Vlagyimir Weidle

Szolzsenyicinről

Tehát nem a pusztaságban vagyunk. Él közöttünk ugyanis (ott, ahol, mi nem élnénk) egy igazi nagy orosz író. Rájöttünk erre korábban is, most azonban, hogy a Pokol tornácát és a Rákosztályt módunk nyílt elolvasni, ez a „tehát” is szilárdabb lett, örökre megszilárdult. Szerzőjük viszont az Október utáni korszak szülötte, a SzU-ban nőtt fel, Oroszországot csupán könyvből vagy hallomásból ismerheti. Hogy ilyen dolog megtörténhetett volna, arra nem került eleddig sor, ez az első alkalom. Meghódított bennünket, megszerettette magát. Ami engem illet – noha bizonyos vagyok, nem a magam nevében szólok: boldog lennék és megtiszteltetésnek tartanám, ha megszoríthatnám a kezét.

Miféle íróról is van szó?

Sok éve, még Oroszországban, amikor Szolzsenyicin mindössze 3 éves volt, lejegyeztem Péguy akkori lelkemre felelő gondolatát: „Van, aki önnön belsőjéből meríti, van, aki zsebéből kapja elő…” Nem emlékszem, hogy eddig kínálkozott volna alkalom, hogy ezt a kinyilatkoztatást idézzem. Megfelelőbb alkalmat keresve sem találhatnék. Olyat, ami szembetűnőn ehhez illenék. Senki soha nem mondhatja el ugyanis Szolzsenyicinről, hogy amit írt, a zsebéből kapta volna elő. Nem egyszer hallottam már azonban, hogy több az irodalomnál. Ez a megítélés jellegzetesen orosz, különösképpen, ha oroszról mondanak ítéletet. „Csak” irodalmat kevesen olvastak nálunk (még a 20. század elején is, mikor legközelebb jártak ahhoz, ami irodalom). Ám, azt hiszem, igaz az is, hogy a világirodalom sem „tisztán irodalomból” tevődik össze, valójában magasabb többletértelemre tesz szert benne minden. Annál inkább igaz az, hogy mind az eredetiség, mind a „belső” tekintetében nálunk nemritkán vétettek. Úgy alakult eleve, hogy a művészet nemcsak abban áll, hanem talán mindenben, ami emberi, ami csak teljes értékűen valósul meg, ami pedig azon kívül áll – az eleve „külső” –, a belső elvész, elillan, elsorvad. Nem úgy Szolzsenyicin, aki művész, aki koncepciója és nyelvezete révén az. Mesteri, ahogyan személyek és helyzetek tömkelegét sűríti a Pokol tornáca három napjába! Milyen találó és hevesen eleven minden kimondott mondat; az is, amit ő mond, az is, amit mással mondat. A legfontosabb viszont – ám ezúttal legjobb, ha felidézzük azt, amit Tolsztoj mondott 1900-ban Goldenweisernek: „A művészeti alkotásban a legfontosabb, hogy meglegyen benne valamely gyújtópont-szerű dolog, olyasvalami, ahová tart vagy ahonnan kiindul az összes fénysugár. Ez a gyújtópont nem szabad, hogy teljes egészében szavakkal megmagyarázható legyen. A jó művészeti alkotás azáltal lesz fontos, hogy teljes egészében csak önmaga képes kifejezni önnön tartalmának lényegét.”

Mindazon – kevesek – között, akik Oroszországban a művészetről írtak, Tolsztoj gondolkodott el róla a legélesebben és leghomályosabban, egyszerre a felszínen és a mélyben. Fenti szavai a legmélyre hatolnak mindazoknak a sorában amit valaha is a elmondtak művészetről. S pontosan ezt a kimondhatatlan – vagyis semmi mással, mint amivel kimondatik, el nem mondható – magját a dolgoknak, ahonnan és ahova valamennyi fénysugár tart, ezt érezzük annak a két vaskos kötetnek és minden egyéb Szolzsenyicin-írásnak a mélyén.

Honnan is jön ez az író?

Börtönökből, koncentrációs táborokból, az elvadult, halált és szenvedést termő sztálini Oroszországból. Egy nemcsak erkölcsileg, hanem értelmileg is elvadult országból (amennyiben az értelmet nem a számító józan ésszel azonosítjuk, mely az SS- és Gestapo-korszakban csöppet sem hunyt ki felebarátainkban). A kultúra viszont sem nem számtan, sem nem kibernetika, s már a húszas évek második felétől fogva a szovjet oktatásból azt bárkinek magába szívnia mindinkább nehézségekbe ütközött. Amire szüksége volt, azt Szolzsenyicin nem a tanulással szívta magába (jól példázza ezt a Pokol tornácában a tanárnő magyarázata: ha olvassák a Tolsztoj-regényeket, annak csak az lesz a vége, hogy az odafentről szentesített értelmük a sötétbe vész), hanem a mohó, még ha ugyan akaratlanul is rendszer nélkül összeálló olvasmányokból, mert börtönben, lágerben és tábori kórházban nem egyszerű könyvhöz jutni. Szolzsenyicinnél ez a rendszertelenség és a nehézségek aprócska nyomokat hagytak. Ennek megfelelően nem azzal a Vologyin névvel ruházná fel cseppet sem ostoba, s olyan cselekedetet véghez vivő hősét, ami csupán látszatra jelentéktelen, ha olvasta volna Szologub Undok ördögjét, ahol a Vologyin nevet egy félember, egy agynélküli birka viseli. Amikor pedig azt írja – még ha iróniától nem is mentesen –, hogy „Homérosztól Farrére-ig”, s ezt mégsem kíséri az egyébként igenis helyénvaló kuncogással, ez úgy hat, mintha mi az ugyanolyan hatást kiváltó „Puskintól Szurgucsovig” fordulattal élnénk (igaz, rímelni nem rímelne). Megindítóak (ennek ugyan nincs tudatában) Epikurosz-idézetei – a Rákosztályban és bőségesebben a Pokol tornácában –, noha különben cseppet sem a „színesség megteremtését” szolgálják (csak az fakaszt szomorú mosolyra, hogy a véletlenül elérhető, különleges lehetőségként előkerülő könyv éppen ettől s nem egy másik ókori gondolkodótól származik). Nincs ebben természetesen szemernyi hiba sem, az Undok ördög egyáltalában nem is az a könyv, amelyet mindnyájunknak okvetlenül el kellene olvasniuk. Nem kárhoztatom Szolzsenyicint, csupán annyit kívánok leszögezni, hogy a szovjet hatalom azon törekvése, hogy az oktatást a műveletlenség nemtőjévé tegye, egy icipicit nála is nyomot hagy. Rávetül ez a nyelvre is: a termek (csarnokok helyett), megnevesíthetetlen stb., mindenütt ott a kötelezően a feltétlenül helyett. A példáknak hosszú a sora: jelzőként a kormányzó, nem pedig a kormány Szenátus, ami nem a nyelven múlik, hanem a (régi) fogalmak ismeretén; az általam felfedezett egyetlen kirívó melléfogás a halál csíkos párduca. Ez a Rákosztályban fordul elő, ahol a párduc színe a későbbiekben feketére vált, innen az idézett példák a megolvastákon kívül. Általában úgy tartják, hogy ez a könyve kimunkáltabb, de efféle bakit A pokol tornácában (leszámítva a fenyegettettent és a dicsérést a dicsőítés helyett) keveset vettem észre. Igaz, közleményekben arról értesülni, miszerint a szerző éppen A poklot… már-már éppenséggel piszkozatnak tekinti, és jelenleg átírásántökéletesítésén munkálkodik. Meglep. Én úgy találom ugyanis, hogy a Rákosztály esetében erre nagyobb szükség lenne. Mindenesetre úgy gondolom, hogy bármely manapság oroszul író szerző ezen „piszkozatok” bármelyikének bármely fejezetét megirigyelhetné.

Gáncsoskodásaim összességükben valójában nem Szolzsenyicint, hanem a mai Oroszországban uralkodó irodalmi nyelv és irodalomoktatás átlagos színvonalát minősítik. Noha Szolzsenyicinnek apja lehetnék, szívesen tanulnék tőle. Az orosz beszéd az ő műveiben találó, eleven, szabatos. Szerkezetét tekintve ritkaságszámba menően szabad, ugyanakkor következetesen az íratlan törvényeknek engedelmeskedik. Sehol a zsurnaliszta íz, az avíttság vagy a nagy tekintélyű „klasszikusok” írásmódjához való igazodás. A jelen körülmények között az, hogy mindez elmarad, egyenesen csodaszámba megy. A tehetség csodája, egyben az állhatatos munka csodája is (az Ivan Gyenyiszovics ezen szemszögből kevésbé volt csodálatos). Erre, a nyelvben rejlő elevenségre, erőre éppen ilyen elevenség és erő, éppen ilyen igazság felel a koncepció oldaláról. Cseppnyi ellentmondás sincs abban, hogy ezeket a szavakat összekapcsoljuk: akárcsak az összes igaz művésznél a koncepció itt is megszüli az igazságot, miközben nem a valóságot fényképezi, hanem annak értelmével és lényegiségével áll összhangban, és ezen az igazságon keresztül dereng fel a megközelíthetetlen, a valósággal be nem helyettesíthető legfőbb igazság. Koncepciójának és nyelvezetének valamennyi sajátossága érvényes Szolzsenyicin észjárására is. Úgy, ahogyan a nyelvi zsurnalizmus és avíttság, a gondolati zsurnalizmus és avíttság is távol áll tőle, éspedig elsőként is azon kiapadt, elhalt és senki számára nem értelmezhető gondolkodás, amit „ideológia”-ként szokás emlegetni. Nyugaton egyesek arra figyelmeztetnek, hogy Szolzsenyicin a „hidegháborúban” nem tekinthető szövetségesnek, hogy Marx, Lenin, a szocializmus, a kommunizmus, Október odaadó híve. Hozzáteszem, az Internacionálét „halhatatlan proletárhimnusznak” nevezi. Ám a kérdés egészében akörül forog, vajon minek a nevében folytatják a hideg, illetőleg az éles háborút. A „halhatatlan himnusz” fordulat sem a szerzőtől, hanem az általa A pokol tornáca című művében bemutatott börtönben ülő, meggyőződéses kommunistától származik, s dallamát a Sztálin által 20 évvel annak előtte leültetett kommunisták éneklik. Mindezek után ez a meggyőződés az embert – nemeset és jó szándékút – olyan cselekedetek elkövetésére sarkallja, melyek tökéletesen ártatlan emberek vesztét okozzák. „A cél szentesíti az eszközt”-elvvel Szolzsenyicin nem rokonszenvezik. A besúgórendszer intézményével sem. Mélységes felháborodással tölti el az, hogy nincsen szabadság. Távol áll tőle, hogy bármit, a fanatizmussal egyetemben bármilyen formában bálványozzon. Nem tudom, ki hogy van ezzel, én azonban Lenint, Marxot és Októbert kihagyva a sorból – szeresse őket Szolzsenyicin, ha neki úgy tetszik –, őt szövetségesnek érzem és vallom. Még ha nem akar is barátjául fogadni, neki és könyveinek én barátja vagyok mindettől függetlenül.

Szép, bölcs, jó könyvek, mindenki számára nyitottak a bajkeverőkön és a nehézfelfogásúakon kívül. Ezeket én, aki bár egy másik nemzedékhez tartozom, egészen másképp serdültem fel, nőttem fel, s 45 évet éltem le Oroszországtól távol – de nem Oroszország nélkül, nem, sosem nélküle –, elolvasván, teljes lelkemből megszerettem. Ha netán ismeretséget kötnék szerzőjükkel, kétségkívül az derülne ki, hogy nézeteink nem mindenben egyeznek. De hiszen könyveiben, börtöneiben, kórházaiban, lágereiben éppen hogy mindenki örökké vitatkozik; barátian, noha időről időre majdhogynem a verekedésig eljutva vitatkoznak; az ellenségek pedig – az övéi és az enyémek – éppen azok, akik úgy tartják, hogy nézetkülönbségekre szükség nincs, valamint azok, akik ezeket a különbségeket tűzzel-vassal irtják. Egyik legremekbeszabottabb figurája (számomra talán a legkedvesebb) ugyan nem bűntelen, mégis esze és szíve ezzel a Szpiridonnal, a „saraska” házmesterével Nyerzsin kitartó kérdéseire válaszképp egy szólás segítségével mondatja ki önnön bölcsességét: „A vérebnek igaza van, az emberevőnek nincs igaza.” Ilyen szólás a valóságban nincsen (olyanok mintájára alkotja meg a szerző, mint amilyen az „aztán kalap-kabát”, de az „igaza van” fordulat nem a paraszti nyelvből ered, a „pedig” viszont itt tényleg felesleges). A valódi szólásnál cseppet sem rosszabb mindazonáltal. Nemcsak maguk a közmondások, hanem az összes aforizma, még a legbölcsebbek is, csak akkor bölcsek, csak akkor nem maguktól értetődőek, amikor az igazságnak megfelelnek, de mégsem teljesen: csakis a magától értetődőt lehet maradéktalanul kifejezni. A vérebnek igaza van, azonban mintha a kutyaszimat híján nem tartaná az embereket farkasnak, míg épp ezáltal emberevővé válik; a kétlábú vérebek között erre számtalan a példa. Na, mármost – ezen a ponton el is érkeztem mondanivalóm leglényegéhez – bizonyos vagyok abban, hogy Szolzsenyicin ezzel egyet is ért. Egy utolsó szegletéig rászedett, rágalommal telefröcskölt országban élő ember esetében, aki mindig is ott élt, megdöbbentő ez a töretlen képesség, hogy kivédje bármiféle tétel, „jelszó” és puffogó frázis kísértését.

Csak két példa. Szereti a népet, és ennek megfelelően is beszél a Rákosztályban a nagykutya pártemberről, a legalávalóbb hivatalnokról, annak családjáról: „Ruszanovék szerették a népet, az ő nagy népüket, ezt a népet szolgálták, és hajlandók voltak életüket áldozni a népért. De ahogy múltak az évek, egyre kevésbé tudták elviselni a – lakosságot. Ezt a szeszélyes és mindig kibúvót kereső és követelődző népséget.” Ugyanígy, ebben a könyvben a fiatal briliáns tudós, a százszázalékos kommunista Vagyim Zacirko eképp gondolkodik: „Az emberiség értékét nem a roppant mennyisége adja, hanem a kiérlelődő minősége.” A legnemesebb ok vezérli erre a gondolatra, a „kiérlelődő minőséget” kétségkívül magának tulajdonítja. Azonban érezzük, hogy azt az igazságot, mely mégis megvan, meglehetne ezekben a szavakban, a szerző kiválóan érzékeli, s a minőséget mennyiséggel nincsen szándékában kiszorítani. Nem esik áldozatul semmilyen szemellenzősségnek, címkézésnek, külső befolyásnak, még a legjobbnak sem; amibe az ember belezáródik, amit kifejezni sem tud. Ez az egyetlen dolog elégséges ahhoz, hogy megszeressük Szolzsenyicint, ezért lehet elfogadni a jelenlegi Oroszország fölötti ítélkezését.

Ha pedig megszerettük és ítélkezését is elfogadtuk, adódik, hogy önmagunknak feltegyük a kérdést: Mit gondolna vajon ő, ha itt élne, ahol mi élünk? A Russzkaja miszl március 20-ai számában, nyomtatásban több oldalon megjelent Húsvéti körmenet című műve. Remek soraiban leírja a peregyelkinói pátriárka-templom kerítése mentén levő területet ellepő ifjúmunkások „vigyorgó, hullámzó betyárbandáját”, akiket valahonnan egy elővárosi ipartelep üzeméből rendeltek ki ide, hogy a körmenetet megzavarják, hogy Krisztus Feltámadásának ünneplésén élcelődjenek. Igazából törvénybe nem ütközik, az ügy nem lép túl a szentségtörés határán, az ember azonban összerezdül, mikor erről a röhögő, fékeveszett masszáról olvas, akik mellett ott vannak a méltóságteljes, sugárzó arcú, imádkozó lányok, asszonyok. Szolzsenyicin ezzel zárja:

„Mi lesz ezekből a milliókból, akiket mi nemzettünk, mi neveltünk, s akik a nép zömét teszik ki? Mire jók a gondolkodó elmék felvilágosult erőfeszítései és reményteljes jóslatai? Mi jót várhatunk a jövőtől?

Csakugyan, majd egyszer megfordulnak, s mindnyájunkat megtaposnak.

Azt is, aki ránk uszította őket.”

Na és mi lenne akkor, ha mostanság Párizsban találná magát, vagy egész egyszerűen az itteni újságokat olvasná? Színpadra vittek itt egy kis darabot, kitartóan ott van a repertoáron, benne az Istenanyát ledér, kifestett leányzónak ábrázolják. Némelyek morognak emiatt, hangosan senki sem tiltakozik. Játsszák, ahogyan Nyugaton mindenütt, Pasolini Teorema című filmjét, mely Velencében a Katolikus filmdíjat nyerte el (Office Catholique du cinéma). A cselekmény így fest: Egy jómódú milánói családnál felbukkan egy igencsak kellemes külsejű fiatalember, aki eléri, hogy a cselédlány, a lány, a fiú, az anya és az apa sorjában belészeressen, ugyanazzal a szerelemmel jutalmazza őket, majd végül eltűnik, s mindenki boldogan él. Párizsban ez a film igencsak vérszegény vitákat hozott, leghevesebb Marc Oraison abbé volt, aki védelmére kelt. A sajtóban kijelentette, hogy a film hőse nem más, mint Jézus Krisztus, a szerelem szexuális jellege pedig cseppet sem változtat isteni lényegiségén. Ami után csupán már az marad, hogy a templomokból át kell tenni az istentisztelet helyét azokba a bizo-nyos házakba, melyek mindig is léteztek, jóllehet szeretet házának nem nevezte őket senki. Vagy egy másik műfajban: a trágárság háttérben marad, de nem úgy „a papság elleni harc”. Nemrég Nanterre párizsi előváros egyeteme meghívta Virgil Gheorghiu román emigráns írót, hogy tartson előadást. A sok nyelvre lefordított A huszonötödik óra című könyv szerzőjéről van szó, aki könyve megjelenése után ortodox pap lett. A közönség közül azonosíthatatlan forradalmi egyetemisták ugrottak neki, letépték róla a papi mellkeresztet, ám tettüket semminemű szankció nem követte. Még csak vizsgálatot sem indítottak a tettesek felderítésére.

Mi is lesz ezekből – ismétlem Szolzsenyicin kérdését – a cseppet sem ártatlan nagyapák és apák által nemzett milliókból? Mi jóra számíthatunk itt mi – Nyugaton, szabadságban – a jövőben? Európa és több milliónyi fiatalja nem Virgil atyával érez, hanem azokkal, akik keresztjét meggyalázták, elragadtatott hévvel tapsolnak az Evangéliumnak és őseik hitének (azt nem tudom mondani, hogy „apáik”) megcsúfolásához.

A pokol tornácában azt olvasva, hogy az őrizetesek száját hogyan verte bottal valamilyen szörnyeteg, amíg véres fogaik ki nem peregtek, hirtelen az általam röviddel előtte olvasott förtelmes kis párizsi színdarab jutott eszembe, s a franciákra gondoltam: Hátat fordítanak székesegyházaiknak, szentjeiknek, Johannának, a kis pásztorlánynak, Franciaország megmentőjének, Pascalnak, Pascal vértanújának, aki szerint bár Krisztus feltámadt, mégis az idők végezetéig a kereszten függ, hogy nem szabad pendant ce temps-lá aludnunk, minthogy Ő megfeszíttetett. Őt ütik, ütik, a száját ütik.

Azt olvastam Szolzsenyicinről, hogy optimista, hogy az életszemlélete derűs, hisz az emberben. Nem vitatom, húsvéti művének sötét lezárása dacára sem. Hitét egészében nem ismerem (ugyan van-e olyan, aki akár a sajátját ismerné?), ám végtelenül tisztelem, és merem azt hinni, osztozom benne; csupán az én hitem az övé mellett garast, ha ér, hiszen ő úgy megszenvedett érte, ahogy nekem szenvednem álmomban sem adatott. Tökéletesen optimista csakis az lehet, aki tökéletesen ostoba, és nemcsak akkor lehet az embereket szeretni, az életre bizakodóan tekinteni, ha az ember tökéletesen optimista, de akkor is, ha teljesen az. Ha van bennünk egy szemernyi jóság, a gonoszság megölhet ugyan, de le nem győz. Bár szennyár és vér önti el a világot, ott van benne a jó, ott vannak benne azok az emberek, akik a jó mellett vannak. Csak nehezebbé válik meglátni s lélegezni. Ideje feleszmélnünk. Nem gyógyulást, hanem feltámadást kell keresnünk a világnak és önmagunknak. Most, hogy tűrhetetlen fájdalom lesz rajtam úrrá, újraolvasom A pokol tornáca 47. fejezetét, címének és a végén levő kiáltásnak a lehető legszélesebb értelmet tulajdonítom, ideértve azt is, melyre a szerző elsősorban gondolt.

Ez a könyvnek az egyik legkiváltképp élesen a lélekbe vágó fejezete. Nagya, Nyerzsin felesége kétségbeesésében a beszélő után férjével, akit hamarosan egy távoli lágerbe küldenek majd, minekutána az asszony minden valószínűség szerint többé nem látja már soha, kis híján odaadja magát Scsagovnak, férje volt katonatársának a frontról. Aztán meggondolja magát, közli a férfival, hogy férje él, börtönben van. Meggondolja magát Scsagov is, kimegy, majd „kopogtatás nélkül visszajött”.

„Két kis poharat meg egy palackot hozott.

– No, katonafeleség! – szólt élénken, harsogva. – Fel a fejjel! Tartsd azt a poharat! Csak feje legyen az embernek – boldogsága majd lesz. Igyunk – a holtak feltámadására!”

Én is ezt mondanám, ha megtörténne az, ami nem fog. Az enyémekre gondolnék, és másokra, mindenkire, a meggyötörtekre, az elpusztultakra, a fel nem támadt élőkre. Emelve poharam, így szólnék: „Alekszandr Iszajevics! A halottak feltámadására!”

Fordította Józsa György Zoltán

Jegyzet

Az oroszországi születésű Vlagyimir Weidle (1897–1979) az orosz emigráció prominens személyisége, tudós, költő, publicista, művészetfilozófus, kulturológus. Az ún. „új nyugatosok” filozófiai irányzatához sorolják, jellegzetesen Oroszország és az európai kultúra közötti kölcsönhatások állnak figyelme középpontjában, Oroszország jövőjének alternatíváit festi emigráns szemmel. Egyik szellemes elmélete értelmében Oroszország minél inkább európaizálódott, annál inkább ébredt rá ortodox, ógörög, bizánci, kijevi és moszkvai gyökereire. Ám a bolsevik forradalom az ezektől a gyökerektől történő elszakadásként értékelendő, mely az országra tökéletes „elázsiaisodását” hozott. Weidlét Fedotovval, Szemjon Frankkal és Nyikolaj Bergyajevvel szokás együtt emlegetni. Egyebek mellett a strukturalizmus elméletének esztétikai és filozófiai alapjait cáfolta.

Német nyelvű gimnáziumban kezdte tanulmányait, majd szentpétervári történelem-irodalom szakos egyetemi évei végeztével 1916-ban már kinevezést kapott Grevsz professzornak, a híres orosz középkorkutatónak és a késő római korszak szakértőjének tanszékére. Ezek után a Permi Egyetemen elnyerte a docentúrát, művészettörténetet oktatott, később visszarendelték Petrográdba, ahonnan viszont 1924-ben Párizsba emigrált, minthogy a szovjetrendszert nem tudta elfogadni. Az emigrációban a korábbi értelmiségi elithez tartozó, a „filozófusok hajóján” Oroszországból kitoloncolt Szergij Bulgakov atya, az orosz vallásfilozófia egyik vezéralakja, a párizsi Szent Szergij Orthodox Theológiai Intézet dékánja hívta meg művészettörténet oktatásra, ennek folytán a keresztény művészet professzora lett. Weidle emellett a La voie, később pedig az orosz nyelvű Вестник Русского христианского движения (párhuzamos francia címén: Le Messager: périodique de l’Action Chrétienne des Etudiants Russes) vagyis az Orosz keresztény mozgalom értesítője címűlegendás, 1925 óta folyamatosan megjelenő vallási, filozófiai és irodalmi folyóirat szerkesztője lesz. Tanított Princeton, London, New York, Brugge egyetemein, számtalan írása jelent meg az emigráns időszaki kiadványokban. A sokoldalú tudós és publicista Weidle számtalan német, francia és orosz nyelven írt könyv szerzője (olaszul is publikált), ezeket a klasszikus bizánci és a korai velencei mozaikművészet, orosz ikonfestészet, Oroszország „útjának és tévútjának”, a katakombafestészet, a művészetelmélet, a 19. századi és modern orosz irodalom (híresek Puskinról, Brjuszovról, Blokról, Ahmatováról, Cvetajeváról és Paszternakról keletkezett írásai, a dosztojevszkiji időelméletre vonatkozó megfigyeléseit összegző tanulmánya), valamint a filozófia kérdéseinek szentelte. Goethéről írt jelentős monográfiája az Unesco kiadásában jelent meg. Érdekelte a költészet fonoszemantikus gyökereinek feltárása. Művészetelmélete jellegzetesen a szakralitás és a művészet közötti kötelék mibenlétét kutatta, teológiai megalapozottsággal. A modernizmust a művészet haldoklásaként értelmezte. Működött rovatvezetőként a Szabad Európa Rádió orosz részlegénél, az ún. Szabadság Rádiónál. Archívumát a Columbia Egyetem őrzi. Emlékére hazájában konferenciát rendeztek.

Az itt magyar fordításban közölt cikk először az Orosz keresztény mozgalom értesítőjében 1969-ben a 91–92-es számban jelent meg (О Солженицыне //Вестник РСХД. 1969. № 91/92. 43–50.

Szolzsenyicint 1953-as szabadulása, 1957-ben történt rehabilitálása, valamint a Matrjona háza című elbeszélésének megírása után, a Hruscsov jóváhagyásával 1962-ben közölt Ivan Gyenyiszovics egy napja egy csapásra világhírűvé tette. Felvették az írószövetségbe, a kolimai lágert megjárt Salamov a költészet lakonikusságát és ökonómiáját méltatta e műve prózanyelvében. A Lenin-díjra történt felterjesztését azonban elutasították. Miután szamizdat és „tamizdat” (külföldi, vagyis szó szerint „ottani”) kiadásokban volt kénytelen megjelentetni műveit, A vörös kerék című hatalmas, az 1921-es, majd egy évig tartó tambovi parasztforradalomról (mely a kronstadti matrózlázadás mellett a leghevesebb tiltakozás volt az akkor már közel 4 éve fennálló bolsevista rendszer ellen) írt epopeia-regényéhez folytatott anyaggyűjtése során, 1965-ben merült fel A Gulag-szigetcsoport című munkájának gondolata. Ekkor foglalta le egy házkutatás után a barátjánál, V. Teuschnál őrzött kéziratainak egy részét a KGB. Elbeszéléseit sem közlik már a szovjet folyóiratok, Hruscsov kegyeiből kiesik. 1966-ban a XXIII. pártkongresszus szót emel a történethamisítás ellen, itt éppen Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovicsát ennek tipikus példájaképpen marasztalták el. Megtorlás azonban nem következett, így az író számos tudományos intézetben az értelmiség számára tartott felolvasásokat műveiből. Weidle cikke 1969 novemberében, már az Írószövetségből történt kizárása idején, a Nobel-díjra való felterjesztése előtt nem sokkal keletkezett, ekkorra, 1970-re Szolzsenyicin műveit már a világ 28 országában kiadták, hazájában máskéntgondolkodónak bélyegezték, a KGB pedig 5/9 szám alatt külön ügyosztályt hozott létre az íróval kapcsolatos valamennyi történés megfigyelésére. A Gulag szigetvilág kiadására még 3–4 évet kell várni, azonban külföldön már megjelent a Rákosztály és A pokol tornáca, melyek a rendszer kódolt önfelszámolásának diagnózisát, illetőleg a Gulag-rendszer szépirodalmi megfogalmazását hordozzák.

_{Józsa György Zoltán (1966) irodalomtörténész, műfordító. Szakterülete a 19–20. századi orosz irodalom, különösképp a szimbolizmus és az orosz emigráció irodalma, az eszmetörténet és a vallásfilozófia tárgykörét kutatja.}