyar honfoglalás előtti tárkányok is nemcsak fegyverkovácsolással biztosították harcaik sikerét, hanem hiedelmeik szerint eszközeikkel rituális zajkeltéssel űzték el a gonoszt. Ezért kaphatott a mongol–török eredetű név szerint kovácsot jelentő Tarján törzs központi, vezéri szerepet, ezért lehetett Dzsingisz kánhoz hasonlóan égi szakrális kovácskirályunk Kende.

A népi játékok egy része tehát a kultúrát átívelő emberi gondolkodásformák rekonstruálását, megértésének képességét teszi lehetővé, visszautalva az emberek és köztünk népünk történetébe is.

– Hogyan vélekedett a szakma, a kritika a népi gyermekjátékokról és székely népviseletről készült néprajzi kötetekről?

– Az igazság az, hogy a munkáimról megjelent ismertetők vagy nem jutottak el hozzám, vagy el is felejtettem azokat, nem találom őket. Így részben emlékezetből írok róluk, részben a számítógépen való mostani böngészetem eredményeként. Első munkám a Gyermekvilág Esztelneken volt. Ezt Dömötör Tekla, nyilatkozata szerint, „ha magyar állampolgár lettem volna, kandidátusi dolgozatnak is elfogadta volna”. Kriston Vízi József 1996-ban a Kresz Mária kutatási módszeréhez és szemléletéhez igazodó, gyermekjáték-kutatásról írva korszakos könyvként említette. A székely népviseletről írt összegező könyvemet, Palotay Gertrudra, Szentimrei Juditra, Nagy Jenőre és nyomunkban rám hivatkozva, Mohay Tamás megbírálta, mondván: „nagyobb volt a szakadék a hagyományos viseletek és a felkészült kutatók kis száma között, ami miatt a kimeríthetelen gazdagság ellenére nem egy településre, hanem az áttekintés tágassága és a leletmentés sikere érdekében inkább vidékekre, tájakra vagy egész régiókra koncentráltunk” – szemben Tötszegi Tekla valóban senki által meg nem ismételt, kimagasló jelentőségű mérai monografikus modernizált változatú tárgygyűjtésével. Tulajdonképpen, ha a témaválasztás célja, helyszíne és szempontrendszere nem is volt azonos, a szemlélet eredetisége értékét illetően Mohaynak igaza volt.

Keszeg Vilmos a Közösségi tárgykultúra – művészeti hagyomány című egyetemi tankönyvem kapcsán az esztétikai kommunikáció intencióinak egyéni és közösségi, hétköznapi, rituális vagy ritualizált helyzeteihez való igazodását, valamint a saját vagy egyetemi hallgatóval gyűjtött példaanyagot említi, kiemelve benne a rituális kalácsról és a tojáshímzésről írt tanulmányaimat. Tánczos Vilmos 13, többféle tárgytípussal kapcsolatos tanulmányomról írja, hogy a tárgyak társadalmilag funkcionális és ilyen értelemben szimbolikus használatának feltárása mellett nálam az eredendően, vagyis archetipikusan értelmezett szimbolikus jelentések felmutatása is erős hangsúlyt kap. Ez a módszertani alapállás magyarázza, hogy a különféle összehasonlító vizsgálatok is (pl. műfajok, médiumok, tájegységek, sőt etnikumok között) igen hangsúlyosan vannak jelen. Az ősvallás- és mitológiakutatás tudományos szempontjából is relevánsnak tartja a szakrális kovácsról, hintázásról írt tanulmányaimat. Verebélyi Kincső egyetért azzal, hogy a megnevezések és mintanevek összekapcsolásából és jellegéből kívánok következtetéseket levonni az inghímzések egykori mágikus funkcióiról és általánosabban egy archaikusabb gondolkodásmód, világkép irányába mutató vonásokra. Szerinte „páratlan anyagismereten alapuló elemzésem módszertanilag nagyon fontos és új. Korábbi korszakok mutatnák, hogy archaikus gondolkodás nyomai az állatokra utaló megnevezések.” A felvetés, miszerint a rituális használatban levő tárgy díszítményeit kell vizsgálni abban a reményben, hogy a díszítmények jelentésére világít rá, „módszertanilag igen helyesnek látszik. Csakhogy amint a tárgyaknak van tárgytörténete, a tárgyhasználatnak is van története, és a díszítménynek ugyancsak, sőt a három tényező egymással való kapcsolata is történeti kontextusba ágyazott.”

– Egy nagyszerű, szakmabeli embert rendelt melléd az Isten, Demény István Pál személyében. Milyen volt ez a kapcsolat?

– Demény István Pállal a sors, sajnos, csak későn, 1984-ben, negyvenéves koromban hozott össze. Mindketten néprajzos muzeológusi állást töltöttünk be: Ő Csíkszeredában, én Sepsiszentgyörgyön. Mindkettőnknek 1980-ban jelent meg az első könyve, neki a hősepikai poétikai jellegzetességeket felmutató Kerekes Izsák-balladáról, nekem az esztelneki gyermekvilágról. Korrekt, megbízható, szavahihető, szeretetre méltó személyisége, gondolkodásmódja és szellemi magatartása száz százalékosan megfelelt annak az elvárásnak, amit a férjválasztásban fontosnak tartottam. Érdemes volt arra, hogy felnézhessek rá. Folklórfilológusnak tartotta magát, aki kereste a magyarázatot a magyar sámánizmus, a hősepika, a népdalok költői kifejezésmódjainak, motívumainak más kultúrákból is kimutatható párhuzamaira, összefüggéseire abban a hitben is, hogy azok új utak keresését, sőt megnyitását is jelenthetik a tudomány számára. 1990-től a kolozsvári Akadémiai Folklór Intézetben dolgozott, ahol számítógépes adatbázisokba vezette a kiválasztott műfajú alkotásokat: népdalokat, mondákat. Belső ösztöneimre támaszkodó műfaj- és témaválasztásaim – a népi díszítőművészet, még pontosabban a díszítmények formai és terminológiai sajátosságai, a különféle rítusok szimbolikus tárgyhasználata, valamint a gyermekjátékok és gyermekfolklór motívumkincse – megerősítését neki meg a szimbólumkutatást tanszékünkön rehabilitáló Tánczos Vilmosnak köszönhetem. Családi életünk korai, hirtelen halála következtében csupán 15 évet tartott. Halála után a Folklór Intézet igazgatója néhány évre félnormával alkalmazott engem az intézeti munkássága folytatására. Kéziratban maradt munkáit két kötetben kiadattam.

– Kérlek, sorold fel könyveid címét és a megjelenés évét.

– Gyermekvilág Esztelneken (1980); A székely népviselet (1997); Székelyek ünneplőben. Színek és formák a székelyföldi népviseletben (Haáz Sándor rajzaival és színes viseletképeivel, 1998); Közösségi tárgykultúra – művészeti hagyomány. Néprajzi egyetemi jegyzetek 4. KJNT–BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék (2008); Gyermekvilág Esztelneken. 2. kiadás (2008); Nyiss kaput, új bíró! Népi játékok szimbolikus üzenete (2017); Főnemesek a múló időben. A zabolai gróf Mikes nemzetség uzoni ága és rokonsági köre (2020).

– Milyen díjat és kitüntetést kaptál?

– A Kultúra Szabadságáért Díj (Kovászna megyei Művelődési Felügyelőség, 1991); Kiss Áron Magyar Játéktársaság Elismerő oklevele és Kiss Áron-díja (1996); Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Bányai János-díja (2003); Emléklap az Eötvös Loránd Tudományegyetem Néprajzi Intézetének 70 éves jubileuma alkalmával (2004); Erdélyi Múzeum Egyesület tiszteleti tagja, (2006); Györffy István Néprajzi Egyesület Emlékérem (2006); Lotz János-emlékérem (2011); Györffy István Emlékérem (2015); Magyar Érdemrend lovagkeresztje (2019); Kriza János Néprajzi Társaság életműdíja (2018); Háromszék Kultúrájáért Díj (2021); A Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozata Erdélyi Zsuzsanna-díja (2023).

– Mit szeretnél megírni még?

– Régen vállaltam a gyimesi inghímzés díszítőmotívumai katalógusának az elkészítését. Meg is csináltam, de egyes illusztrációk minősége miatt nem mertem véglegesíteni. Mostani ismereteimmel kicsit továbbfejleszteném, valószínűleg érdemes volna megjelentetni. Meglátjuk, sikerül-e.

_{Székely Ferenc (1951, Pusztakamarás) néprajzi író, helytörténész, szerkesztő (Erdőszentgyörgyi Figyelő). Jelenleg nyugdíjas, írásait, interjúit több erdélyi lap (Hargita Népe, Háromszék, Népújság, Székelyföld) szokta közölni.}