Acsai Roland

Új nyarak árnyai

Most majd máshova fújja a szél el a téli világot,
most majd eljön a nyár, és messzire nyúlhat az árnyék,
és már itt is az új tavaszunk korahajnala, látod,
nyílik a gázon a rózsa ki, rajta melegszik a kávénk.

Kint esik, ömlik a vízzel a múlt a gyerekkori égből.
Húszéves voltam, majd harminc, s újra szerettem.
Ötvenedik lesz a nyár, ami jön majd este a rétről:
hozza a széna szagát, lekaszált füvek illata lebben.

Még emlékszem apámra: kaszával a kézben elindult.
Ment a libáknak a fűért, s én vele mentem időnként.
Még kicsi voltam, a fű nagy, s néztem a szálat, amint hullt.
Néztem az ott napozó gyíkot, mint egy mini őslényt.

Este leszállt, hazamentünk. Mint apa és fia, ketten.
Megvacsoráztunk, és anyu ágyba betett, puha hóba.
Nádirigó dala szólalt akkor az éjjeli csendben.
Jól emlékszik a szív még arra a nádirigóra. 

Régi napok sora eltűnt. Itt van az új nap előttünk.
Ötven után jön-e hatvan? A hetven, a nyolcvan a sorban?
Májusi fény erejét majd meddig is őrzi a bőrünk?
Új nyarak árnyai nyúlnak előttünk messzire, hosszan.

A harang

_{Sinka István emlékének ajánlva}

A Harang
dűlőben
egy harang
volt régen.
Húzták, ha
halott volt,
meghúzták
azt délben.

Anyámék
épp szemben
laktak egy
kis házban,
mikor még
gyerek volt,
élt harang-
zúgásban.

Nincs már meg
a harang.
Milyen volt
a hangja?
Anyámon
kívül ezt
már senki
sem tudja.

Amikor
rágondol,
ott cseng a
fülében:
az idők
mélyéből,
ahogyan
szólt régen.

Kisleány
kora cseng
ilyenkor
vissza még –
mintha nem
telt volna
el az a
nyolcvan év.

_{Acsai Roland (1975) író, költő, műfordító, drámaíró. Legújabb kötete: Gerlefény (2025).}