Lánczi András
Az idő visszavétele
Néhány megjegyzés Böszörményi-Nagy Gergely: Mindenség algoritmus. Feljegyzések a jövőnek című könyvéhez
Budapest, 2024, MCC Press
A modern progresszív ideológia vagy más néven haladáseszme befészkelte magát a modern ember ítéletalkotásába. Ennek az eszmének a mélyén az idő leigázásának az ígérete rejtőzködik, mintha a progresszió felszámolná az ember egyik legősibb gondját, vagyis azt, hogy miként lehet a jövőt leigázni, az emberi döntések hatékonyságát növelni. Látszólag az idő a haladáspártiakat szolgálja a modern világban.
Vagy mégsem?
Az idő progresszív szemlélete azt jelenti, hogy az igazság relatív. Ennek első filozófiai hirdetője Hegel volt: minden igazságnak csak időbeni helyi értéke van, ami igaz Indiában egy adott pillanatban, nem igaz a felvilágosodás utáni Európában. A progresszió hívei szerint azonban egy adott kultúrán belül is megvan ez a különbségtétel, azaz ami itt és ma igaz, nem az ott és holnap. Ha ez az állítás helyes, akkor az igazságkereső filozófiának nincs semmi értelme. Marx ezt ki is mondta: a filozófiának nem az a dolga, hogy különböző módon értelmezze a világot, hanem hogy megváltoztassa azt. Ez azonban már nem is volna filozófia, sokkal inkább ideológiai cselekvés a világi osztályérdekek szerint.
Böszörményi-Nagy Gergely a Mindenség algoritmus című könyvében többszörösen is kijelöli az ideologikus és a természetes, bölcseleti alapú időszemlélet közti különbséget. Először is itt van három mottó, amelyek a kötetet bevezetik: „Bármi történjék is veled, az idő kezdete óta várja, hogy megtörténhessen” (Marcus Aurelius); „Minél régebbi egy probléma, annál ősibb a megoldása is” (Naval Ravikant); „Everything not saved will be lost” (Nintendo). Ennek a három mottónak az üzenete egy irányba mutat: aki az emberi állapot körülményeit kizárólag az „új” (modern) és a „jövő” felől szemléli, az azt ígéri, hogy az embert gyötrő minden bajt a progresszió fogja megoldani. Mintha az idő – mint objektívnek láttatott tényező – eleve a jövőért létezne. Ezzel szemben a könyv szerzője különböző forrásból és megfontolásból, magyarul és angolul azt üzeni, hogy az idő egyáltalán nem áll a progresszió oldalán. A könyv alcíme – Feljegyzések a jövőnek – azt fejezi ki a gondolkodó olvasónak, hogy amit ma írunk, az a jövő múltja lesz, így a jövőnek szóló mai gondolatok valójában múltbéliek lesznek, s ha értjük a szerző felfogását, akkor a ma leírt gondolatok a múltban született gondolatok gyümölcsei. Aki azt hiszi, hogy az idő egyenesvonalú haladása a létezés titka, az nem érti sem az embert, sem a létet. A hegeli történelemszemlélet hatása, amely a marxizmuson keresztül vált általános historista magyarázattá, ma már ismert politikai következményekhez vezetett. Intellektuálisan azonban ma is számos alakot ölt a klasszikus relativista historicizmustól a mai woke-ideológia elvadult emberi jogi követeléseiig.
Másodszor, ezzel függ szorosan össze a kötet gondolati kiindulópontja: a rend a létezésünk alapfeltétele és alapkörülménye. „Vajon a rendezettséget vagy a töredezettséget, a harmóniát vagy a káoszt tekintjük-e a világ eredendő állapotának?” – teszi fel a szerző a kérdést a könyv legelején. Ehhez teszi hozzá, hogy „a természet tapasztalati valóságából indulok ki, az érzékeimnek hiszek”. De nem csak annak: „Ha van rend, mi a forrása? Elegendő a józan eszünkre és saját, mindennapi élettapasztalatainkra támaszkodnunk ahhoz, hogy belássuk, minden rend mögött ott az akaratának érvényesítésére képes hatalom.” Két irány mutatkozik a rend eleve adottságából: ha a rend maga a természet, ahogy ezt tapasztalati érzékelésünk mutatja, akkor a természet magában foglalja Isten eszméjét is, de ugyanakkor az emberi beavatkozást is mind az isteni, mind a természeti rendbe. Emiatt lehetséges – elsősorban a modernségben – feltételezni, hogy az ember által érzékelt rend végső soron az ember alkotta világ, amely az idő múlásával mutatkozik meg az ember révén elért teljesítmények és a természetet átalakító létezésformák révén. Ha azonban lehetséges ilyen radikális emberi beavatkozás, akkor nincs okunk egy eleve adott rend, egy mindent megelőző létezés abszolút mivoltában hinni. A természet nem mutat Isten irányába, kizárólag az értelemmel bíró emberi beavatkozás történetiséget abszolutizáló létmódjába. Böszörményi-Nagy Gergely ezt a lehetőséget radikálisan elutasítja: „Hadd legyek kendőzetlenül őszinte az olvasóval: ha ön a címben felvetett második válaszlehetőségre szavazott, kalandja e könyvvel a végéhez ért.” Ejha, a progresszíveknek le is út, fel is út. A könyv ismeretelméleti felfogására már történt utalás. Azonban nem egyszerű meghatározni, miféle könyvet is tart az olvasó a kezében. Ha fontos, hogy az érzékszerveinknek higgyünk, akkor az első benyomása az olvasónak, hogy a könyv rövid, sőt, lapidáris, azaz tömör, velős, bölcsességre törekvő írás. Valamit be akar vésni – lapidáriusként (a latin lapidis = kő, azaz „lapidárius” = „kővéső”) akar eljárni. Továbbá, a tartalomhordozó eszközök igen széles körűek: szöveg, kézzel írt betétszövegek, (nem illusztrációs célú) képek, ábrák, oldalközépi kiemelések. Szokatlan ez a sokszínűség, de érthető, ha megfontoljuk az esszé műfajának szándékát. Eredetileg az esszé a 16. században keletkezett azzal a szándékkal, hogy a skolasztikus, merev, formálisan szabályozott érveléssel szemben a gondolati újdonságra, a felismerésre alapozott bölcsességet hangsúlyozza. Mai értelemben véve a könyv nem tudományos, de „filo-szophiai”, azaz „bölcsességszerető” a fogalom eredeti értelmében. A mai tudomány a fegyelmezettséget előfeltételnek tekinti ahhoz, hogy egyáltalán tudásnak nevezzünk bármilyen javaslatot. Csakhogy a tudományos tudás a tudásnak csak az egyik fajtája. A szerzőt nem érdeklik a modern tudományosság formai követelményei, nincsen szigorú értelemben vett jegyzetapparátusa, nincs a tudományos értekezéstől elvárható szerkezete, a nyelvi kifejezést korlátozó tudományos szótára, illetve bármiről írjon is, nem az odavezető út érdekli, hanem a felismerés maga – egyedül a címben kifejezett cél motiválja: a ma teljességéről adjon képet. Ez a könyvecske nem szigorú értelemben vett filozófia, nem is aforisztikus gondolatgyűjtemény, de még csak nem is füveskönyv. Legközelebb az esszéhez áll, amely a klasszikus bölcsesség szemléletmódját követi, amennyiben a tudás, a jó, a szépség és a hit egységében értelmezi a múltban fogant jelent.
A szerző nem fogadja el a tudomány és a hit szembeállítását, ahogy ezt a modernség teszi. „Hit és tudás ellentéte természetesen nemcsak a középkorban nem létezett, később is megmaradt olcsó hazugságnak.”, illetve „e két magisteria közötti konfliktus művi konstrukció”. A modernség felforgatta a természetes rendet, amelyben a természet közvetít „a van valami felettünk álló” és az ember között. A rend a racionalitás formája, garancia arra, hogy képesek vagyunk megismerni a valóságot. A modernségben felbomlik az Isten–természet–ember egysége, amely – tetszik vagy sem – hierarchikus viszonyról tanúskodik. A mai rend azonban egalitariánus viszonyt feltételez, amelyben a világ az emberi ego körül szerveződik. Hogy a szerző a hierarchikus rend híve, az kiderül számos szubjektív utalásából, de különösen akkor ragadtatja el magát, amikor az önkéntes katonai kiképzéséről tesz említést. A katonáskodás, a katonai élet a modern életen belül a normalitás utolsó bástyája: „A kiképzés során megtanultam, hogy a mai korban a laktanya a normalitás enklávéjaként üzemel: a rend formái egyértelműek, a hazaszeretet magától értetődő, a szükségesnél gyorsabban és nagyobbra nőni nem cél – ahogyan a származás nem előny (nem hátrány); minden indulat a medrében marad, a tisztelet és az egymásra való odafigyelés pedig mindennél fontosabb.” Egyben közösség, amire már csak vágyódik a modern ember: „Nem ismerünk olyan időszakot a történelemben, amikor az ember a mostaninál több időt töltött volna egyedül.” Folyamatosan szembesít a szerző a természetes rendet szándékosan elutasító modern élet jellemzőivel: a szépség elcsúnyulásával, az építészetben megnyilvánuló lelki torzulásokkal, a tömegturizmus ürességével, az örökkévalóságizmus állapotában az idő és a valóság elvesztésével, az otthon utáni vágyódással, az önrendelkezés (szabadság?) folyamatos csorbulásával és így tovább. A szerző érvelését erősíti, hogy villámgyorsan vált témát; beszédes példákat, mindenki által ismert valóságos jelenségeket felidézve úgy érvel, hogy a meggyőzés erejét a minden olvasóban ott rejtezkedő felismerés világra segítéséből nyeri ki.
A könyvecske végére egyre direktebbé válik a szerző saját meggyőződésének, hitének megvallása. Végül is a „hogyan éljünk?” kérdésre valahol a tudás, a jó, a szépség és a hit egységes szemléletével bukkanhatunk, ha válaszokra nem is, de megrendülést okozó újabb kérdésekre. Aki pedig megtanul kérdezni, már nem élt hiába.
Hogy a könyvnek még oldaljelző szalagja is van, az maga az érv amellett, hogy az idő előbb-utóbb mindre rátalál.
Lánczi András (1956) Széchenyi-díjas filozófus, politikatudós, egyetemi tanár, a Budapesti Corvinus Egyetem volt rektora és Politikatudományi Intézetének volt vezetője.