Borsodi L. László

Éjszakai üzenetek

1.
Soha, de soha meg ne mutasd senkinek!
Az én ölelésemet se mutasd meg senkinek!
Azt hogyan mutathatnám meg bárkinek is?
Lépj be a postafiókodba, fent a sarokban van
az a pontokból álló kis négyzet, lennebb egy ablak,
és arra rákattintva ellenőrizd, a mappák között
ott van-e, ami immár csak a tiéd, csak az enyém!

2.
Már annyiszor használtam, hogy a telefonom
megtanulta ezt a szót. És én csak ezt szeretném.
Hogy milyen telefonod van! Téged ír, belőled cseng.

3.
Összeindázva, mint gyökerek-ágak…

4.
Ma este válaszoltam az utolsó üzenetedre,
de mivel nem írtál vissza, egész éjszaka
aggódni fogok, hogy nem olvastad,
és nem törölted. S ha elalszol, akkor
ki tudja. Úgyhogy megígérem magamnak,
hogy este többé nem válaszolok, bármit is írj.
Nehogy azt gondold, könnyű ez a, ez az állandó –

5.
A telefonomat most már éjszakára kikapcsolom.
Az üzenetet olvastam, és reggel töröltem.
Valami tenger, valami szél és tovasuhogás –

6.
Reggel, amikor felkelek, este, amikor lefekszem,
amikor éjszaka vagy ébren álmodom,
ha éppen öltözködöm, vagy a tusoló alatt állok,
amikor cigi mellé kávét, és felteszem a szemüveget,
cipőt húzok, s az utcára ki, ha köszönnek, vagy nem,
amikor valaki beszél hozzám, vagy tán egyedül,
ha megérkezem, és nem érkezem meg,
ha rám dudálnak, vagy gyors előzésbe kezdek,
vagy ágyamon fekve olvasok, sor, sorköz, sor, sorköz,
s az ablakon túli alkonyatban megszelídülnek
medvék, farkasok, remegve bújnak egymáshoz az őzek.

Se hó, se eső

Mint aki egy elhagyatott gyárépület udvaráról nem képes kijutni,
mint aki ismerős utcában bolyong, és nem találja a régi házat,
olyan vagyok nélküled.
Hiába száraz a fa, tízpercenként újra kell gyújtani,
a szél iránya nem megbízható, se nem hó ez, se nem eső,
ha nem vagy itt.
Jó lenne tudni, mit csinálsz éppen ott, ahol vagy,
és mire gondolsz most vagy máskor,
ha hallgatok.
A hálószobádba, a péntekedbe beengedtél,
de hol keresselek, mivé legyek,
ha egyszer nem talállak?
Áramkimaradás miatt gyertyákat gyújtok,
betűzgetem a falon az árnyakat,
kezedet, arcodat.
Szavak születnek, mondatok szövődnek,
talán útban vannak feléd:
hogy benned folytatódjanak.

Gyűrűsujj

_{„amit mondasz már nem lehet
lefordítani nincs hozzád szótár nincs ölelés”
(Oláh András)}

Sokáig hallgatsz valamit mormolsz
nem mondatok nem szavak ezek
nem is szótagok valami életjeleket
pulzálsz és én folyton visszakérdezek
újabb hosszú csend a szádat figyelem
hogy mozgásából valahogy következ-
tethessek kitaláljam nekem szól-e
egyáltalán életbe vágó vallomás
hogy csak engem vagy bejelentés
hogy nincs de mégis van tovább
majd meglátjuk megpróbáljuk i-
gyekszem nyugodtnak maradni
majd ismét ránk ül a csend és hosz-
szú percek percegnek-sercegnek
míg újra egy fél mondat egy fél szó
és ebben a köztesben újra belém
fészkel a vajon hogy megértem-e
a következőt mi lesz az milyen
és arra gondolok hogy egyszer el-
jön a pillanat hogy elveszítem a
kérdést nem fogom találni a választ
hogy nem tudlak már nem lehet le-
fordítani nem lesz meg hozzád a szó-
tár hogy ritkulnak lassan kikopnak
a szavak a szótagok a hangok is
ahogy az ölelések az ölelkezések
de titkon mégis még mindig ab-
ban legalább a nyakad hajlatában
a kezed mozgásában vagy
legalább a gyűrűd és az ujjad
közötti résben hátha elférnék.

Az utolsó hetek

A kaputelefon csengőjére még válaszolsz,
ajtódon beengedsz, de bent egyre több a kacat,
teszel-veszel, a csészéből, amit hoztam,
egy ideje nem teázol, nem szívsz a cigarettámból,
felporszívózod a szőnyeget, az első hónapokat,
ágyneműt cserélsz, kimosod lepedőidből
öleléseinket, testünk nedveit.
Én közben próbálom megjegyezni,
hol van az ágy, a szekrény, a tévé hol áll,
ruháid redőit, ahogy egymáshoz simulnak,
elképzelem, ahogy lehetett volna, de nem.
Egy pillanat, és hátat fordítasz.

Ragyogó

Nem külön a cipőd,
nem külön a harisnyád,
nem külön a kabátod,
nem külön a sálad,
nem külön a sapkád.
Hanem ahogy a lábad,
ahogy a csípőd billen,
és szoknyád ágyékodra simul,
ahogy két gomb melledet sejteti,
és ujjaid a kesztyűből földerengenek,
ahogy a sálad nyakadat öleli,
és állad és szájprémed és fogad fénye
és orrod és arcod és szemed tengere
és szemöldököd és homlokod
és most, épp most, és – – –
áradó hajnalom, irigy alkonyom,
tikkasztó szomj – – –

Párban

Stockholm-szindróma


Szédíts el! Állíts le!
Mondd, hogy szabad!
Mondd, hogy nem szabad!
Mondd meg, mennyit!
És miért, mikor, hol nem!
Igazíts útba! Fordíts vissza!
Ölelj át, vagy tartózkodj tőlem!
Kötözz össze, taposs rám!
Vagy szabadulj, és szabadíts ki!
Büntess meg, ha kell!
Ne oldozz fel, ha nem muszáj!
Fogadj be, én megvédlek.
Legyen igazad, nem bánom.
Ne legyen igazam, ne bánd meg!
Legyél mindig, legyek néha!
Legyél soha, legyek örök!
Nem is tudom. És te tudod?
Meddig forog, ami forog?
Meddig száguld, aki száguld?
Lehet-e itt, lehet-e mást?
Lehet-e egy, ami kettő?

_{Borsodi L. László (1976, Csíkszereda) költő, irodalomtörténész, kritikus, tanár. Legutóbbi kötete: Nélkülem is rendezi (versek, Csíkszereda, 2025, Bookart Kiadó).}