Pelle János

Európa Jeruzsálemének pusztulása

Amikor Titus római császár Jézus születése után 70-ben, hónapokig tartó ostrom után a légióival bevette Jeruzsálemet, Josephus Flavius, a rómaiak táborába átszökött zsidó így foglalta össze a történteket: „Mindent felsorolva, sem ősi volta, sem példátlan gazdagsága, sem a világra szétszórt lakosai, sem vallásos rituáléjának dicsősége nem háríthatta el ezt a pusztulást. Ez az ostrom véget vetett Jeruzsálemnek.” Ma már felmérhetjük azt is, amit Flavius nem láthatott előre. Vagyis hogy milyen következményekkel járt a világtörténelem alakulására az ókori Izrael legnagyobb városának, királyi székhelyének elfoglalása, majd lerombolása. A város pusztulásának következményei túlélték a Római Birodalmat, hiszen a hazájukat közel két évezredre elvesztett zsidókat „száműzték a világtörténelembe”.

Az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Galícia legnagyobb és legszebb városát, Lemberget fénykorában az első világháború kitörése előtti fél évszázadban kis Jeruzsálemének nevezték. Igaz, volt még néhány, több nemzetiség által lakott, nagy számú zsidósággal rendelkező város földrészünkön, így Brody (Kelet-Galíciában) továbbá Vilnius és Szarajevó is, sőt, a felvidéki magyar várost, Dunaszerdahelyt is nevezték így. Lemberg, melyet Lutz C. Kleveman német történész róla szóló könyvében „Európa elfeledett közepének” nevez, annyiban különbözött a monarchia többi hasonló városától, hogy jóval nagyobb volt a népessége, a huszadik század elején elérte a 160 ezret. Lemberg, mint az Osztrák–Magyar Monarchia fennhatósága alá tartozó Galícia legnagyobb városa, a tartomány központja volt, melynek a parlamentje is itt ülésezett. A város épített öröksége viszonylag szerencsésen átvészelte a második világháborút, utcái, terei, templomai ma is őrzik az egykori „K und K” világ hangulatát. Csak a zsinagógákat pusztították el a németek a második világháború alatt, az emléküket üres, elhagyott telkek őrzik. A városban magas szintű képzést nyújtó egyetemek működtek már a 19. században. A János Kázmér Tudományegyetem (ma: Ivan Franko Lvivi Nemzeti Egyetem) és a Lembergi Műszaki Egyetem oktatási nyelve lengyel volt, tanárai és végzett diákjai világszínvonalú tudományos és kulturális eredményekkel gazdagították a korabeli kultúrát. Az 1900-es osztrák népszámlálás szerint Lemberg 160 ezer lakosából 83 ezer (52%) volt katolikus, 44 ezer (28%) izraelita (a zsidók egy része lengyel nyelvű volt), 29 ezer (18%) görög katolikus vallású. Lemberget, melynek neve lengyelül Lwow, oroszul Lvov, jiddisül Lemberik, ukránul pedig Lviv, az is egyedivé teszi, hogy napjainkra a függetlenségéért küzdő Ukrajna „szellemi fővárosává”, az ukrán nacionalizmus központjává vált.

Lembergben, illetve Galíciában már a 19. század folyamán elindult egy tragikus, politikai robbanások sorozatához vezető folyamat, melynek lényege az volt, hogy a különböző nemzeti csoportok (mindenekelőtt a lengyelek és az ukránok, de a tartományt magának tekintő cári birodalom, így az oroszok részéről is) a saját politikai érdekét objektív okok miatt képviselni képtelen zsidóság ellen fordultak. A zsidók egyetemes bűnbakká váltak, a megoldhatatlan nemzetiségi és szociális konfliktusok közé kerültek. Ez már az 1846-os galíciai,
a Habsburg uralom ellen irányuló lengyel felkelés során megmutatkozott, melynek elfojtása során az osztrákok fellázították az ukrán parasztokat. Jobbágyfelszabadítást ígértek az elnyomott ukránoknak, akik erre lemészárolták a lengyel nemességet. De a parasztok a földesurakat kastélyai mellett a „lengyel pánok” kiszolgálóinak tekintett zsidókra is támadtak, ugyanúgy, mint az 1831-es „kolerafelkelés” idején. Végül az osztrák csapatok állították helyre a rendet. A Lengyelország függetlensége szempontjából tragikus helyzetet, vagyis hogy az idegen elnyomást feloldhatatlan belső társadalmi konfliktusok teszik lerázhatatlanná, a Kárpátok másik oldaláról a magyar reformkori értelmiség mélységes elkeseredéssel szemlélte. Ezt tükrözi Vörösmarty Mihály Élő szobor című klasszikus verse is, melyet még az 1830 novemberi lengyel felkelés oroszok általi eltiprása ihletett 1841. január végén.

Természetesen a földesurak és a királyi hatalom pártfogását élvező zsidók és a parasztok konfliktusa jóval régebbre, egészen a késő középkorra tekintett vissza, és maradandó nyomot hagyott mind a lengyelek, a litvánok és az ukránok emlékezetében. A konfliktus okai, röviden összefoglalva, következők voltak. „Ahogy a királyi hatalom az évszázadok folyamán fokozatosan gyengült, a zsidók biztonságát a nemesek, azon belül is a mágnások és földbirtokosok garantálták. Kölcsönösen szükségük volt egymásra. A védelem fejében hiteleztek a nemeseknek és szolgáltak is egyben nekik. Szolgálatuk legelterjedtebb módja a nemesi birtokok, javadalmak bérlése, ügyeik intézése. Állami jövedelmeket, királyi birtokokat, vámokat nem bérelhettek, ezért a lengyel nemeseken keresztül jutottak mégis ezekhez a bérleményekhez, mivel nem az államtól, hanem a nemestől vették bérbe. Ez a sajátos viszony a nemesség és a zsidóság között alapvetően meghatározta a lengyel gazdaságot. A nemes számára a zsidó volt a legjobb bérlő, a legjobb adós és hitelező egy személyben. De ők béreltek olyan állami monopóliumokat is, mint a sószállítás és sóbányák, dohánytized, sőt még az egyházi tizedet is. Az is gyakran előfordult, hogy a földesúr teljes birtokát – ami akár több falut is jelenthetett – bérbe adta, mert nem érdekelte saját tulajdona, vagy az év nagy részében nem is tartózkodott Lengyelországban. A nemes kihasználhatta őket, a zsidó bérlő pedig szolgai alázattal engedelmeskedett, hiszen üzleteit és biztonságát mégiscsak egy földesúr védelme alatt folytathatta igazán. Ez a szoros és a társadalom többi tagja számára kártékony érdekszövetség számos konfliktus forrása lett az évszázadok alatt, amiből hosszú távon a zsidóság került ki vesztesen. Minden krízishelyzetben, felkelések vagy háborúk alkalmával a zsidók elleni atrocitások mögött az a szociális konfliktus húzódott meg, hogy a zsidóság a lengyel mágnást képviseli a falvakban, tehát indirekt módon a zsidó az, aki a parasztságot elnyomja és kizsákmányolja. Ez a társadalmi feszültség nyilvánult meg az 1648-as Hmelnyickij-féle kozákfelkelés, a hajdamákok 18. századi lázadásai alkalmával, de a 20. századi lengyel antiszemitizmus gyökereit is itt találhatjuk.”

Az 1910-es népszámlálási adatok szerint Galícia összlakosságának 11 százaléka, azaz 871 895 fő volt zsidó. A zsidóság elszegényedése a 19. század folyamán a századfordulóra közismert volt. A korabeli sajtóban, publicisztikákban gyakran visszatérő „galíciai nyomor”, „Európa szegényháza” kifejezések nem zsurnalisztikai túlzások voltak. A gazdasági erőforrásokban szűkölködő, az osztrák kormányzat által gyakorlatilag belső gyarmatként kezelt tartomány valóban borzasztó gazdasági és népességi mutatókkal rendelkezett az első világháború előtti évtizedekben. A kétségbeejtő szegénységhez és a szociális ellentétekhez járultak hozzá a nemzetiségi viszonyok, melyek súlyos konfliktusok lehetőségét hordozták magukban, „időzített aknáknak” bizonyultak.

Galíciában tulajdonképpen nem volt uralkodó nemzet, az osztrák tisztviselők csak jelentéktelen kisebbséget alkottak. Az ukránok és a lengyelek létszáma nagyjából megegyezett, és egyiküknek sem volt „anyaországa”. Így tehát a galíciai zsidóság számára nem volt egy markáns asszimilációs irány, mint például Magyarországon. 1870-től a tartomány széles körű autonómiát kapott, és a lengyel nemesség került vezető szerepbe. Mivel a zsidóságot nem ismerték el önálló nemzetiségnek, és nyelvüket, a jiddist is csak „zsargonnak” tekintették, így a parlamenti és az önkormányzati választásoknál a lengyelek közé számították őket.

1870-tól Galícia széles körű autonómiát kapott Ausztrián belül, és a lengyel nemesség került vezető szerepbe. A galíciai zsidóság Lembergben összpontosuló értelmiségi csoportjai is megpróbálkoztak politikai szerepvállalással, és először az ukránok felé kerestek kapcsolatokat. Az 1873-as tartományi választásokon az öt évvel korábban, az emancipációs törvény kihirdetése után megalakult Somer Israel (Izrael őrei) nevű párt választási szövetséget kötött az ukrán jelöltekkel. Tagjai elsősorban lembergi közép- és felső-középosztályból kerültek ki, akik a német kultúrában szocializálódtak, az uralkodó és a bécsi kormányzat pártfogásában bíztak. Féltek az erősödő lengyel nacionalizmustól, ezért is kötöttek szövetséget a tőlük kulturálisan meglehetősen távol álló ukránokkal. Négy képviselőjük jutott be a lembergi Reichsrath-ba, és Der Israelit címmel saját folyóiratot is kiadtak.

1880-ban létrejött és 1892-ig működött egy lengyel irányultságú zsidó pártformáció is, az Agudas Akim (Testvérek Szövetsége). Tagjaik és szimpatizánsaik szintén a lembergi felvilágosult zsidó értelmiségiekből kerültek ki, miután ekkorra kiderült, hogy a tartomány lengyel irányítás alá került, és az osztrák „birodalmi patriotizmus” tarthatatlan irányvonal. Az Agudas lengyel nyelvű folyóirata, az Ojczyzna (Haza) címet viselte, és héber nyelvű melléklettel jelent meg. Az Agudashívei elutasították a jiddis nyelv használatát, és célul tűzték ki lengyel néppel való nyelvi és kulturális egyesülést. De ez a politikai program sem talált visszhangra, aminek oka röviden úgy foglalható össze, hogy a lengyelek és ukránok történelmi tudatában gyökerező előítéletek erősebbek voltak, mint a képviseleti rendszerből következő politikai érdek.

Az 1880-as években Galíciában is felerősödött az antiszemitizmus, amit elsősorban a katolikus egyház és a lengyel nacionalisták gerjesztettek. 1882-ben, a Tiszaeszlárról indult hisztériával, bírósági tárgyalással, majd politikai mozgalommal egyidejűleg Lembergben is lezajlott egy vérvád-per, amelyben a vádlottakat első fokon halálra ítélték, majd végül 1886-ban felmentették. Galíciában mind a lengyelekben, mind a litvánokban hagyományos ellenszenv és bizalmatlanság élt a zsidók iránt, ami lehetetlenné tette „egy egységes galíciai nemzet” kialakulását „Európa valamennyi keresztény országában az antijudaizmus beleépült a népi kultúrába. Hiába tartanak hosszú ideig a békés korszakok, a zsidók soha nem érezhetik magukat és nincsenek is biztonságban a bármely pillanatban kirobbanható, pontosabban kirobbantható hisztériával szemben. Ugyanis az a lángoló gyűlölet, amely mintha a néplélek mélyéről törne föl, mindig és mindenütt a vallási vagy világi elit szervezőmunkájának az eredménye: az ’istenölő nemzetet’-et megbélyegző templomi prédikáció és ikonográfia, az ’uzsorás zsidók’ kifosztását igazoló királyi propaganda, a járványokért és egyéb katasztrófákért felelős ’bűnösök’ leleplezése, kereskedő céhek tiltakozása a ’tisztességtelen konkurencia’ ellen – a zsidógyűlölet mindenütt ezzel az évszázadok során kialakult és kipróbált érvrendszerrel dolgozott.”

Tragikus módon a galíciai zsidóság politikai integrációjának kudarcához – vagyis az osztrák, litván és lengyel opció meghiúsulásához – járult még a vallási megosztottság, a feloldhatatlan feszültség a hagyományos ortodoxia és az új keletű neológia között. Ezt a megosztottság nyomot hagyott Lemberg térképén. A főtérrel párhuzamosan, a régi Zsidó utca végén emelkedett az Arany Rózsa zsinagóga. ahol egykor a hagyományhoz szigorúan ragaszkodó ortodox zsidók imádkoztak. Ez volt „Lemberg egykori legnagyobb és egész Lengyelország egyik legrégibb zsinagógája, amely az ország számos más imaházának, többek között a krakkói Magas zsinagógának is mintául szolgált. Építtetője Jichak ben Nachman, Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király tanácsosa volt 1580 és 1595 között, mestere az olasz Paulus Fortunatus, aki több reneszánsz épületet is emelt Lengyelországban. A zsinagógát 1606-ban egy telekvita során a jezsuiták elkobozták a zsidó közösségtől, és csak három év múlva adták vissza 20 ezer arany váltságdíjért: a Jichak ben Semuel HaLevi rabbi által erre az alkalomra szerzett Sir Ge’ula, a Szabadulás Éneke ettől fogva a purimi imádság része lett Lembergben. A zsinagógát a német megszállók 1941-ben bezárták, majd 1943-ban, a gettó felszámolásakor felrobbantották.”

Lemberg másik zsidó negyedében, az Operaház mögött állt az 1633-ban épült Nagy Külvárosi Zsinagóga, melyet szintén 1943-ban romboltak le. Ide is ugyanúgy ortodox zsidók jártak, akik túlnyomó többségben voltak a városban. Kicsivel feljebb, az egykori Halpiacon túl, a Sztari Rinok sarkán állt az 1843 és 1846 között épült és 1943-ban elpusztított Reformzsinagóga, amely felépítésében a bécsi példát követte. A zsinagóga, amely a hászkálá, a zsidó felvilágosodás és egyúttal a német kultúra terjesztésének előfutára volt, az osztrák hatóságok támogatásával épült, a helyi ortodox és haszid közösségek gyanakvása és ellenségessége közepette, és évtizedekre megosztotta a lembergi zsidóságot. Az ortodoxok és neológok olykor tettlegességig fajuló konfliktusa rendkívül súlyos volt, időről időre összetűzésekhez vezetett.

A helyzetet csak súlyosbította, hogy a zsidóság történetében először az ortodoxok is pártot szerveztek Galíciában. A Machsike Hadas (A Hit Őrei) 1878-ban alakult meg. Tulajdonképpen a Somer Israellel, a neológokkal szemben jött létre, akik rabbiképzőt szándékoztak nyitni Lembergben, és a hitközségi szabályzatot is módosítani akarták. A belzi haszidok rebbéje, Josua Rokeach volt a szellemi vezetőjük, a szervezet elnöke pedig a krakkói Simon Sofer (1820–1883), a híres pozsonyi rabbi, Chatam Sofer egyik fia volt. (A Rokeach dinasztia sarja, Áron, a negyedik belzi rebbe a vészkorszak idején 1943 májusában megszökött a gettóból, és Budapesten lelt menedéket, 1944 januárjában innen indult a Szentföldre, ahol újjászervezte ma is működő közösségét.)

A Machsike Hadas az 1879-es választásokon lépett a politika színpadára: négy jelöltet is indítottak, és sikerrel jártak, Sofer bekerült a parlamentbe. A modern politika eszköztárát is felhasználták, plakátokat függesztettek ki, szórólapokon terjesztették nézeteiket, kampánygyűléseket tartottak a zsinagógákban. 1883-ban már 40 ezer regisztrált tagjuk volt Galíciában. 1882-ben az osztrák kormányzat megpróbálta az egész galíciai zsidóságot egységes igazgatási rendszerbe vonni, meg akarták akadályozni a neológok és ortodoxok közötti szakadást, ami Magyarországion 1870 és 1872 között megtörtént. De az egységes zsidó képviselet kialakítása Lembergben sem sikerült. Az ortodoxok továbbra is tiltakoztak mindenféle oktatási modernizáció ellen, és megakadályozták, hogy világi tantárgyakat tanítsanak a héderekben és jesivákban. Ugyanakkor megmaradt lojalitásuk a lengyelek iránt, a választásokon mindig a lengyel jelöltet támogatták a szekuláris zsidókkal szemben.

„Az első nemzeti alapon szerveződött mozgalom, a Mikra Kodes (Szent Gyülekezet) 1883-ban alakult Lembergben Joseph Kobak (1828–1913) vezetésével. Céljaik között szerepelt a zsidó identitás erősítése és a zsidóság gazdasági, szociális helyzetének javítása. Szerte Galíciában önképzőköröket, könyvtárakat, olvasóköröket hoztak létre, ahol a zsidó történelemmel, folklórral foglalkoztak. Inkább egyesületi jellegük volt, elsősorban kulturális tevékenységet folytattak, a palesztinai kivándorlás még hosszú távú terveik között sem szerepelt. Tagságuk elsősorban szekularizált, középosztálybeli családokból származó fiatal értelmiségiekből, egyetemistákból verbuválódott. De ez a neológ szervezet is két részre szakadt. Az elsősorban kulturális és oktatási tevékenységet folytatók mellett megjelentek a ténylegesen nemzeti politikát felvállalók, így jött létre 1892-ban Lembergben a Jüdische Nationale Partei (Zsidó Nemzeti Párt), amely elsősorban a diaszpórában végzett munkára fókuszált, jiddis nyelvű propagandával toborozta tagságát. Hosszú távú céljaik között szerepelt a zsidóság nemzetként való elismertetése az Osztrák–Magyar Monarchián belül. Az, hogy a zsidó nemzeti otthont Palesztinában kell létrehozni, csak nagyon távoli tervként fogalmazták meg, a galíciai zsidóság nemzeti öntudatra ébresztését sokkal fontosabbnak tartották.”

A 19. század utolsó évtizedében felerősödött az antiszemitizmus. Galíciában a katolikus egyház és a Lengyel Parasztpárt vezetője, Stanisław Stojałowski jezsuita páter folytatott antiszemita propagandát. Nem meglepő, hogy a 19. század végén megerősödött a cionizmus és a zsidó szocialista mozgalom is Galíciában. Az első zsidó munkások által kezdeményezett sztrájk 1892-ben Kolomeában egy tálit (imakendő) készítő műhelyben zajlott. 1892 júliusában létrejött a viszonylag rövid életű Zsidó Munkáspárt, amelynek saját lapja is volt, a jiddis nyelvű Di arbeter shtimme. A párt megszűnése után is számos munkásegylet és szervezet működött szerte Galíciában, ilyen volt a Yad Hazaka Lembergben. A zsidó aktivisták egy része nem akart önálló nemzeti politikát folytatni, hiszen azt gondolták, hogy a munkásmozgalmon belül eltűnnek a nemzetiségi különbségek. Mások viszont törekedtek egy autonóm zsidó szociáldemokrata párt megalakítására.

Végül 1905. május 1-jén – a Galíciai Lengyel Szociáldemokrata Pártból való kilépéssel – megalakult a Zsidó Szociáldemokrata Párt, amelynek politikájára erősen hatott az 1897-ben Vilnában alakult oroszországi zsidó szocialista párt, a Bund. A párt számos munkás önképzőkört, könyvtárat működtetett, jiddis nyelvű oktatási intézményeket és színházat tartott fenn. Az általános választójog bevezetése utáni, 1907-es választáson, amelyen több mint húsz jelölt indult valamelyik zsidó párt színeiben, négy cionista is bekerült a Reichsrathba. A következő, 1911-es választásokon a zsidó nacionalistáknak már nem sikerült ilyen jó eredményt elérni, mert az ukránokkal kötött szövetség felbomlott és számos csalás is történt a szavazókörökben. Az első világháború alatt Galícia hadszíntérré vált, a lakosság – közülük a zsidóság is – menekülni kényszerült otthonából a kozákok zaklatása, fosztogatása elől. A háborús években Bécsben és Budapesten is jelentős szociális problémává nőtt a zsidó menekültek ellátása, és jelenlétük hozzájárult a felerősödött antiszemitizmushoz. Ettől a magyar fajvédők is felbátorodtak, akik már az 1870-es évektől intenzíven kampányoltak a galíciai zsidók bevándorlása ellen.

Amikor az első világháború után Galícia Lengyelország része lett, a politikai törésvonalak, leképezve a nemzetiségi és társadalmi ellentéteket, keresztül kasul szabdalták a tartomány társadalmát, szembeállították egymással a lengyeleket és a litvánokat és mindkét nemzetiséget a zsidósággal. A fesztültségek rendre az egyetemi ifjúság körében robbantak ki, ahol már az 1870-es években összetűztek a lengyelek és a litvánok, majd a húszas évektől kezdve megkezdődött a zsidó hallgatók inzultálása, üldözése, amit lengyel diákszervezetek kezdeményeztek. El is érték, hogy 1936-ban, Piłsudski halála után a lembergi egyetemen létrehozták „padgettót” a zsidó hallgatók számára, és Varsóban parlamenti vita kezdődött a zsidók jogainak korlátozásáról. Ez alig három évvel azelőtt történt, hogy Hitler paktumot kötött Sztálinnal, és a Wehrmacht lerohanta Lengyelországot.

Lembergben az első huszadik századi pogromot a várost 1914. szeptember közepén elfoglaló orosz hadsereg rendezte. 1914. szeptember 27-én az oroszok feldúlták a zsinagógákat és a zsidók lakásait, raboltak és gyilkoltak: 30-50 zsidó áldozatot számláltak össze. Majd közvetlenül az első világháború vége után 1918. november elsején az Ukrán Nemzeti Tanács a városban kiáltotta ki a „Nyugat-Ukrajnai Népköztársaságot”, melynek fővárosa Lviv lett. Egy héttel később, Lengyelország is kikiáltotta függetlenségét, és a varsói kormány bejelentette, hogy igényt tart Lwowra, melynek lakosainak többsége akkor lengyel volt. Az ukrán és lengyel csapatok a város előtt csaptak össze. A lengyelek győztek, az ukrán erők szétszóródtak. November 10-én „zsidó önvédelmi milícia” alakult, melynek vezetői kijelentették, hogy semlegesek akarnak maradni a lengyel–ukrán konfliktusban. Ebben a helyzetben tört ki a három napig, 1918. november 21-től 23-ig tartó tartó pogrom, melynek több mint száz zsidó áldozata volt,
a legalacsonyabb becslés 52, a legmagasabb 152 halott. Nagy számban estek ukránok is áldozatul. A nem zsidó áldozatok száma 340 volt, ami arra utal, hogy a megtámadott zsidók keményen védekeztek. A lengyel hatóságok mintegy 1600 embert tartóztattak le, 44-et elítélt a hadbíróság, hármat ki is végeztek. A lengyel történelemírás ezt a szörnyű pogromot az ukrán nacionalistáknak tulajdonítja. Az ukrán történészek viszont a lengyel hadsereget és lengyel civileket teszi felelőssé a történtekért.

Alig több mint húsz év múlva került az újabb, megrázó fotókon is megörökített, nagyszabású pogromra, mely már a holokauszt prológusa volt. Az 1939-es német–szovjet megállapodás értelmében Lvov a Szovjetunióhoz került, és mintegy 30 ezer, a németek által megszállt területekről érkező zsidó menekült jelent meg a városban. A németek a Szovjetunió megtámadása után, 1941. június 29-én foglalták el a mintegy 370 ezer lakosú várost. Mielőtt a szovjetek június 26-án kiürítették Lvovot, az NKVD pribékjei a börtönökben sietve, alig három nap alatt lemészárolták az ott tartott politikai foglyokat, mintegy 2600 embert. A németek bevonulása után közszemlére tették a holttesteket.

A német propaganda azt hangoztatta, a zsidók felelősek a szovjet hatóságok által végrehajtott mészárlásért, melynek áldozatai főleg ukránok voltak. Július elsején három napig tartó, mintegy 6–8000 áldozattal járó pogrom vette kezdetét Lembergben, melyről német katonák számos megrázó fényképet készítettek. A későbbi tanúvallomásokból kiderül, hogy elsősorban ukránok, különösen a környékbeli falvakból érkezettek vettek részt benne, ukrán nacionalista szervezetek, az UPA (Ukrán Felkelő Hadsereg) és az OUN (Ukrán Nacionalisták Szervezete) kezdeményezésére. Kleveman leírja, hogy a lakosság által terrorizált zsidók egy részét a németek az általuk elfoglalt erődben gyűjtötték össze, majd kikergették őket a kapun, ahol bunkókkal felfegyverkezett suhancok agyonverték őket. A város mintegy százezres zsidó lakosságát részben helyben meggyilkolták, részben gettóba zárták, ahonnan a belzeci haláltáborba hurcolták. „Az első pogrom után, július közepén arra kötelezték a zsidókat, hogy viseljenek megkülönböztető jelzést (Dávid-csillagos karszalagot). Megtiltották, hogy a tömegközlekedési eszközöket használják, korlátozták számukra az élelmiszerkiadást. Július 25–27-én egy második, a németek által koordinált zsidópogromra is sor került Lvivben. Előre listákat készítettek, melyek alapján az ukrán milíciák összefogdosták az embereket, akiket a környező erdőkben végeztek ki.”

A pogromok 1941 őszén értek véget, amikor a maradék zsidóság számára gettót hoztak létre Lembergben. Innen 1942 márciusában kezdően deportáltak mintegy 100 ezer zsidót a belzeci haláltáborba. (Ez a létszám tartalmazza a környékbeli zsidókat is, akik a német megszállás előtt vagy közvetlenül azután költöztek a városba abban a reményben, hogy ott megmenekülhetnek.) 1942 májusára Galícia legnagyobb városa „judenrein” lett, de még a nyári hónapokban is folyt az embervadászat: kerületenként átkutatták az épületeteket, különös tekintettel a pincékre és a padlásokra. Ha bujkáló zsidóra bukkantak, megígérték neki, hogy őt nem deportálják, ha a többiek nyomára vezeti a rendőrséget. Ezek az akciók még 1942 augusztusában is folytak, erről tanúskodik gróf Edelsheim Gyulai Ilona visszaemlékezése. A fiatalasszony a férjéhez, Horthy Istvánhoz utazott ki a keleti frontra. A vonat megállt Lembergben, és magyar utasait augusztus 14-én a pályaudvarról bevitték a város központjába. „A harmadik napon fél hétkor ébresztettek Lembergben. Autókon mindannyian bementünk a városba. Szörnyű hatással volt rám, amit ott láttam. Német katonák csoportokban vitték ki a zsidókat a városból, mindegyik csoportot egy sárga csillagos zsidó vezette. Érdeklődésemre azt mondták, ezeket nem deportálják annak jutalmaként, hogy megmutatják, hol laknak vagy hol vannak elrejtve zsidók. Nehéz volt elhinni. Amit láttam, a saját szememmel láttam.”

Később az ukrán nacionalisták a város lengyel népességét kisebb részben megölték, nagyobb részben elűzték. 1944-ben a német anyanyelvű lakosság a szovjet csapatok közeledtére elmenekült. A Szovjetunióhoz tartozó Lvovban azután a helyben maradt, illetve túlélő lakosságot az „osztályharc” tizedelte meg: polgárságának, értelmiségének többsége már 1945–46-ban Lengyelországba távozott, a híres egyetem is áttelepült, s ma Wroclavban (az egykori Breslauban) működik. Az NKDV deportálásai és a függetlenségi törekvések elnyomása főként az ukránokat sújtotta, ami heves oroszgyűlöletet ültetett el azokban, akik évtizedeken át éltek a formailag önálló, még ENSZ tagsággal is rendelkező „Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságban”. Az etnikai, a vallási és a nemzeti gyűlölet tragikus módon egymásra torlódott, mutálódott, és a 2022. február 24-én kezdődött orosz agresszió hatására újabb formában tört ki a sokat szenvedett Ukrajnában. Mikor lesz vége ennek a hihetetlenül tragikus, évszázadok sérelmeit magába foglaló történetnek?

_{Pelle János (1950) író, történész.}