Borsi-Kálmán Béla
Kis magyar számvetés*
Széljegyzetek Bíró Béla Káprázat-siratók. Erdélyi zsákutcáink című kisregényéhez
„Megszámláltattál”; „Híjával találtattál”;
„Darabokra szaggattatól” (Bánffy Miklós, 1873–1950)
* Az írás Bíró Béla 78. születésnapjára készült. A szerző itt köszöni meg Filep Tamás Gusztáv tartalmi és stilisztikai észrevételeit, továbbá Kulin Ferenc és Szále László a szöveget módosító/árnyaló javaslatait (B-KB.).
„Előhang”
E sorok írója nem irodalomtörténész, s nem tartozik a hivatásos ítészek exkluzív klubjába sem. Ennélfogva Bíró Béla (a továbbiakban: B. B.) kisregényének esztétikai szempontú értékelését s a jelenleg érvényben lévő (kis magyar) „irodalmi kánon”-ba való besorolhatóságának (netán beilleszthetetlenségének) álproblémáját inkább rájuk hagyná. Neki csak tetszik a könyv összefogottsága, őszintesége és gondolatgazdagsága miatt. Persze ha céhbeli kritikus volna valószínűleg méltányolná a regény feszes szerkezetét, vérbeli stilisztára valló tájleírásait, hangulatos életképeit az Erdővidék eldugott falvaiban szétrajzó tőrőlmetszett székely rokonságról, beleértve némelyikük ízes, esező háromszéki tájszólásának s immár irodalmi nyelvünkből kikopott ódon hangzású szólásainak és mondatfűzésének megidézését is.
S természetesen kiemelné B. B. az egyes szereplők – főként szülei, testvérei, kortársai – alakjának megrajzolása során tetten érhető jellemábrázoló képességét.
Az „értelmezési keretekről”
Egy írásművet, mint ezt a mindössze százhuszonnégy (124) oldalas kisregényt sokféleképpen lehet méltatni s megítélni. Erre is illik (nagy) nemzedéktársunk, az 1948-ban született Presser Gábor híres slágerének közismert refrénje: „Mindenki másképp csinálja (olvassa)”… Mi mást is tehetne, hiszen rengeteg dolog, lényegében majdnem minden attól függ, mit tud (helyesebben: tudni vél) az esetleges érdeklődő – előzetesen – a szóban forgó témáról, nevezetesen ERDÉLYről. Következésképpen mindarról, amit ez az etimológiailag „erdő(sége)n túli terület” – Erdőelve – jelentésű régi magyar összetett szóból képzett földrajzi elnevezés a magyar füleknek (s a megkínzott, a 20. század folyamán erősen próbára tett magyar nemzettudatnak) egyáltalán jelent. Vagyis milyen előfeltevésekkel, durvábban: prekoncepciókkal lát neki a szöveg tanulmányozásának.
S akkor még nem is beszéltünk legnagyobb történelmi riválisainkról a legalább nyolcszáz éve – s leginkább épp a „történelmi” Erdélyben – velünk együtt, sokszor egymással elkeveredve, egyazon településen élő románokról, akik szintúgy e kora középkori eredetű magyar terminus technicusból képezték saját, a legendás tartományt jelölő érzelemdús elnevezésüket (Ardeal).
Mindenki mást gondol róla, természetesen! Másképp viszonyul hozzá mondjuk egy nyolc osztályt végzett mosonmagyaróvári üzemi dolgozó, s egészen máshogy egy gyulai általános iskolai tanítónő, aki szüleitől, nagyszüleitől valószínűleg hallotta: az ő kisvárosukban is élnek románok, sőt külön városrészük, „fertályuk” is létezett egykoron. Még az is megeshet, hogy alsó tagozatos vagy gimnáziumi osztálytársai között akadtak romános nevű, a moldvai Eminescu, a havaselvi Caragiale és az erdélyi Lucian Blaga meg Liviu Rebreanu (Rébrán Olivér) nyelvén esetleg még értő, de már nemigen beszélő osztálytársai.
S akkor hogyan érezhetne, teszem azt egy bukovinai csángó ivadék, ha B. B. frappáns kis könyvét a kezébe venné, aki – Déva-környéki, pancsovai (hertelendyfalvi) s főként bácskai „átszállás” (mármint pár évtizedes átmeneti tartózkodás) után – olyan Óperencián túli magyar „kisebbségi közösségbe” született, amelynek elöljárói – a Bátaszéken és környékén, továbbá Érden lehorgonyzott bukovinai és moldvai csángókkal szöges ellentétben – nem is próbálkoztak (maradék-)magyarországi „meghonosodással”, hanem népükkel együtt hajóra szálltak, s meg sem álltak Kanadáig vagy éppen Ausztráliáig. S ott, a világ végén, kísérlik meg – egyelőre sikeresen – a hajdani székely faluközösség hagyományait és életformáját újjáteremteni: kalákában felhúzott takaros családi otthonok, gyereksereg, rendezett utcák, Széchenyi, Kossuth vagy Petőfi nevét viselő Művelődési Házak, a „Szent-István-i” Hungária térképe a falon (természetesen az „ezeréves határokkal”), a „nagymagyar mítosz” szinte minden kelléke és jelképe…
Hosszú távon megsemmisülésre ítélt kis magyar univerzumok – globalizált angolszász környezetben.
Ez a hevenyészett kép a lehetséges „értelmezési keretek” különféle oldalairól (a két szélsőséget is ideértve) persze meglehetősen lehangoló. Ám a megszokott délibábkergetés helyett mégis jobb, legalábbis hasznosabb talán, ha a geostratégiai és közpolitikai realitások talaján maradunk. Akárcsak Bíró Béla teszi, példás következetességgel regénye legelső betűjétől az utolsóig!
Mielőtt e kitűnő, kíméletlen őszinteséggel megírt, olykor egyenesen viviszekciós mélységű kötet bemutatására rátérnék, vegyünk egy mély lélegzetet s méricskéljük tovább a recepciós lehetőségeket. Van itt ugyanis egy újabb tátongó szakadék: máshogy fogja értelmezni a kisregényt s annak „üzenetét” egy anyaországi magyar, s ettől egészen eltérő módon egy Romániában maradt „kisebbségi” (magyar) értelmiségi. Ez persze attól is függ, hogy bevallva bevallhatatlanul nem készül-e maga is „váltásra” – úgyszólván a „gyerekei és unokái jövője” érdekében. (Merthogy annak, aki „árkon-bokron túl” van már, s unokái esetleg régóta Dél-Afrikában, Tasmániában vagy Új-Zélandon élnek természetszerűleg „nézőpontja/szemszöge” is jelentősen módosul…) A „menni” vagy „maradni” ugyanis napjainkban is éppoly vízválasztó, mint a Trianont követő években vagy a második világháború végén, illetve 1990 „fekete márciusa” után volt (és maradt).
E két kategórián belül is persze ezerféle árnyalat létezik: egyáltalán nem mindegy, hogy a reménybeli olvasónak vannak-e erdélyi (bánsági, partiumi, máramarosi, kalotaszegi, székelyföldi) rokonai, baráti, ismerősei, esetleg a hatvanas/hetvenes/nyolcvanas években szinte divattá vált „Erdélyt-járó” família sarja-e, vagy – épp ellenkezőleg – családilag örökölt „szellemi önvédelemből” eleve gyanakvással kezeli a „témát” (s következésképpen B. B, könyvének alcímét is!). E sorok szerzőjének örökre bevésődött a memóriájába egy hajdani, egyébként szintén 1946-ban született kispályás játékostársának futballöltözői megjegyzése a nyolcvanas évek derekán, aki nagymamája szavait idézte a múlt század negyedik évtizedének elejéről. Valahogy ilyenformán: „Először csak egyre sűrűbben énekelgették az »Édes Erdély itt vagyunk«-at, meg a Székely Himnuszt, aztán nem sokkal később »már vittek is bennünket«” (ti. Dachauba, Buchenwaldba és Auschwitzba…).
„Címvizsgálat”
De vegyük szemügyre kissé tüzetesebben a fő- és alcímet is!
Káprázat-siratók: itt azonnal „beugrik” Móricz Zsigmond Erdély-trilógiája, s annak is első darabja, az 1922-ben megjelent Tündérkert. A képzettebbeknek pedig gr. Bánffy Miklós nem kevésbé fontos hármaskönyve, az Erdélyi történet is, amelyre – pontosabban a három kötet címére – írásunk mottója is utal: „Megszámláltattál”; „Híjával találtattál”; „Darabokra szaggattatol”… Ám korántsem „ártatlan” a kisregény alcíme – Erdélyi zsákutcáink – sem, még ha csupán a vájt fülű olvasók feltételezett ismeretanyagát és érzékenységét veszi is célba! Aligha lehet ugyanis kétséges, hogy B. B. nemzedékünk egyik szellemi példaképe – Bibó István (1911–1979) – talán legnagyobb hatású, különben szintén egy kis magyar sorsforduló hónapjaiban, 1948-ban, a „változás évében” közzétett tanulmánya címéből vonta el: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem.
Igen, helyben vagyunk! Végeredményben erről, a lényegében 1526, de 1920 és 1947 óta minden bizonnyal, kudarcot kudarcra halmozó, átmeneti geopolitikai szélcsendek, nyugalmasabb évtizedek, ígéretes nekilendülések, nagyot akaró gyürkőzések, sokáig sikeresnek mutatkozó újrakezdések (rendszerváltások és módosulások) után – és ellenére – újabb és újabb zsákutcákba torkolló magyar fejlődésről. Pontosabban az attól történelmileg és érzelmileg szétboncolhatatlan, annak szerves részét, egyik sarkpontját – egyszersmind Achilles-sarkát – képező erdélyi szeletéről. Ezt már Kossuth Lajos, a legnagyobb s máig legvonzóbb (nagy)magyar mítosz, a reformkor kiemelkedő nemzedéke által francia mintára (de annál is élhetőbbnek, demokratikusabbnak, toleránsabbnak) elgondolt magyar liberális modernizációs kísérlet eredményeként megvalósítandó „virtuális Magyarhon” legkövetkezetesebb képviselője is érzékelte, amikor Csány László erdélyi kormánybiztosnak címzett, 1849. március 10-én Debrecenben keltezett utasításában ezt vetette papírra: „Ah! Az az Erdély – az az Erdély! A mi Achilles sarkunk”.
Ám mondott ennél Kossuth apánk pár évvel később – persze már más „kontextusban”, a szabadságharc leverése után, 1862-ben – még (magyar) szívhez szólóbbat is: „Erdély Magyarország ős-eredeti alkotásának ős-eredeti alkatrésze. – A magyar koronának kiszakíthatlan gyöngy darabja. Erdély, oly föld, mely jogilag, historiailag, physikailag, geographiailag, politikailag, statusgazdászatilag a magyar korona integráns része, mely nélkül a magyar korona nem magyar korona, Magyarország nem Magyarország, hanem valami csonka, nem tudom micsoda. Erdély oly föld, melyet Magyarországtól ephemer viszontagságok egy időre elszakítottak volt ugyan […] de melyet a historia logikája a magyar koronának visszaadott elébb külön administratióval, de politikai egységgel, később pedig administratiónalis egységgel is.”
A (magyar) história logikájára később még visszatérünk, egyelőre szögezzünk le annyit, hogy ezt – a már-már zsigereinkbe ívódott – gyönyörű álmot az integer Magna Hungáriáról minden magyarnak született, magyarul érző és gondolkodó (álmodó) férfi és nő, legyen bármelyik kis magyar szekértábor tagja, csalhatatlan biztonsággal érzi, s amelyet családtörténetileg meghatározott „beállítódása” függvényében hol nagyon negatív, hol rendkívül pozitív felhanggal egyszersmind a „nagy magyar illúziók” versus egyre halványuló tétova nemzetóvó/megtartó remények eszmei és érzelmi sűrítményének tekint.
Mindmáig.
Összegezve: az „Erdély/Ardeal” szó (fogalom) a magyar és a román nemzettudatnak és önszemléletnek (identitásnak) olyan, mint a lakmuszpapír.
A virtuális „vitapartnerek”: Kossuth Lajos és Bíró Béla
A kedves Olvasó nyilván kitalálta már, hogy e sorok írója nem (egészen) véletlenül idézte két ízben is a magyar nemzeti gondolat (mítosz) valaha élt legnagyobb prófétáját! B. B. írása ugyanis – egy elvont, mondjuk így: „kulturális antropológiai” szinten – valamiféle kései vitairatként is értelmezhető a francia felvilágosodás eszmei alapjain nyugvó, az 1789-es Nagy (Polgári) Forradalom vívmányaként Európa- és világszerte elterjedt s minden ellenkező vélekedéssel – s az EU most folyamatban lévő integrációs kísérletéhez fűzött reményekkel – szemben gyakorlatilag mindmáig érvényben lévő francia (a jakobinus és a girondista hagyományokat ötvöző) nemzetállami/államnemzeti modell magyar adaptációs kísérletének önéletrajzi fogantatású esszéregénybe – énregénybe – szőtt bírálata.
Bíró Béláról és kisregényéről
Sohasem tudjuk meg miért bosszantunk másokat s ez miben nyilvánul meg, miért vagyunk nekik rokonszenvesek, s milyen okokból tűnünk nevetségeseknek; saját magunkról alkotott képünk pedig a legnagyobb rejtély számunkra.
(Milan Kundera, 1929–2023)
Akkor hát miről is „szól” immár konkrétabban B. B. remek kis könyve?
Megpróbálom pár mondatban összefoglalni: adva van egy 77. évében járó „kiköpött” romániai magyar entellektüel, aki minden ízében/porcikájában, agyának minden sejtjében vérének minden cseppjében leképezi, a szó szoros értelmében megtestesíti az „erdélyiséget”. Olyannyira, hogy ha úri kedve úgy tartaná, akár a Tündérkert talán legidőtállóbb hitregéjét, az őrt álló, a magyar világot s a magyarságot (s persze az „ezeréves határt”) sziklaként védelmező, elpusztíthatatlan s persze meseszép székely legendát is teljes mellszélességgel felvállalhatná, hiszen 1947. február 18-án Háromszék egyik félreeső zugában, az Erdővidéken fekvő Baróton látta meg a napvilágot. S talán egyetlen olyan felmenője sincs, aki nem e történelmileg mindmáig vitatott eredetű, de időtlen idők óta kétségbe vonhatatlanul magyarul beszélő székelységből – Csaba királyfi népéből – származna. Annak az Isten háta mögötti romantikus tájnak a szülötte tehát, ahol nagyon sokáig, jóformán napjainkig legfeljebb a milicista beszélt románul…
Ezt azért is illik tisztáznunk, mert noha B. B. neve és sokrétű munkássága korántsem ismeretlen egyik (a kisebb és nagyobb) hazában sem, mégsem állítható, hogy az anyaországi magyar olvasó pontosan tudná, valóban „képben lenne”: kiről és miről beszélünk. Annak ellenére, hogy nemzedéktársaink közül igen kevesen vannak, akik ekkora mennyiségű s ilyen minőségű bel- és külpolitikai újságcikket, geostratégiai elemzést, drámaelméleti tanulmányt, narratológiai levezetést, természetfilozófiai traktátust írtak és közöltek volna az elmúlt fél évszázad folyamán.
Egyik magyarországi méltatója a közelmúltban reneszánsz típusú enciklopedikus alkotónak nevezte, olyan zavarba ejtően sokrétű, ugyanakkor „mélyenszántó” szinte minden, ami keze alól kikerül. Kiegészítésképpen, egyfajta melléktermék gyanánt, még műfordítóként is letette névjegyét. És méltán! Azt az erdélyi értelmiségi körökben elterjedt anekdotát már jóval kevesebben hallották idehaza, hogy B. B. húsz éves kora körül azzal indította „írói munkásságát”, hogy egy komplett elmélettel lepte meg kora legismertebb – Európa-hírű – fizikusát a világmindenség keletkezéséről s működésének alapvető törvényszerűségeiről, közelebbről a téridő-komplementaritás mibenlétéről. A szintén székelyföldi eredetű, de Temesvárott élő Toró Tibor (1931–2010) valószínűleg „köpni nyelni” sem tudott, mert az ifjú Bíró Béla szigorú okfejtése saját koordinátarendszerében és fogalomhasználatában zárt logikai láncolatot alkotott: teljesen koherens és támadhatatlan volt. De írt Bíró Béla ugyancsak bölcseleti mélységű alapvetést pl. az aranymetszésről is. Akárcsak teljesen újszerű drámaelméleti analízist Madách Imre korszakalkotó művéről, az Ember tragédiájáról. Hogy rövidebb műelemzéseinek soráról ne is szóljak. Ráadásul újságcikkeivel, esszéivel, politológiai elemzéseivel, recenzióival a rendszerváltás/változás/változtatás első két évtizedében az anyaországi sajtó szinte minden fontosabb orgánumában sűrűn találkozhatott az olvasó (Beszélő, Élet és irodalom, Forrás, Holmi, 2000, Kortárs, Liget, Literatúra, Magyar Hírlap, Magyar Napló, Magyar Narancs, Magyar Szemle, Népszabadság, Pannonhalmi Szemle, Politikatudományi Szemle, Színház, Valóság, Világszínház, Vulgó etc.). A Megyei Tükör, a Háromszék, utóbb a Brassói Lapok, s végül a (kolozsvári) Szabadság jó tollú s termékeny közíróját, továbbá a Bukaresti Rádió Magyar adása okos szavú politikai kommentátorát szinte mindenki ismeri Erdélyországban.
Ideiglenes „személyi igazolvány”
Amit B. B. munkásságáról eddig papírra vetettem abból nyilván kiderül: sokoldalúan képzett, több nyelven (a magyaron kívül románul, németül és angolul) részben beszélő és (franciául) olvasó, széleskörűen tájékozott, hajlékony gondolkodású s közéleti kérdések iránt is fogékony, rendkívül termékeny alkotóról van szó. Közlési, jó értelemben vett szereplési vágya, jobbító szándéka, a magyar–román (román–magyar) történelmi megbékélés iránti elkötelezettsége mindenki számára szembeszökő, mondhatnám evidencia volt. Ám azt senki sem sejtette, talán ő maga sem tudta, hogy mindezek mellett, mindezen felül író, sőt regényíró is lakozik/rejtőzik benne. Aki nyolcvanadik életévének közeledtével egyszer csak ellenállhatatlan késztetést érez, hogy számot vessen életútjával, egyszersmind élve boncoló őszinteséggel ország-világ tudomására hozza, hová tartozik, milyen közegből származik, kik a felmenői, milyen volt elsődleges (primér) szocializációja, milyen szociológiai és ideológiai összetevők alakították személyiségét, hogyan jutott szerteágazó műveltségének birtokába, kik voltak intellektusát pallérozó tanárai, barátai és vitapartnerei. S mindent összevetve miként evickélt át szűkebb hazája – Erdély –mozgalmas évtizedein, hogyan élte meg az elmúlt háromnegyed évszázad „sűrű” hétköznapjait.
Vagyis B. B. is, mint minden valamire való értelmiségi azt a három, egymásból következő kérdést kívánja megválaszolni esszéregényében: ki ő, miért lett olyan, amilyen, mi dolga (teendője) volt (és van még) abban az időkeretben és abban környezetben, amelyben léteznie megadatott. S kisregénye legvégén még arra a kérdésre is megkockáztat egy tétova válaszfélét, hogy sok évtizedes személyes erőfeszítése által/révén vajon, Vörösmarty Mihállyal szólva „ment-e a világ elébb”? Egy arasznyit, pár apró lépést legalább…
S hogy mi derül ki e kisregényt lapozgatva B. Béláról a publicistáról, az irodalomtörténészről, a politológusról, a tudománytörténészről, a sokarcú alkotó személyiségről, mindent összevetve: az emberről, ahhoz először is el kell(ene) mélyedni a szerző sodró lendületű, élvezetes szövegében. Csakhogy az olvasói ítélet megint jelentős mértékben függ attól, amit írásom első részében fejtegettem: ki, milyen alapismeretekkel s főként milyen szemmel (attitűddel) veszi a kezébe. Vagyis azt mindenki magának alkothatja meg!
Nem volna azonban korrekt, ha e sorok írója partiumi eredetű magyar historikusként, nemzedék- és – félig-meddig – sorstársként nem rögzítené, milyennek érzékeli ő maga B. Bélának a kisregényből kibomló életútját és karakterét.
Saját olvasat (magánvélemény)
Nos, nem szeretnék kertelni: én, meglehet némileg elfogultan, hamisítatlan székely őstehetséget látok B. Bélában, az Apáczai Csere Jánosok, a Csoma Sándorok, a Gábor Áronok, a Szabédi (Székely) Lászlók és igen: a Toró Tiborok neméből, akiknek sziporkázó, mondhatnám káprázatos intellektusából bármilyen közhasznú foglalkozásra, s főleg értelmiségi hivatásra bőven telik. Lehetnek belőlük korszakalkotó történetmondók, világutazó szótárírók, ágyúöntő ezermesterek, zseniális nyelvészek, elméleti fizikusok, írók, költők s leginkább: tanárok. Akik a feliben-harmadában talán szintén székely származású József Attila szavát idézve: egész népük tudásszintjét kívánják emelni. Akiknek istenadta tehetségüknél csak tudásszomjuk, szorgalmuk, szívósságuk, tettrekészségük nagyobb – akárcsak egyszerre gyepűvédő és szántó-vető székely eleiknek. Akik, megint csak Kossuth Lajos egyik romantikus stílű írását idézve „honunk legszélső határáig vettettek, több mint ezer esztendeje fenn tudtak maradni és legyőzhetetlen hadfi létükre ugyanolyan energiával kezelték az ekét is, olyannyira, hogy vad hegyeiket virágzó paradicsommá alakították át”. Szinte mindegy, hová sodorja őket a Fátum, felgyűrik ingujjukat, felveszik a kesztyűt, a „jég hátán is megélnek” – s főként: sohasem adnak föl semmit! A végsőkig küzdenek: kitűzött személyes céljaikért és szűkebb közösségük érdekeiért. Természetes módon, mondhatni, magától értetődően válnak kisviláguk vezérembereivé. Mert hát B. B. is az lett, persze csupán a maga módján, hiszen politikai szerepre sohasem vágyott, egyenessége, szókimondó karakánsága miatt talán nem is lett volna igazán alkalmas rá. Annál több talentuma volt (és van) a kisebb és nagyobb közösségére, a székelységre s tágabb értelemben a romániai magyar (nemzeti) kisebbségre leselkedő történelmi, szociológiai, politikai veszélyek és kockázatok felmérésére, távlatos áttekintésére – divatos szóval: „kontextusba helyezésére” – és a román (többségi) nemzettel való modus vivendi elméleti kidolgozására.
Pár mondat a „gyökerekről” – madártávlatból
B. B., miként utaltam föntebb rá nem is lehetne „székelyebb”. Mi több, jóllehet ő e ténynek saját szellemi fejlődésére és habitusára nézvést szinte semmiféle jelentőséget nem tulajdonít mindkét ágon nemesi státusú famíliából származik. Persze nem lófőkre, pláne nem primorokra kell gondolni, ám a családi irattárban sokáig őrizgettek egy a 16. század elején keletkezett adásvételi szerződést, amelyben az áll, hogy egyik „Bíró ős, aki ténylegesen a falu bírója is volt a jegyzőtől, aki a Balázsok őse volt, megvásárol egy birtokrészt a falu Büdöskút nevű határában.” Na már most B. B. édesapjának neve Bíró József, édesanyjáé pedig Balázs Matild (Tilda). Hogy hogy nem az ősök sorsa már négy évszázaddal korábban összefonódott tehát. Mint jeleztem, B. Bélát különösebben nem foglalkoztatta ez a rendtartó székely falu presztízshierarchiájában mégis csak valamit jelentő pedigré, de annak azért kíváncsiságból utána nézett, hogy a „történet” – amelyet ő változatlanul hajlamos családi legendának tekinteni – „helyrajzilag stimmel, hiszen a szóban forgó szántóföld a kollektivizálásig még mindig a Balázs nagyanyám birtokában volt […] A Bírók közben elszegényedtek, a Balázsok családi sírja azonban ma is a temető bejáratánál található, ami önmagában is rangot jelentett. Akárcsak a templom mennyezeti kazettái közt szintén előkelő helyen látható családi címer.” Nem hallgatható az sem el (még ha különösebb büszkeségre okot nem ad is), hogy a Bíró nemzetségnek is volt „kutyabőre”, egészen addig, amíg a kisregény egyik hányatott sorsú főszereplője, Bíró Géza (Iván), B. B. nála másfél évtizeddel idősebb testvérbátyja napi italszükségletének fedezésére el nem kótyavetyélte…
A kisregényt lapozgatva s Bíró „Jóska” (az apa) karakterét, szerfelett változatos „karrierjét” (kemence építő szakmunkás, boltvezető, egyszersmind nagy tételekben kereskedő, botcsinálta, ám rendkívüli üzleti érzékkel megáldott sikeres szászföldi vállalkozó, illegális kommunista pártmunkás, bányavállalati, majd szövetkezeti főkönyvelő stb.) ízlelgetve valóban egy „jég hátán” is megkapaszkodó, jó kiállású, borotvaéles eszű, remek „svádájú”, s nem utolsósorban kiváló emberismerő, kicsit bohém, összességében rokonszenves személyiség képe bontakozik ki. Akinek kézügyessége, a modern technika vívmányai iránti affinitása sem mindennapi. (Telepes rádiót és oldalkocsis motorkerékpárt egyaránt meg tud „kezelni”!) S még valami: nyelvérzéke is kitűnő! Sok botfülű háromszéki bajtársával ellentétben a királyi Románia (Regát) egyik távoli besszarábiai (ma Moldvai Köztársaság) helyőrségében lemorzsolt katonaidejében „besszarábul” is közel anyanyelvi fokon megtanul, amely tudvalevőleg ugyanaz a moldvai román dialektus, amelyen a legnagyobb román költő, Mihai Eminescu írta halhatatlan verseit.
Nem volna teljes a kép, ha nem hoznám szóba Bíró József kombinációs készségét s erősen valószínűsíthető rejtett matematikai képességét sem (erre utalhat az is, hogy remek sakkozó is volt!), ami nem mindennapi memóriával társult: nem volt olyan kártyakompánia, amelynek tagjait meg ne kopasztotta volna. Erre főként az 1940. augusztus 30-i II. bécsi döntés (Észak-Erdély és a Székelyföld visszacsatolása) következtében a Beszterce környéki Telcsen s a háromszéki régióban is ideiglenesen újra berendezkedő magyar közigazgatás dzsentriallűröket hordozó tisztviselői körében – főleg a telcsi „úri társaságban” – dívó, némi kvaterkázással és széptevéssel tarkított késő éjszakáig (olykor hajnalig) nyúló obligát pasziánsz, tarokk- és ferblipartik teremtettek lehetőséget. Melyek egy ideig a kommunista konspirációról is hatékonyan elterelhették a gyanút…
Egészen más jellegű (bár nem kevésbé idealista) géneket örökölt B. B. édesanyja oldaláról: Balázs Tilda amolyan középkori templomok és kazettás mennyezetek freskóiról ismerős ikonszerű jelenség, sudár termettel, szabályos arcvonásokkal, gyönyörű bogárszemekkel és koromfekete hajkoronával, amelybe közel hetvenéves koráig egyetlen ősz hajszál sem vegyül. Veleszületett szépségénél csupán – nem kizárt: nemesasszony őseitől eredeztethető – tartása, a lényéből fakadó/áradó kisugárzása nagyobb: valósággal megközelíthetetlen, a köpeci legények örülhetnek, ha egy-egy bájos mosolyát felcsippenthetik. B. B. visszafogott szemérmességgel beszél szülei egymástól homlokegyenest eltérő nemi erkölcseiről, beidegződéseiről, s csupán sejteti, hogy gyönyörűséges édesanyja szívét, talán brassai középiskolás korában egy magyarul tökéletesen tudó jóképű román siheder ejtette rabul. Ám alig pár évvel az „impériumváltás” – mindközönségesen Erdély bekebelezése – után, nagyjából a múlt század húszas éveinek közepén természetesen szó sem lehetett róla, hogy a bimbózó liaison a „területrabló betolakodók” mégoly jóvágású s szimpatikus fiával komolyabbra forduljon.
Minthogy hasonló párbeszéd Erdély-szerte nagy valószínűséggel tízezerszámra elhangzott 1920-tól napjainkig szó szerint fogom idézni B. B. kisregényéből a Balázs papa sziklaszilárd szentenciáját:
„»Ennek nem leszel a felesége!«
»Miért« – döbbent meg anyám.
A válasz ugyanolyan kurta volt: »Nem látod, mit művelnek velünk? Téged is csőbe húznak…«”
Nem lévén lélekbúvár nem érzem hivatottnak magam annak eldöntésére, hogy e megrázó érzelmi sokknak volt-e valamilyen szerepe abban, hogy Bíró Józsefné született Balázs Matild sohasem sajátította el tisztességesen az államnyelvet, noha a romániai „népi hatalom éveiben”, közelebbről a „sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építésének” ötvenes évekbeli megalapozásának időszakában alsórákosi és köpeci helyi kommunista vezetőként, utóbb a baróti líceum, majd a köpeci általános iskola titkárnőjeként – ráadásul komoly tekintélyt jelentő „régi illegalistaként” – óhatatlanul kellett néha „román elvtársakkal” is találkoznia a Rákos rajon központjában, Alsórákoson tartott rendszeres „gyűléseken”. Az is igaz persze, hogy németül sem szólalt meg sohasem, pedig Brassó a húszas években még háromnyelvű nagyváros volt. B. B. inkább azt gyanítja: mindez arra vezethető vissza, hogy szépséges édesanyjának sem hallása, sem énekhangja nem volt. Annál nagyobb volt természetes intelligenciája, empátiája, olvasottsága s szilárd elvi következetessége, akaratereje. Ezeket a leendő irodalomtörténész-politológus, tudománytörténész professzor (emeritus) fia szintén hiánytalanul megörökölte. A húszas évektől kezdve rendszeresen gyarapított többnyelvű könyvtárral – benne például a világirodalom remekeivel, de az Erdélyi Szépmíves Céh pompás kiadványaival, sőt a klasszikus Hóman–Szekfűvel és Szekfű Gyula Három nemzedék című ikonikus opuszával is. (Ennek a ténynek a továbbiakban lesz még jelentősége!)
Alsórákosi és köpeci gyerekkor, sepsiszentgyörgyi gimnáziumi évek és kolozsvári egyetemi tanulmányok
Ám néhány szót a gyerekkorról, a gimnazista, majd az egyetemi évekről is! Eddigi vázlatos összefoglalónkból úgy hisszük, evidencia: B. B. erdélyi magyar kommunista, ráadásul „régi illegalista” házaspár másodszülött fiúgyermeke. Eszmélkedése azonban az éppen bomlásnak induló székely faluközösség egyszersmind Nagy-Magyarország mitikus tárgyi és tudati rekvizitumai között indul: Alsórákoson (s később Köpecen) rengetegen élnek még az Osztrák–Magyar Monarchiában született nemzedékek tagjai közül, szülei is ezekhez az évjáratokhoz tartoznak. És persze mindenki magyarul beszél, kivéve az 1946-os születésű „Nicu”-t, az alsórákosi milicista csemetéjét, akivel az ötvenes évek legelején két-három esztendőn át sülve-főve együtt múlatják az időt, és spontán módon elsajátítják egymás anyanyelvének alapjait. B. B. jól sejti (meg is írja): a négy-ötéves életkorban rögzített, a magyartól igencsak különböző indoeurópai idegennyelv logikájának és nyelvtani szabályainak ösztönös rögzítése a bázisa későbbi kiváló román és megbízható német nyelvtudásának. Még akkor is, ha Köpecre visszaköltözve kisiskolás korában látszólag „elfelejti” az alsórákosi „intenzív nyelvtanfolyam” során memóriájába égett szókincset és grammatikai regulákat. Azok bizony az első adandó alkalommal, mármint a vonalasan 1-es számú középiskolának átkeresztelt sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium – megannyi „nagy erdélyi” Alma Matere – első osztályában ellenállhatatlan erővel buzognak fel: Bíró Bélánál talán senki sem tud jobban románul háromszéki generációs társai közül. Jól megy a német is, amelyet kiváló, Hájdelbergát (Heidelberget) is megjárt líceumi némettanára – Rácz Lajos – jóvoltából szintén legalább társalgási szinten elsajátít. De ez már „tanult nyelv”, az akkor még szép számú erdélyi szász kisebbségből származó versenytársak sokkal biztosabban uralják, hiszen nekik anyanyelvük. Ezt józanul belátva B. B. nem a magyar–német, hanem a román–magyar szakpárosítást választja 1965–1970 között a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem hallgatójaként, amit nem bán meg sohasem. Itt azonnal, már a felvételi vizsgák első napjaiban varázsütés éri: találkozik egy vele épp egyidős, kistermetű, mélybarna szemű lánnyal, abból a titokzatos fajtából, amelyet fausse-maigre néven jelöl a nüanszok (s a női szépség) iránt köztudomásúan érzékeny francia nyelv, aki, ahogy mondani szokás „neki rendeltetett”. Szerencséjük is van, már első, mindent elhatározó randevúik (egy empatikus idős kolozsvári házaspár félreeső kis szobájában) sikeresek. Napnál is világosabb: sohasem fogják egymást elhagyni. Ásó, kapa és a nagyharang! A leendő feleség, Ani (Bartoss Anna-Mária), szemében is rögvest felcsillan az a bizonyos fénysugár, az a jellegzetes, semmihez nem hasonlító „asszonyi pillantás”, amely láttán az erdélyi román ember tévedhetetlen bizonyossággal állapítja meg: „Asta nu te iartă”… Rád „kattan”, életed végéig nem tágít mellőled… Ez immár tény: 2025. szeptember elején volt hatvan esztendeje, hogy a Bíró házaspár jóban-rosszban kitart egymás mellett. Háromszék után immár egy másik legendás magyar kisvilágban: a Kalota partján, Magyarvistán.
B. B. és felesége valószínűleg nincsenek tudatában, hogy sorsszerű – az objektív véletlen kategóriájába tartozó – találkozásuknak az elemi erejű kölcsönös vonzalomnál és a hosszútávú együttéléshez elengedhetetlen „zsigeri” rokonszenven túl sokkal mélyebb összetevői (is) lehetnek: egyfelől a Partium némely részei, az Érmellék, a Szilágyság, de még Bihar és Kővárvidék eldugott magyar falvainak (például a Szinérváralja környéki Kőszegremetének) túlélő lakosai a korai Árpád-kor óta szívósan őrzik „turáni” etnikai arculatukat, másfelől egy már réges-rég feledésbe merült, ma már regeszerűnek tetsző s csak néhány „beavatott” által ismert ősrégi, talán még a honfoglalás előtti magyar törzsi szokás szerint például a rábaközi avarszármazékok, továbbá a borsodi kabarok – vérfrissítés szándékával – távoli vidékek magyar szállásait látogatták jól meghatározott céllal: „asszonykeresőben”. Így hát nem zárható ki, hogy B. B. és hites felesége tudtukon kívül csupán egy hamvába holt („elsüllyedt”) ősmagyar tradíciót elevenítettek föl. Rendkívül eredményesen! Talán mondanom (írnom) sem kell: nem is volt különösebb probléma Ani székelyföldi meggyökeresedésével. Még annak ellenére sem, hogy a „kultúrlejtő” – és az időbeli fáziseltolódás (décalage) törvényszerűségei – elméletileg megnehezíthették volna (s némileg fékezték is kezdetben) a nagyváradi menyecske háromszéki „térfoglalását”…
De nem, mégsem! Bíró Tilda minden zárkózottsága s visszafogottsága ellenére azonnal szívébe zárta tűzrőlpattant energikus, cserfes kis menyét, aki a 2. számú líceum (a hajdani lánygimnázium), utóbb Sepsiszentgyörgy Szemerja negyedének általános iskolája s végül, ’89 után a Székely Mikó Kollégium francia és magyartanáraként tehetséges diákok százait indította el pályájukon. Nem sokat számítottak az „osztálykorlátok” sem. Az tudniillik, hogy B. B. élete párja Nagyvárad jóval iparosodottabb, civilizáltabb, „polgárisodottabb” – becslésem szerint mintegy fél évszázaddal előrébb tartó idősíkban lévő – vidékének egy már-már „burzsuj” családjában cseperedett fel. Édesapja, a könyvmoly B. B. hihetetlen szerencséjére – mozgalmár szemmel – meglehetősen „dekadens” foglalkozást űzött: antikvárius volt (a föntebb szóba hozott, részben öröklött családi bibliotéka több értékes darabja, pl. Szekfű 1920-ban kiadott emblematikus könyve a „magyar fejlődésről” a székely mítosz iránt korántsem érzéketlen após ajándéka!)
Kiragadott regényrészletek
Ne ijedjen meg a kedves (reménybeli) Olvasó! Nem áll szándékomban az egész kisregényt felmondani! Mindössze azt szerettem volna érzékeltetni, miként bomlik ki B. B. mesteri „narratívájából” (nem véletlenül oktatta sok szemeszteren át a Sapientia Egyetemen, sőt, kézikönyvet is kiadott róla!) a könyv „üzenete”. Röviden ez: mindennapi életünk apró-cseprő gondjai miként fedik el, tartják homályban vagy teszik zárójelbe azokat a „mélyáramú” etnikai, demográfiai, szociológiai, társadalomtörténeti s mentális folyamatokat, amelyek egyébként mindannyiunk életét alapvetően, mondhatni „törvényszerűen” – nehezen áthágható keretek, merev szabályok s számunkra is többnyire érthetetlen (elfeledett, elsüllyedt) reflexek, beidegződések, rokon- és ellenszenvek, előítéletek áthatolhatatlan és beláthatatlan szövevényeként – meghatározzák.
Most, miközben ezeket a sorokat írom rémlik föl bennem: B. B. épp azért ült le majdnem 77 esztendősen hordozható számítógépe billentyűzete elé, mert nem mindennapi intellektuális adottságai, elvont gondolkodásra való hajlama, született elemzőképessége s rendkívüli olvasottsága ellenére épp ennyi időre – csaknem nyolc évtizedre – volt szüksége ahhoz, hogy „napjai hordaléka” leülepedjék, s irdatlan memóriájából, olykor mélytudatából feltoluló emléktöredékei – „aha- (heuréka-) élmények” formájában – szavakká, mondatokká, logikai láncolatokká, mentális mintázatokká sűrűsödjenek-tisztuljanak, rá- és felismerésekké szublimálódjanak, nemesedjenek. Hogy egy összefüggő érzelmi/értelmi koncentrátum: történet legyen belőlük.
Ami azonos írásom tárgyával: a kisregénnyel.
*
Mit is ragadhatnék még ki e sűrű szövésű, megszenvedett, ezerszer meggondolt gondolatokat mesterien kanyarító szöveghalmazból? Hiszen egyik epizód következik a másikból, s a hozzájuk fűzött megjegyzések, magyarázatok s finom elemzések is természetes módon, ha nem is mindig maguktól értetődően épülnek egymásra, következnek egymásból? Két fontos dologra azonban mindenképpen ki kell térnem még, mielőtt – valamiféle „epilógus” gyanánt – megkísérelném összegezni „mire jutott” B. B. a kossuthi nemzetfelfogással folytatott (elméleti) „vitájában”.
Az első az a fojtogató, gyanakvástól, bizalmatlanságtól és rettegéstől terhes romániai atmoszféra, amelyikben B. B. nemzedéke felnőtt: a „gyorgyudézsi” és „grozapéteri” első szakasz az ötvenes/hatvanas években, majd az 1965-ben induló s a hetvenes évek elejétől (B. B. pályakezdésétől) még ijesztőbbé torzuló, a szó szoros értelmében (magyar) kisebbségi szempontból életveszélyes ’hetvenes/nyolcvanas évekbeli Ceauşescu-diktatúra, amelyet „aranykornak” keresztelt át a szintén túlélésre berendezkedett (többségi) románság akasztófahumora, félreérthetetlenül utalva annak kafkai és übü királyi abszurditására.
De vajon teljes rémisztő valóságában fel tudja-e mérni bárki is, aki nem élte személyesen át, mit jelent tizennégy-tizenöt éves kiskamaszként, majd huszonkét-huszonhárom éves tapasztalatlan ifjoncként rossz arcú (sokszor magyar származású, hiszen 1968-ig, papíron legalábbis megvoltak még a Sztálin által taktikai/stratégiai okokból Bukaresttől kikényszerített Magyar Autonóm Tartomány intézményes keretei!) államvédelmi tisztek – „szekusok” – előtt hosszú órákon keresztül a cigarettafüstös kihallgatószobákban ücsörögni, írásbeli, esetleg többször is saját kezűleg lekörmölt vallomást tenni egyik-másik sepsiszentgyörgyi osztálytárs, illetve kolozsvári egyetemi évfolyamtárs – úgymond – a „román állambiztonságot veszélyeztető” cselekményeinek felgöngyölítésekor? Amikor a sarokba szorított B. B. (s megannyi neves és névtelen sorstársa) izzadságcseppektől csatakos arccal próbál kitérni a „kompetens szervek” képviselőjének fifikás keresztkérdései elől s minden lelkierejét összeszedve igyekszik olyan – kitérő, semmitmondó – válaszokat adni, illetve úgy fogalmazni, hogy ne ártson bajba jutott ismerősének, barátjának?
E két jelenetet szándékosan nem elevenítem föl, s nem fogom taglalni a Limes-kör körüli nem kevésbé torokszorító fejleményeket sem, amelyek következményeként nem sok híja volt, hogy a Bíró család – akárcsak Molnár Gusztáv és felesége 1988 márciusában – ne vegyen maga is vándorbotot a kezébe s meg se álljon minimum Budapestig. Már csak azért sem, mert a „narratológia” szabályai a B. B. portré szerzőjére is érvényesek (s persze azt is szeretné, ha minél többen elolvasnák a kisregényt!). S helyhiány miatt nem fogok kitérni a könyv egyik legszomorúbb betétjére sem, amelyikben B. B. 1932. szeptember 25-én Köpecen született és marosvásárhelyi, kolozsvári, utóbb sepsiszentgyörgyi és nagyváradi sikertelen helykeresés után tragikus életét Békéscsabán – magát vonat elé vetve – befejező festőművész/grafikus testvérbátyja kálváriáját beszéli el. Ennek kulcsmozzanata az, hogy az 1956. október 24-i kolozsvári – az ’56-os magyarországi forradalommal szolidaritást vállaló – magyar diákgyűlés egyik főszereplője az UTM titkáraként Bíró Iván Géza volt, akit emiatt meghurcoltak, alávaló módon megzsaroltak és végül – »Ambrus Győző« fedőnéven – be is szerveztek az arra „illetékesek”. S bár bizonyítottan soha nem végzett „operatív munkát” s elég hamar ki is zárták a hálózatból, a gyanú s az ebből következő identitásválság élete utolsó pillanatáig elkísérte. Amin a mindennapi alkoholmámor sem sokat segített.
Az anyaországi kaland
Ellenben úgyszólván kötelességemnek tartom, hogy némileg részletesebben érintsem B. B. a kilencvenes évek elejétől/közepétől nagyjából a FIDESZ 2010-es „fülkeforradalmáig” elnyúló anyaországi szerepvállalását. Mármint a hazai sajtónyilvánosságban, a mindenhatónak tételezett „médiákban”. Ha ugyanis rápillantunk amaz főleg budapesti sajtókiadványok lajstromára, amelyekben B. B. írásai akkoriban gyakorta megjelentek többségükben szocialista vagy liberális(nak vélelmezett) újság- és folyóiratcímeket látunk (a tudományos jellegű „akadémiai” kiadványok, mint például a Politikatudományi Szemle, a Regio s a Valóság ebben az összefüggésben „nem játszanak”!) Nekem ebben, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetsége kulturális tanácsosa minőségemben annyi részem volt, hogy emlékezetem szerint 1994 tavaszán – munkaköri leírásom folyományaképp – én mutattam be a Bukaresti Egyetem Hungarológia Tanszékének óraadó oktatóját, B. Bélát ama, csupa a hajdani SZDSZ holdudvarába tartozó vagy annak szellemiségével rokonszenvező budapesti csúcsértelmiségiekből álló kulturális küldöttség tagjainak (köztük több közeli ismerősömnek, sőt barátomnak), akik tapasztalatcserére érkeztek a „szomszédos baráti országba”. S hivatalos programjuk részeként magától értetődően fölvették a kapcsolatot a szociológiailag, politológiailag velük egyenértékű, sőt tőlük ideológiai szempontból sem távol álló Grupul Dialog Social(Társadalmi Párbeszéd Csoport, GDS) náluk nem kevésbé rangos „européer” tagjaival. Kísérőjük és tolmácsuk evidens módon B. B. volt. Ezekre a megbeszélésekre én nem voltam „hivatalos”, csupán gyanítom, hogy ekkor vált nyilvánvalóvá a pesti delegáció magas presztízsű s befolyásos tagjai számára B. B. nyelvtudása, rátermettsége, intellektuális kifinomultsága, s gondolom többükben is akkortájt merült fel, hogy szerteágazó s politikatörténetileg is megalapozott ismeretanyaga, főként a magyar–román (román–magyar) együttélés tárgykörében a budapesti elitértelmiség olvasótábora számára is hasznosítható.
S lőn…
B. B. e témáról beszélve egyszerre karakánul következetes, ugyanakkor rendkívül diszkrét és – érthetően – nagyon óvatos is. Szikár, csupán a tényeket rögzítő stílusban mindössze annyit hoz Olvasója tudomására, hogy a kezdeti diadalmenete a „ballib” sajtóban – megszámlálhatatlan cikk, magvas tanulmány, elgondolkoztató esszésorozat, továbbá több rangos kitüntetés – kurtán-furcsán megbicsaklott. Noha Kis János az SZDSZ „az akadémiai szférába visszahátrált” korábbi elnöke oly mértékben értékelte elméleti-kritikai teljesítményét, hogy – „vendégasszistensként” – egy fél évre maga mellé vette őt a CEU filozófiai és államtudományi tanszékére. Sőt, ugyancsak Kis János kezdeményezésére még az is szóba került, hogy egy hathónapos bécsi tanulmányi ösztöndíjat is fognak neki adományozni, amire igen nagy szüksége lett volna időközben kissé megkopott német nyelvtudása felfrissítésére.
Ez már nem adatott meg! A jegenyefák sem nőnek az égig.
B. B., persze csak utólag összefüggést vél felfedezni e „deklasszálódás” és ama tény között, hogy az elegánsan fogalmazott elutasító levél kézbesítése előtt egy héttel az SZDSZ egyik befolyásos háttérembere – viszonossági alapon – hattagú családjával egyetemben meglátogatta a Bíró házaspár sepsiszentgyörgyi otthonát s szerét ejtette, hogy alapos mustrát tartson B. B. szakkönyvtárában! Idézem: „a vendég […] szinte már leplezetlenül felleltározta a családi könyvtárat […] jobbára az Atlantisz, az Argumentum, az Európa, a Gondolat kiadványaival találkozhatott. Azokra csak rápillantott. A Hóman Bálint és SzekfűGyula Magyar Történeténél azonban látványosan elidőzött.”
A többit már könnyűszerrel kitalálhatja a nyájas Olvasó: a rangos bécsi alapítvány stipendiumát más kapta meg, s „látogatója” pest-budai vendégszeretetét sem nyílt alkalmuk Bíróéknak megtapasztalni!
(Folytatjuk)
Borsi-Kálmán Béla (1948) történész, műfordító, az MTA doktora.