Jávorszky Béla

Egy klasszikus reneszánsza

Az 1943-as év egyik borongós őszi napján Karl Ristikivi észt író dezertált a hazáját megszálló Wehrmachtból, és átszökött Finnországba. Ő volt az első fecske, aki megnyitotta az észt történelem lapjain csak Nagy Menekülésnek nevezett emigránsáradatot, mely a szovjet csapatok beözönlésének hírére 1944 őszén érte el tetőfokát, mintegy hatvanezer észt értelmiségit (a lakosság hat százalékát!) bocsájtva ki a nagyvilágba. Ristikivi csupán tolmácsként szolgált a német hadseregben, de biztonságosabbnak vélte, ha Finnországba menekül, majd egy évvel később továbbköltözött a még biztonságosabbnak tűnő Svédországba. A kivándorlás legsúlyosabban az irodalmat érintette: az észt írók mintegy 80 százaléka menekült el, többnyire Svédországba vagy Németországba, egyesek még annál is messzebbre, az Egyesült Államokba vagy Kanadába. A teljesség igénye nélkül olyan nagynevű írók fogtak vándorbotot, mint Marie Under, Gustav Suits, Aino Kallas, Bernard Kangro, Valev Uibopuu, August Gailit, Henrik Visnapuu és Kalju Lepik, akiknek nagy része később az upsalai és a lundi egyetem köré csoportosult. Megalapították az Emigráns Észt Írók Egyesületét, az Észt Írók Szövetkezete (Eesti Kirjanike Kooperativ) nevű könyvkiadót, irodalmi lapokat jelentettek meg, és ezekben igyekeztek fenntartani az észt irodalom folytonosságát. Szovjet-Észtországban csak a baloldali, kommunista szerzők maradtak, és azok, akiknek nem volt már idejük csónakba, hitvány lélekvesztőbe szállni, köztük Jaan Kross, akit az új szovjethatalom „hálából” mindjárt le is tartóztatott, börtönbe zárt, majd deportált Szibériába. Észtország kiürült, az észt irodalom nyugatra költözött.

Ekkor Karl Ristikivi már komoly irodalmi sikereket tudhatott maga mögött. Az 1912-ben született író túl volt egy sor ifjúsági regény és krimi megírásán, és megjelent a ma is legnagyobb teljesítményének tartott ún. Tallinn-trilógiája. A lazán összefüggő, három részből álló regényciklus (Tűz és vas, Egy igaz ember háza, Füvészkert), melyet még otthon, 1943-ig sikerült befejeznie, a faluról a fővárosba költöző új nemzedékek sorsát vázolja fel hatásosan és nagy költői erővel. Ezek mindegyike fejlődésregény: a vidéki életmódról városi munkássá vagy értelmiségivé váltó ember apoteózisa. Hőse többnyire egy tanár (alighanem a szerző alteregója), aki lelkes naivitással szenteli magát az ifjúság megnemesítésének. Különösen harmadik, Fűvészkert című regényében könnyű a történelmet, latint és ógörögöt oktató Juuliusban Ristikivi alakjára asszociálni. Közben verseket is írt, melyeket később egyetlen kötetben adott ki már Svédországban. Az emigrációban figyelme a történelem felé fordult, és noha eredetileg földrajztanár volt, több könyvet szentelt például a kereszteshadjáratoknak. Életútja alapján joggal mondhatjuk őt az észt Márainak.

Jelentősek naplói, rövid prózái, novellái is. Utóbbiak két kötetben (Sigtuna kapui, Az üvegszemű Krisztus) jelentek meg (az utóbbi már a halála után), és amelyekben részben a magányosság, a légüres térbe zuhanás nyomasztó élményének ad hangot, ahogy az észt irodalom első szürrealista-egzisztencialista művében, a Lelkek éjszakájában is. A torokszorító magányt személyesen élte meg 1977-ben bekövetkezett haláláig. Noha tevékenyen részt vett a svédországi észt irodalmi életben, egy ideig igazgatta az Észt Írók Szövetkezetét is, szimbolikusnak tekinthető, hogy halála időpontját az orvosok stockholmi lakása feltörése után csak megbecsülni tudták.

Ristikivi itt közölt első írásának megértéséhez alighanem elkel némi információ. A haza földje című novella, mely már az emigrációban látott napvilágot valós tényen alapul: Hitler a Szovjetunióval kötött egyezmény alapján meghirdette a balti németek hazatérését a Birodalomba (Heim ins Reich), akiket a megszállt lengyel területeken akart letelepíteni. Sok ezren tettek eleget a meghívásnak, olyanok is, akiket minden rokoni és baráti száluk Észtországhoz vagy Lettországhoz kötött, és akik közül sokan még csak meg sem fordultak korábban „az anyaországban”.

A Solveig monológja jellegzetes Ristikivi-próza, mely szerzője költői nyelvezetéről és világszemléletéről tanúskodik.

Az itt közölt két írás második, Az üvegszemű Krisztus (Klaassilmadega Kristus) című gyűjteményéből való.

_{Jávorszky Béla (1940) író, műfordító, diplomata. 1990 és 1994 között finnországi, majd két ízben észtországi, lettországi és litvániai magyar nagykövet (1991–1994 és 1999–2002). Elsősorban finn, svéd és észt szépirodalmat fordít. Legutóbbi fordításai – Viivi Luik: A költő és a király (esszék, portrévázlatok. Bp., 2024, Magyar Napló) és Māris Bērziņš: Az ólom íze (Bp., 2025, Magyar Napló).}