Turczi István

Aquamanile

I
Hervay Gizella

nézem az arcát pókhálóval
szőtt anya-szemét s ahogy nézem
nagy eső támad a fák térdig vízben
vándorútra mennek balladaképpen

estére már együtt félnek jön a fagy
bokától a gerincig s ők párban
gőztakaró alatt megpihennek
a bizalom pusztatemplomában

micsoda csapda hogy valóságos
a kő a fény a csontkoponyatemető
lemossák a megrendezett mosolyok
maszkját és az idő újraélhető

a reménynek hány színe van! kobalt
égbolton virágzik kiutat keres
felissza mind a maradék éjszakát:
szeretni csak bonyolultan érdemes

nézem az arcát összefutni kész
vonalak mélyén oldozza áldja
elfoszló szavait a kigondolt tett
hűvös csillag-geometriája


II
Pinczési Judit

mint aki testvéréhez indult
először mégis aztán mégse mégse
ilyen lehet a kamra homálya
a maradni készülők elköszönése

az egyedüllét havában hová
a váratlan szivárványos menet
siettetni szabadságát
kimondani a boldogító nemet?

bordái betéve tudják az időt
lépteinek mégis köd a hossza
tenyere elhagyta gerince visszajár
puha kések közt szív-kanossza

mi múlt el? most kezdődik csak
türelem bolondja mintha sírna
mint hajnalban a klematisz
négy égtájra nyíló utolsó szirma

most kezdődik ami elmúlt láng
volt az élet és lomb a remény
egy morzsa öröm páfránykaland
a csöndmezők megértő kezdetén

Poezja dzisiaj

Felszállás utáni koccintás Bella Pistával
a varsói gépen kétezernégy áprilisában

„Néha meg kéne halni
néha meg örökké élni
Jó volna élnihalni
Jó lenne halniélni.”
BI

Mint lisztes abroszon a kinyújtott rétes,
úgy terültünk el, mikor fenn volt a gép.
Whiskyt töltöttél a nagy ijedtségre,
nevetve hagytuk hátra Ferihegy ködét.

Az a négy nap a hirtelenszőke varsói
tavaszban, poezja dzisiaj, most is itt van,
két idézőjel közt meghosszabbodva
egyedüli, egyetlenedő árnyékodban.

Füvek módjára belélegeztük a fényt.
Betöltöttük a gyerektenyérnyi vers-teret.
Cigiztünk, ittunk, rímeket cseréltünk.
A többi tájzene és katicaképzelet.

Nem kell a vers? Hát nem kell verset írni!
Nem verset kell írni, valami mai mást.
Száműzni minden ránk szabott majdani
mondatszerkezetből a gravitáló hatást.

Mit is akartál akkor mondani? Azok az
aprósüteménnyé préselt szavak a szádban!
Mintha nem kimondani, csak megemészteni
vagy kiköpni, amelyikben keserűség, vád van.

Nem tudjuk, mi történik a versekben.
Szó-grádicsokon újabb és újabb stáció.
Miképpen történünk mi a versekben,
mikor hervad ránk a rózsakonfiguráció?

Mintha mi lesz, visszahajolna a voltba,
és tiszta fejjel azt sem vehetjük zokon,
ha ami tegnap még lángolt, utóbb már
hűlő por egy száműzött csillagon.

Elvásott ízű napokon emlékek
vastag hamujába kotorni persze fájó.
Inkább magamra csukok még egy ajtót.
„Carmina non prius audito cano.”

Ez a dal egy Költőről szól, aki a
perc-kötözte időt győzni ment el.
Mint aki holnap születik.
Ember. És csak egyetlenegyszer.

_{Turczi István (1957) költő, író, műfordító. A Parnasszus című lap főszerkesztője. Utóbbi kötete: Miféle épület az a katarzis (Révész Tamás társszerzővel; Magyar PEN Club, 2024).}