Mosonyi Kata
A szerepjátszó lírai én önreflexív életélményei
Kiss Judit Ágnes: A vén fegyverkovácsné plasztikai sebészhez fordul
Kalligram, 2024
„A nő, ha megvénül, nem ér / Annyit se, mint egy rossz fitying.”
(François Villon)
A (többek között) József Attila-, Déry Tibor- és Zelk Zoltán-díjas Kiss Judit Ágnes író, költő körülbelül húsz év alatt létrehozott egy koherens és gazdag alkotói életművet, és megteremtett egy olyan sajátos imázst, amellyel már a kezdetekkor felhívta magára a figyelmet. S bár ő hivatkozásaiban rendre azt vallja, hogy „a líra az irodalmi anyanyelvem”, mégis olyan fajsúlyú regényeket vallhat magáénak, mint a Magyar Napló pályázatán első díjat nyert A keresztanya. Szomor Veron történetei (2008) vagy az egészen különös, helyenként szürrealisztikus, netán mágikus realista: A halál milongát táncol című műve (Európa Kiadó, 2017), illetve az Egy nőalak szürke kontúrja című traumafeldolgozó regénye (Kalligram, 2023). Mindhárom teljesen egyedi nyelven szól az élet legkülönbözőbb területeiről: a társadalmi rétegek ízes népnyelve mellett a táncművészet (tangó) izgalmas világáról, a halál mindenhatóságáról, valamint a személyében is érintett, a költészetén is átvonuló női kiszolgáltatottság tabuk nélküli feltárásáról. A szerző a rendszerváltás környéki Keresztanya vidéki állapotrajzával ugyanúgy berobbant a magyar irodalomba, mint az első verseskötetével, az Irgalmasvérnővel. (Alexandra K., 2006) Ez utóbbit Ferencz Győző az Alany mint tárgy című tanulmánykötetében (l’Harmattan, 2014) olvasható Nem festett vér című recenziójában – meglepetését kifejezve – méltatta. Kiss formaművészetével, poétikai képzettségével, valóban a „forma fölényével”, ahogy azt Márjánovics Diána írja új kötetéről (Litera, 2025. 02. 26), képes érzékletes lírát teremteni, melynek sajátossága még az intuitív ábrázolás, a persziflázsra való hajlam, a frivol megjelenítés, melyben az objektív és a szubjektív szféra fedésben van. Gondolatilag rétegzett, képiségében látványos, dinamikus ritmikájú önvallomás. Emberismerete révén könyveinek oldalairól egy valóságos modus vivendi tárul fel, rendkívül összetetten, a misztikáig menően bonyolult lelkivilágról tanúskodva. Mindezt Kiss (tehetségén kívül) annak is köszönheti, hogy az ELTE bölcsészkarán túl zenei képzésben is részt vett (oboista), és drámatanárként is dolgozott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Verseskötetei és prózai művei mellett (kislánya születését követően) a gyermekirodalomban is jeleskedik, számos olvasója szinte nem is tudja róla, hogy nem csupán gyermekkönyveket ír. Legutóbb ezért is díjazták, például a Babaróka-sorozat sikeréért, illetve a Pagonynál megjelent Tujaszörny és nyírfakobold című könyvéért.
Recenziójában már Ferencz Győző is utalt arra, hogy ebben a költészetben jelentős szerepet játszik a középkori villoni hagyomány, mely a világ romlottságának burjánzó elevenségével át- meg átszövi Kiss legújabb verseskötetét is, a 2024-ben a Kalligramnál megjelent A vén fegyverkovácsné plasztikai sebészhez fordul szerepjátszó líráját. A kötetet – mesteri kézzel – Mészáros Sándor szerkesztette, a borító Hrapka Tibor ötletét dicséri, s benne szinte a teljes Kiss Judit Ágnes-i attribútum fellelhető. Melyek is ezek? A tematikus háló kulcsmotívumai közül első helyen említeném a társadalmi térben még mindig nagyrészt tabusított test kérdéskörét, ezen belül is a nők kiszolgáltatottságát, a családon belüli erőszakot, az abúzust. Ez az Egy nőalak szürke kontúrja című regénynek alaptémája, de a Szlalom című kötet több ciklusának is, olykor nyers, szóhasználatában obszcén, pikírt hangnemű megjelenítéssel. A Négyszög című, kevésbé sikerült verseskötet négy ciklusának is a férfi–nő alap ellentéte a központi kérdése, az anyasággal járó hétköznapi és kapcsolati problémák szinte nyers kiteregetése. E tárgykörben manapság magasabb a megértési ingerküszöb, így a valóság ábrázolása – olykor ugyan a felismerés rémületével – élvezhetővé, hitelessé teszi Kiss erőteljes költészetét. Másik kulcsmotívum nála a halál, sőt az apokaliptikus felhangú emberiségvég, mely legerősebben (több morálist kérdést fölvetve) A halál milongát táncol című regényben jelenik meg. Mottóként azonban már a Szlalom elején ott áll: „az alkotás egyetlen gyógymód a halálra”, valamint a Koncentrikus korok (Európa, 2012) ritmikusan lüktető soraiban is ott lappang, például az Egyirányú című versben. „Először a színek fakulnak el, / mint mikor túl korán sötétedik, / aztán a kontúrok, végül a hang, / az érintés tart csak ki reggelig. / Ha van reggel, ha van feltámadás, / testnek, léleknek, hogyha van, / talán megéri méltón menni el. / Még nem ordítok. Még tartom magam” (7) – olvassuk. Vagy gondoljunk a Halálos villanella torokszorítóan gyönyörű soraira (22)! Kisst különösen foglalkoztatja a női test öregedése, leépülése, a Négyszög egyes versei kapcsán Bonivárt Ágnes megállapítja (Kortárs, 2022/12), hogy a problematika már a női hisztéria határát súrolja, még akkor is, ha a szerző hét történelmi/irodalmi alak maszkja mögül szólal meg, mégis erőteljesen önreflexív. Ugyanez a Koncentrikus korokban még nyilvánvalóbb, főképp az Önarckép című versben: „egy kövér nő ül a ligetben. / Az a kövér nő én vagyok. / Ez nem most van, majd húsz év múlva. / Az a kövér nő én vagyok” (114). Ez a nőkre olyannyira jellemző félelem fokozottan van jelen Kiss szinte minden kötetében, mivel a korral (és itt bejön az idő múlásának kulcsmotívuma is) vele jár, hogy a nő csúf lesz, emiatt nincs egyebe, mint kóbor macskája, szeretői elhagyják. Az olvasó bármennyire is próbálja ezt empatikusan kezelni, néha soknak tűnik a panasz.
És még két Kiss-attribútumot kell megemlíteni: az egyik az Isten-kérdés, a másik a költészet státusa a szerző életében. Az elsővel kapcsolatban maga Kiss nyilatkozik egy interjúban, hogy református családban nőtt fel, de az egyháztól elidegenedett, illetve rossz tapasztalatokat szerzett a kisegyházak hierarchikus törvényeskedéséről, emiatt jelenleg közvetlen kapcsolatot tart fenn a Teremtővel, nem óhajt sehová se tartozni. Verseiben a hit morális tartást, többletet jelent, a szerző működő erőként számol vele, bár némi kétellyel. A Nincs új üzenet (Noran, 2007) című kötet 1. ciklusa kifejezetten istenes verseket tartalmaz, melyben az In memoriamban ez áll: „penészedik, mint kinn felejtett étel, / bennem a hit, és néhány év alatt / rücskösre mar a védhetetlen kétely, / mint salétrom a csupasz házfalat”. Ebben a kötetben olvasható egy önkarikatúra is, a Bolondistók, amely az új kötetben is megjelenik, mint önimádó Művész vagy éppen a Díva szerepében, ironikusan.
Az új kötet tematikailag és a poétikai attitűdöt illetően előzménye leginkább a Szlalom volt, abban számos maliciózus megállapítás található a villoni szabadosságról, illetve a szerelem értelmezhetetlenségéről, gyors elmúlásáról, kiüresedéséről, a testi vonzalom illékonyságáról. Ez hol rezignáltan, hol gúnyos csattanóval záródóan, hol nosztalgikus vágyban nyilvánul meg. Kiss a szexualitást az emberi kapcsolatok „tabutlan” velejárójaként kezeli, annak pozitív és negatív vonatkozásával együtt. Az új kötet címe pazar Villon-allúzió: a vén fegyverkovácsné azonosítható a „szép fegyverkovácsnéval”, aki Villonnál mélabúsan és robusztusan nyilatkozik az idő rajta végzett romboló munkájáról. Axiómaként fogadhatjuk el, amit már A halál milongát táncolban a tangótanárnő (szerzőnk rezonőreként) is megfogalmazott, hogy a halál nagyhatalom, senkit sem kímél. Mindemellett korunk a hiúság vására is, ugyan ködösíti az elmét, de a viszonylagos jólét megnövelte a nők igényeit, külsőségeikben felvirágoztathatja őket.
Szerkezetileg kilenc ciklusba sorolódnak a versek, melyeknek zöme a vén fegyverkovácsnéval (a szerző karikírozott alteregójával) foglalkozik, illetve helyet kapnak a kötetben a társadalmi és közéleti problémák is. Az 1. ciklus címe azonos a kötetcímmel, benne elsőként a Portfólió 2.0 olvasható, ez utalás az első kötetre (Irgalmasvérnő), melynek a Portfóliójában így mutatkozott be: „Nézd, itt vagyok, mint táncos a színpadon…”, csak közben eltelt 18 év, és emiatt itt ez áll: „Már túl vagyok a klimaxomon, / Kínos korosztály – kínos a téma is.” Mert „mit ér a nő, ha szülni nem tud, / másra a vén banya minek kell?” Úgy véljük, hogy Kiss részéről ez a felvett fegyverkovácsné szerep itt minden vonatkozásban eltúlzott, hiszen manapság az 50 év a nők második virágkora, elég lenne, ha 70 év fölött jajongana a nők külső és belső romlásáról. A kötetben hat ciklus erejéig zajlik a kétségbeesés, különböző szempontokból megvizsgálva a kérdést. A lírai énnek eléggé destruktív az elmúlt szerelmekkel kapcsolatos véleménye. A maradék három ciklusban fölerősödik a világhelyzettel, a bizonyos társadalmi rétegek kirekesztettségével és a politikai közállapotokkal kapcsolatos hang. Néha keverednek a témakörök. A kötet így tematikailag nem egészen egységes, de el kell ismerni, hogy fontos kérdéseket vet fel, illetve azt is, hogy az esztétikai-poétikai minőség mindvégig magas színvonalú.
Az önmagával való önkritikus számvetés fontos eleme az 1. ciklusnak: „Nem táncolok rég, polcon a hangszerem / olykor tanítok (ritka, ha lelkesít)”, írja; vagy: „sok van mögöttem: vágy, születés, halál, / szégyen, dicsőség – meztelen ez vagyok” (7). Olykor a hangnem, a szóhasználat merészen villoni, mint például A vén fegyverkovácsné kuplét énekelben vagy eltúlzott az öregedés látlelete, melyben szerepet játszhat korunk nőkkel szembeni elvárása is. A tükör már ellenségnek tekinthető, mivel rossz látni, ahogy „folyik / le az arcodról / a kötőszövet”. Mindebben egyfajta kétségbeesett korbírálat is meghúzódik. Formai bravúrnak tekinthető a Szingli, mely Petőfi Szeptember végén című versének daktilusait pattogtatja sértettségi futamában. Itt-ott megereszt egy-egy obszcén kifejezést, de ez Kissnél nem újdonság. Korunk erős bírálata süt át az örök ifjúságról tartott fegyverkovácsné-előadásból: a jóléti társadalom kitermelte a fitness-médiát, az arcjógát és egyéb testszépítő módokat, valamint nagy hangsúlyt kap az intimtorna: „hüvelyed másképp löttyedt lesz, és a szex úgy sokkal rosszabb” (71).
A legtöbb vers csattanóval zárul, melyek axiómáknak beillő bölcselkedések humorral vagy iróniával fűszerezve. Jelen esetben ez így hangzik: „összeadva egész napod elmegy, / de szép leszel, amikor meghalsz” (12). A címadó vers 4. versszaka a plasztikai sebészhez szóló szívszaggatóan őszinte kérdés: „De vissza tudja-e adni szemembe / a fényt, szívembe a naiv hitet! / Vissza tudja-e bőröm alá varrni / régen leszakadt szerelmeimet?” Ebben a fájdalmasan csengő kérdésben megcsillan a villoni versekben meglevő morális jelleg is. „Rázza a fejét, hogy ez lehetetlen. / Akkor mondja meg doktor úr, minek?”
A 2. ciklusban a költő saját mindennapjait tekinti át, amelybe szintén beszivárog a világ romlottsága, elaljasodása. Kiss, aki távol akarja tartani magát az irodalmi szekértáboroktól, nem vonhatja ki magát a médiahírek rombolása alól. A vén fegyverkovácsné bekapcsolja a híradót című részben éles bírálatát adja a diktátornak, aki a „fejére teszi a koronát, / és füves legelőkre terelgeti nyáját” – ezzel a bibliai reminiszcenciával tompítja a maró gúnyt, de csattanóként tanácsolja: „ledönteni, mint eleven szobrot. / Beolvasztani, aztán harangot önteni belőle” (17). De megkapja a magáét az ötvenes férfi és nő is (utalva az egykori Szabó T. Anna – Lackfi János verspárbajra), kiemelve, hogy a nő mindig a rövidebbet húzza, ennyi évesen a nőre „a franc se kíváncsi”, a férfi pedig „erőt mutató telivér”. Társadalmi státusuk alapján pedig a „férfi, ha 50, van karrierje, / a nőnek idős szülei és gyereke”. Ez a súlyos ambivalencia bármilyen feminizmus ellenére sem oldható fel, ez valójában ontológiai alaphelyzet. Kiss nem kíméli A Nagy Művészt sem, obszcén szavakkal illeti viselkedését, a nagyszerű karikatúrája nyomán (25) a csattanóban ez áll: „Én a nagy Művész vagyok. / Tudom, mert megírták rólam, / akiknek fizettem érte, / vagy akikről én megírtam, mekkora vagyok […] Kibéleltek állami pénzzel, / meg ne üssem magam, / mikor lezuhanok / a talapzatomról” (26). A Díva is megkapja a magáét, aki „tűsarokkal tipor a pályatársnőin, / leppegve nyöszörög a mikrofonba, […] Ő a kultúránk egén / a csillag, álmunk ő váltja valóra”. A csattanó most átmegy kegyelemdöfésbe, a szerző vágya: „jöjjön el a nap, / hogy amit szegény legkevésbé se kíván – / kezdjen valaki röhögni a díván” (20). Majd A szerelmest is ostorozza egy önkritikus versben, mert a „szerelmes súlyos beteg, / ön- és közveszélyes, / jobb, ha gyámság alá vetik”. Egyedül az idő az, mely gyógyítólag hathat rá. A záró sorok megértő odafordulást mutatnak a szenvedő alanyhoz: „mindnyájunknak közös múltja ő, / Hisz ki nem volt szerelmes?” (22).
A 3. ciklus a tematikai hálóban fordulópontot jelenthet, ugyanis innentől mélyülni kezd az emberiség-rajz, a Purgatórium textúrájába tágabb világállapot-bírálatok is bekerülnek, a gondolatiság közelít A halál milongát táncol apokaliptikus víziójához. Hangulatában, természetfestésében, sőt a megjelenítési forma tekintetében is. Egyre jobban fokozódik a közéletiség irányába fordulás, az elégedetlenség érzet. A Légszennyezéssel (chemtrails) Földünk siralmassá váló állapotára utal, a Négy évszak festéséből egyszerűen kihagyja az embert, a Purgatórium tipológiailag is jelzi a normalitás és az emberi aljasság közti hasadékot, a kettétört versoszloppal óhatatlanul eszünkbe juttatva Radnótit:
„Nem érdekel az ország, a megírt szólamok,
lesz-e hely, hol az anya nyelvemen szólhatok.
Pernyévé vált az égbolt, izzott, míg rám borult,
hol a kéz, ami megáll- ítja a háborút?” (33)
Ez már nem is vízió, hanem maga a jelenvalóság. Ezután sorjáznak a számon kérő versek a háborús bűnösök képzelt kihallgatásáról; Jézustól is megkérdezi, hogy miért nem nőnek született, mert csak akkor tudná igazán átérezni a női nem testi-lelki szenvedéseit, mert a nő teste „használati tárgy,/ csatamező, vágy és gúny vetülete, de sosem a sajátja”. A Minden városban pedig egyszerűen rímbe szedett borzalom a háborúról (39).
A 4. ciklus szubjektív és költői önvizsgálat. A vén fegyverkovácsné tükörbe nézben a szerző különböző műfajokkal játszik, van itt Dallomás, melyben beismeri, hogy az égi inspiráció segítségével van értéke a versnek, ezért kíméletet kér a költőkre. Sajátos metaforikus képpel jeleníti meg ezt a metafizikai folyamatot: „A költő szennycsatorna csak, […] / Viszont valaki odafent olykor a lefolyóba önt / egy kis folyékony aranyat, / ami a csatornán áthalad, / a szennyes lében elvegyül, / majd kicsapódik legfelül. / A költő csak hitvány alak, / de az arany az megmarad” (43). A tükörbe nézés azonban csak a csúf külsőt láttatja. Ezen a ponton az olvasó az alázat mellé egészséges önismeretet is kíván a szerzőnek. Aztán következnek a Gyermekversek felnőtteknek, amelyben újra előkerül az abúzus és az önostorozás nyelvi torzítással: „Mér ment oda? Mér úgy nézett? / Mér abba a ruhába? / Aztán sír, hogy erőszak volt, / pedig az ő hibája” (51). Majd levonja az etikai következtetést, ebben közelít a villoni versekben megbúvó morál-attitűdhöz és a keresztényihez is: „Aki szenved, megérdemli, / aki bűnös, meglakol. / Bírhatatlan terhet Isten / az emberre nem pakol” (52). És következik még egy távirat, mely stílusában is töredezett, de erős lelki tartásra utal: „a vers szabad marad”, bármi is jön a világra (53).
Az 5. ciklus A vén fegyverkovácsné mesét mond az unokáknak kevésbé sikerült darabokból áll, főképp a mesék tartalmi textúrája miatt, ellenben költőileg remek megoldás a Berzsenyi Dániel: Közelítő tél-allúzió, az Amikor túl sokat olvasott. Eléggé depresszívek ezek a versek, gyermekek számára semmiképpen nem valók. A hagyományos gyermekmesék átiratai (Hamupipőke, Csipkerózsika stb.) mind negatív kimenetelűek, amit a szerző előzőleg így indokol: „Nincs lélek, nincs eszme, nincs tudat, / egy vallás sem mutat utat” (61). Ez a költő kiábrándultságának majdnem a tetőfoka.
A 6. ciklusban (ha lehetséges) még tovább ereszkedünk lefelé a pokolba, de a Síremlék Marinak (1-12 rész) képes mély empátiát kiváltani az olvasóból. A történet apró mozaikokból áll össze. A tragikus sorsú cigány nőt végül valamelyik gyermeke eltemetteti, mégpedig tisztességesen: „az urnafedlap nem a legolcsóbb fajta, / a név arany betűkkel”.
A 7. ciklus korunk terápiás módszereiből villant fel lehetőségeket az én-elbeszélő számára, de nem sok sikerrel, mert A vén fegyverkovácsné intelme szerint: „Csak azt ne hidd, hogy nem lesz szar rájönni / milyen vezeklést szab rád a kor, / hogy aki túléli a harminckettőt, / a bűnéért keservesen lakol” (87). Ebben a versben egy leszállított életkorról van szó, és a bűn a korábbi szexis életvitel. Ebben a vallomásos ciklusban túlteng a trágár szóhasználat, de a rímtechnika most sem csorbul, s az önvizsgálati terápia végeredményként segít. A költő egy egész versszakot áldoz bonmot-ként erre: „megöregedni normatív kérdés. […] Úgyis megy fejből: öltözz szolidan, / ne flörtölj, csínján bánjál a sminkkel, / s ha rákérdeznek, ez miért van így, / megvan a válasz: azért, mert így kell”. Igaz, ezt követően újra egy anorexiás bakfisra jellemző zárósor következik: „Nem baj, ha lassan nem lesz mit enned, / mérleged már-már üti a mázsát” (96). Az olvasóra van bízva, hogy mindezt kellő józansággal a helyén tudja kezelni.
A 8. ciklus, A Négy Folyó Törzse kifejezetten a szerző politikai véleményének ad hangot, korunkra való áthallással, főképp A Nagy Ragály, a Lopás és az Aszály című versekben. Maró gúny jellemzi a megállapításokat, paradoxonokat vonultat fel morális célzattal. Ez a líra ezt a témakört is képes érzékletessé tenni, feloldást a humor ad. „A Négy Folyó Törzse a lopást / kézlevágással bünteti. / Kivéve azét, akinek sikerült mindenkitől lopnia. / Ezt törzsfőnökké teszik” (102).
A záró, 9. ciklus egyrészt összevillantja a klasszikus költészeti hagyományt, itt konkrétan a középkori villonit, így a Gyászballada a régi fiúkról című versben is, mely párdarabja lehet Villon széplányokhoz szóló balladájának. Ez egyrészt afféle flashbackje a kötetben erre vonatkozó eddigi verseknek, mintegy összerendezése a szubjektum tájáról szóló eddigi mozaikoknak, másrészt kétségeiben is megrendítő vallomás a „hazátlan hazaszeretetről”. Erről szól a Népdal, a Nyelvvesztés és a végső vers, a Honfidal. A Gyászballadában ügyes szóleleménnyel a sic transit glória mundit átalakítja a régi fiúkra vonatkoztatva ekképp: „Fiúk, a glória így transit el” (110). Azaz mindenki elhájasodik, a nyak egybehízik a fejjel, az idő elvégzi mindenkin a munkáját. Ámde van valami / vagy Valaki, aki a szívben lakik, ami / Aki megváltoztathatatlan”, és ez a Népdalban (kissé keserűen) így hangzik: „A szívemet adtam, / legszebb szavaimat, / micsoda ország az, / aki mégis szivat?” (109). A Honfidal utolsó versszaka pedig a transzcendens tapasztalat lírai artikulációja: „Nincs haza, csak az Isten, / ki szeret, hogyha van. / Mikor el akar vinni, / én megadom magam” (117). Ez a kapituláció valószínűleg nem könnyű döntés eredménye. Minden versszak elején ott áll, hogy „nincs haza”, és érvek variációival indokolja a szerző, hogy miért, sőt a Márai Sándorra utaló Nyelvvesztés című versét így zárja: „de ez miért zavar? Te rég halott vagy, / Idegen temetőben árva sírkő / rejti ékezetét vesztett neved” (115). Az ÉS idei, 2025. 03. 21-ei számában megjelent Kiss Judit Egy polgár vallomásai című versét címével is Márai-allúziónak szánta, melyben vakmerőnek ható önreflexióit Kiss így csomagolja egy szubjektív kincsesládába: „gyűlöletem titkos / pánikszoba mélyén felnyithatatlan / trezorba rejtem”, de lírikusként költészetét nem tagadja meg. Mert bár „nincsen haza, de nyelv van, / a bölcső és a sír, / kinek szavai vannak, / talán mindent kibír” (116). Magától adódik a kérdés, hogy az eddig elsősorban szerepjátszóként megismert költő útja a továbbiakban vajon milyen irányt vesz? Úgy vélem, nem kell félteni Kiss Judit Ágnest, akinek – ha már kimerítette öndefiníciós tárházát, s az eddigi kulcsmotívumai kellőképpen kidolgozottá váltak – életélményei kifogyhatatlan témának tűnnek, s a nagyon is zivataros századunk, valamint az idő múlása megérleli benne a gondolatilag még rétegzettebb lírikust. Az eddigiek alapján az új utakat nyitó költészetre jó esélye van.
Mosonyi Kata (1949) irodalmár, költő. Hét digitális kötete olvasható a MEK-ben: Szakadt színfalak között (recenziók, kritikák, 2020), Búzamező varjakkal (versek, 2020), Tükörszilánkok (versek, 2022), A behódolásmentes irodalomtörténet (recenziók, kritikák, 2022), A vég küszöbén (versek, 2023), A Hertzek bűvöletében (versek, 2023), Kaleidoszkóp (versek, 2024), valamint idén, 2025-ben jelent meg NKA-pályázatra a Vár Ucca Műhely Könyvek, Veszprém, 82. köteteként A valóság nyelvi inkarnációi címmel eddigi recenzióinak és kritikáinak gyűjteménye.