Novák Valentin
Amputált ön?
Tisza épp a parlamentből lépett ki. Az őszi nap megkopogtatta cvikkere üvegét. Gyalogosan indult a Körút felé. Ez az ülésnap annyira megtépázta idegeit, szeme előtt is karikák pattogtak, jobb, ha összeszedi gondolatait. Hosszú léptekkel, ruganyosan járt a kellemes, kora nyári estében. Kis idő múlva cvikkerét mellénye zsebébe rejtette, mert bár szerette a gyalogosok jövés-menését figyelni, most inkább behunyt szemmel sétált. Négy-öt métert is megtett úgy, hogy nem nyitotta fel szemhéjait. Így is biztonsággal járt. Számolt. Három-négy-öt-hat lépés. Aztán szemfelpattanás. Felmérte a következő etapot, a jelenlévő, és esetleg bárhonnan is az útjába tolulható akadályokat, s ha nem látott különösebb nehézségeket, úttorlaszokat, újfent elzárta a tekintet útját. Jól esett szemének ez a kis pihentetés. Alapvetően játékos ember volt, de a Tisztelt Ház napi csatározásai megkoptatták benne a homo ludensi lelkületet. Három-négy-öt. Hopp. Kutyaugatás. Gyorsan körbekémlelt, lába elé lesett, s valóban ott csaholt egy öleb. Majdnem rálépett.
– Bocsánat, kisasszony.
– Nézhetne a lába elé, alvajáró! Megtapossa itt Szepit! Kétszáz korona volt, egyenesen egy ázsiai alomból.
– Bocsánat, kisasszony, bocsánat, Szepi!
Azzal továbblépdelt. Öltönyös, lajbis csoportozat vágtatott át az úttesten, szemmel láthatóan pillanatok alatt ellepik a járdát. Fiatalok voltak, talán jurátus hallgatók. Vadul gesztikuláltak. A futballt firtatták, szinte egymás szavába vágva, olyan tisztelt házas, képviselős modorban:
– Ez nem is rendes bajnokság. Ez smafu.
– Hadi bajnokság, háborúban nem lehet békebeli bajnokság.
– Lassan lesz egy rokkant bajnokság is féllábúaknak.
– Mit ízetlenkedsz, Juhar?
– Az Auguszta Serleg is milyen bóvli dolog volt. Elitbajnokság, hi-he-tet-len.
– És mit szóltál te dacos KAC-os, hogy bevonultatták a csapatod?
– A Fradit küldtem volna a lövészárokba, a fene, hogy megeszi. De Kispesten annyi a tehetség, hogy tíz másik mancsaftot is kiállítanak, ha kell!
– Ti jobban pórul jártatok. Tavaly még volt egy gólkirályotok.
– Na, megszólalt a zsidó drukker. Mennyi pénzt ajánlott az MTK, te, anyaszomorító?!
– Azt én nem tudom, de jobb helye lesz ott a Schlossernek, mint nálatok. Meg se becsültétek.
– Várj, hányszor volt gólkirály?
– Vagy hétszer, ha jól számolom.
– Már a fociba is beleszól a zsidó tőke.
– Ez van, erősebb kutya…
– A Schlosserrel bajnokságot lehet nyerni. Egyedül megveri az egész mezőnyt. Főleg, ha csak tizenkét csapat van.
– Fogadjunk, hogy a testgyakorlók lesznek a bajnokok a görbe lábú vezetésével!
– Én zsidóbérencekkel nem fogadok.
– Orrba váglak, hé!
– Gyerekek, inkább menjünk ki egy sörkertbe. Egyébként meg a Fradi is tele van zsidókkal: a Wiener I. János, a Feldmann Gyula, a Weisz I. Ferenc, a Klein Péter, a Blum I. Zoltán, a Marositz Ferenc, szerintem a Schlosser is az. Ha már itt tartunk.
– Á, az sváb gyerek, és már nincs a Fradiban, hehe, kár nosztalgiázni.
– Mondom, orrba vágom ezt a Frankelt.
– Kellett nekik egy díszgój.
– Sörözzünk, az lenyugtat.
Egy-kettő közülük, mintha tényleg magába szívhatta volna a szellemi leépülés parlamenti mikéntjét, olyan ismerős fizimiskáknak látszanak a karzatról.
Igen, igen, nagy tollsercegtetők. Az ott biztosan. Azt többször láttam…
Szelídebb csoport váltotta az előzőt. Az úttestről kanyarodtak Tisza elé…
– Tönkrevág minket a háború. Kivéreztet minket Ausztria. Mi vagyunk az áldozati hús a szédertálon. Nem is magunkért vagyunk a fronton, hanem valami hagymázas közösködés miatt.
– Meg kell, védjük az érdekeinket, ne viccelj! Fojtogattak itt minket Európa közepén, míg a perifériákon tarolnak az angolok, a franciák.
– Tudod, hány hadi sérült jött vissza a frontról? A nagybátyám is fél lábbal lépett be az országba. Tavalyig csak húszezer… A bácsikám nyomorog. Nem tudunk rajta segíteni, mert mi is szükséget szenvedünk… Aztán ki tudja, meddig tart ez a világnyavalya? Már lassan másodszor is lehullanak a levelek, de semmi áttörés…
– Á, ez a Tisza is teljesen behódolt. Jó, értem, magunkban semmik vagyunk, de ennyire feláldozni a magyar érdeket a Habsburgnak.
– Valami készül keleten, azt rebesgetik.
– Nem készül ott semmi.
– Leninről is jönnek hírek… Az emigrációban kavarja a vörös ciberelevest…
– Vörösök? Inkább ötven év háborús nyomor, mint három nap szocialista igazságtevés. A sok föltörekvő, senki zsidó vircsaftja ez a vörös komédia…
– Mi is zsidók vagyunk, de a bácsikám a fél zsidó lábát beáldozta a keresztény monarchia oltárán.
– Az más, kérlek, az más. Vannak még tisztességes zsidó emberek is.
– Khm, pardon, uraim, pardon, ha átengednének. Köszönöm.
– Milyen ismerős volt ez az alak. Nem a Sándor János, tudod, a belügyminiszter?
– Nem, ez Tisza volt.
– Ilyen bátor, csak így magában? Pedig egyes körök hogy utálják…
– Föld alatti, felforgató körök.
– Én se szívelem. Tényleg ő volt? Utána megyek, párbajra hívom, a nép nevében…
– Pórul járnál, megszabna rendesen. Jó vívó hírében áll.
– Majd eltapossa a történelem…
– Emlékszel, mit írt róla Ady a múlt héten?
Már megint mit írhatott? – tűnődött Tisza, miközben újfent csukott szemekkel lépdelt. De hát érdekel is engem…
– Pardon, pardon! Én sem figyeltem, de igazán behúzhatná a mankót, uram!
– Maga meg kinyithatná a szemét.
– Épp nyitottam, mikor kinyúlt a mankó.
– Tisza úr… Khm… Tisza úr…
– Igen, mit mond?
– Tisza úr. Egy éve az utcán lakom, engedje meg, hogy nyújtózzak legalább, ha úgy tetszik.
– Honnan tudja, hogy Tisza… úr…
– Az újságokban gyakran lerajzolták, meg fénykép is kattan, meg a karikatúrák is egészen hasonlítanak magára az ellenzéki lapokban…
– És maga ennyire járatos a napilapokban?
– Az előző napiakat félreteszik nekem a trafikban… Szóval, a geszti birtokán szolgáltam két évig, míg fegyverbe nem szólított Ferenc Jóska.
– Hogy hívják?
– Kovács Lajos Áron.
– Áron, maga az? A ménesem mellett volt, igaz?
– Ilyen jól emlékszik?
– A nevekre igen, az arcokra nem. Alkonyatkor a szemem is megfájdul, ezért csukom be pár lépés erejéig. Példaértékű volt a lószeretete. Hogyne emlékeznék…
– Tisza úr, miért nem megy hintón vagy automobilon? Nem veszélytelen az élet az utcán manapság. Főleg egy miniszterelnöknek…
– Most a gyaloglás mellett döntöttem, kiszellőztetem a fejem. És hol harcolt, Áron úr?
– Hol, hol? Isonzónál.
– És elvesztette a bal lábát…
– Látja, kérem, látja… Frontkórházi gyorssegély – amputáció vérmérgezés ellen. Szakértelem. Még fáj egy kicsit a helye, de a rutinosabbak azt mondják, tompul majd a fájdalom, s eltűnik, mint maga a láb az életemből. Vagy alólam, ha úgy tetszik, kérem…
– S miért nem megy haza? Családja is van, két gyereke, ugye? Az óvodánkba jártak.
– Nincs otthon rám költhető pénz…
– És ha támogatnám egy évjáradékkal, a régi jó munkakapcsolat okán?
– Nem kívánhatom. Inkább sorsközösséget vállalok a többi tizenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc hadi nyomorékkal. Katonazubbony, mankó, pléhbögre, vigyázz, jobbra át, bicegés indulj! Szánalomkeltéshez, piiihenny!
– Maga cinikus! De segítek. Álljon talpra! Az embereim fontosak.
– Emberei? Magának lehetnek emberei?
– Fogadja el az évjáradékot. A családja érdekében legalább…
– A családom érdekében? Az asszony összeállt valakivel, amíg én lövöldöztem a császárért meg magáért. Az emberei lövöldöztek, érti ezt, kegyelmes úr, hogyne értené. Az emberei? Nem szuverén emberek, hanem valakinek az emberei, szolgái…
– És honnan ilyen tájékozott az adatok dolgában. Megagitálták?
– Mit tagadjam, meg-meglátogatnak itt az utcán a vörös agitátorok, ők pedig igazán jól értesültek, alagsorokon, alagcsöveken fut a hír… Mindent tudnak, ami a háború dolgait illeti, és negatív színben tünteti föl ezt a nemzetközi öldöklést, meg, már megbocsásson, magát és szívszerelmét, ezt a mindent megrágcsáló, nyúlajkú Monarchiát.
– De kérem! A kezem nyújtom, maga meg beleharap.
– Mióta múlt időben beszélhetek a testem egy részéről, mondhatni, harapós lettem. Védem a maradékot. Segít ebben az elvadulásban a mardosó éhség, az emberek közönye, és az utcán töltött tél is…
– Mondtam, amit mondtam, Kovács Lajos Áron, cinikus embertársam. Ha hazatér, évjáradékkal segítem, lakhatást is biztosítok, ha úgy alakul, a családjával. Most mást nem tehetek…
– És mi lesz a többi tizenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenccel, a családjaikkal, erre nem gondol? Vagy mindenkit, vagy senkit, miniszterelnök úr. Már megint a kiváltságok, már megint, még a nyomorban is az uram-bátyám… Kiráz a hideg, gróf úr. Tegyen mindenkiért, ha jót akar.
– Nem karolhatunk fel mindenkit. A háború kizsarolja a gazdaságot. Lassan a magánvagyonom is rámegy…
– Majd a vörösök megoldják a semmiből, lássa meg…
– Semmiből? A miénkből… Kovács Lajos Áron, a vörösök, a szociáldemokraták, az anarchisták, a szabadkőművesek, a kommunisták semmit sem oldanak meg. Ők kerékkötői a világnak. Közösségről prézsmitálnak, de csak a szerzés, az egyéni politikai ambíció hajtja őket. Ha távlatokban gondolkodunk, nem tudnak felmutatni semmit, csak hagymázas ideákat…
– Távlatokban? Gróf úr, én most vagyok rokkant. Most nyújtanak vigaszt, támaszt nekem és a hasonszőrűeknek, már elnézést a kifejezésért? Ki kell lépni a háborúból, és nem lesz ötvenezer nyomorék a hozzá tartozó ötvenezer nyomorult családdal. A fegyverek árát pedig adják nekünk. Ennyit megérdemlünk…
– Nézd, a Tisza! Szervusz, kérlek! Csak így gyalogosan?
– Diskurálunk? Diskurálunk?
– Szervusztok! Áron, most már mennem kell, gondolkodjon azért az ajánlatomon, bármikor megkereshet, fogadom. A háborúból pedig nem olyan egyszerű kilépni, ahogy maguk elképzelik, meg ahogy sulykolják a zűrzavarban hívők… Ha megbocsát, isten áldja!
– Minden jót, gróf úr, adja át üdvözletem a feleségének is…
Tisza István gróf továbblépdelt. Az előbbi játéktól azonban teljesen elment a kedve. Főleg ez a második ütközés. Aztán egy hirdetés tolakodott elé. Nem Unicum, nem szappan, nem szivar, sem nem sör: hanem a Keleti J. testegyenesítő és gummiáruk gyára. Már több helyen is látta városszerte, idénye jött hisz el. AMPUTÁLT ÖN? Micsoda arcátlan tolakodás, és mégis mily kifinomult üzleti érzék. Hm. Visszalépdelt Kovács Lajos Áronhoz:
– Már megbocsát, Áron, látta azt a plakátot, amely pótvégtagokat hirdet?
– Á, gróf úr, látom, nagyon szívén viseli a sorsom, lehet lelkiismeret-furdalása van. Hogyne láttam volna, én vagyok a gyár antireklámja. Hisz voltam is ott, s oly borsos árat kérnek egy normális műlábért, amire már nadrágot és cipőt is lehet húzni, hogy ahhoz két évig kellene a pléhbögrém zörgetnem az Opera előtt úgy, hogy nem eszem, nem iszom semmit. Férc protézisnél még a semmi is jobb…
– Értem, ne haragudjon, Isten áldja…
– Magát is…
Most már leszegett fejjel haladt. A Margit hídnál taxit intett, és bemondta a Nagykovácsi címet. Végre egy ember, aki nem ismeri meg, nem hasonlítja valakihez tévedésből. Egész éjjel forgolódott… Ha néha, percekre elnyomta a buzgóság, mankós regimenteket látott a frontra vonulni. Éjfél körül hálóköntöst vetett magára, és leült az íróasztalához. Papírt kotort elő a fiókból, a tollszárat tintába mártotta. De végül letette, és az ablakhoz ment…
Valamit tenni kell…
Az emberi élet legborzasztóbb zivatara, az ember sorsát romboló hatásoknak kitevő csapások legborzasztóbbika a háború. Talán zsenge gyermekkoromtól eltekintve, soha nem tudott a háború vonzást gyakorolni képzelőtehetségemre. Az én képzeletemben a háború fogalma elválaszthatatlanul egybe volt forrva mindig nemcsak katonák kiontott vérével, hanem gyermekeknek és aggastyánoknak, özvegyeknek és árváknak irtózatos szenvedéseivel. A háború szó kiejtésénél lángba borult falvak, éhező, didergő, nyomorgó asszonyok és gyerekek sokasága jelent meg szemeim előtt, és nagyon fiatal korom óta mindig azt vallottam, hogy a legnagyobb gonosztevő az, aki a háború átkainak és csapásainak szükség nélkül teszi ki az emberiséget…
Fel kell állítani egy rokkant ügyekkel foglalkozó hivatalt. Annyi, de annyi a tennivaló. Fel kell mérni, milyen területeken szorulhatnak segítségre a frontról hazaérkezett amputáltak és családjaik. A mai kórházi rendszer sem megfelelő. Különleges hospitálokra lesz szükség, ahol ezek a speciális sérülések célirányosan kezelhetők, ahol a hadirokkantakat rehabilitálhatják. Igen, igen, s ami még fontosabb, ezen szerencsétlenül járt honfitársainknak kenyeret adó foglalkozást kell biztosítani. Trafikok. Erre már van példa. Parkok, múzeumok őrzése… Lehetnének jegyszedők, ruhatárosok a színházakban. Jegykezelők. Az utazásukat is segítendő kedvezményben kellene részesíteni őket… És a vak katonákról sem lehet megfeledkezni, az a rengeteg mérges gáztól világtalanná vált szerencsétlen… Számukra is lehet megoldás, miért ne tanulhatnának meg, példának okáért, kosarat fonni, vagy olyan dolgokat, amelyekhez a többi, megmaradt érzék kifinomultsága szükséges. Geszten is egy látása vesztett ember hangolta a zongorát, csak akkor még nem öltött ipari méreteket a megvakulás… Lehetnének zongorahangolók. Igen, igen, valamit tenni kell! Erre nem gondolhattunk a háború kitörésekor. Mert más dolog csatákról, világégésekről olvasni a történelemkönyvekben, s más dolog megélni a históriaformáló eseményeket. Egy országos jelentőségű hadigondozó rendszerre lesz szükség, amely járadékot folyósít a rászorulóknak. Ennek anyagi bázisát még valahonnan elő lehet teremteni. A keresőképtelen hadirokkantaknak annyit kell majd folyósítani, hogy megélhetésük, ha szerényen is, de biztosított legyen. Szörnyű, ahogy végigmegyek a városon, mindenütt az a rengeteg katonakoldus. Az a számolatlan önbecsülése- és reménye vesztett kéregető. Tenni, tenni, tenni… Hol az a fránya papír?
Novák Valentin (1969) író, költő. Budapesten él. Legutóbbi kötete: A remete (2024).