Mező Ferenc

A geopolitika hullámai térben és időben

_{„A múlt folyamatosan változik.”
(Frank Herbert: A Dűne Istencsászára)}

Amikor én még fiatal voltam, nem is tudtam, mi a geopolitika. Mikor meghallottam, érdekesnek tűnt – főleg mert tiltott volt, s mint ilyen, felkeltette az érdeklődésemet. Teleki Pál, Czirbusz Géza, Maull, Supán, Ratzel nyomán tanulni kezdtem a politikai földrajzot. Az egyetemen Ratzel és Németországi útjaim során Boesler és Ossenbrügge Politische Geographia könyveit, jegyzeteit másoltam le és lapoztam fel. Míg a kilencvenes évek elején találtam egy német tanulmánykötetet a geopolitika restaurációjáról (Gegen die Restauration der Geopolitik). Manapság divatos lett magát a geopolitikát ráaggatni fűre-fára (karácsonyfadísz) és olyan lett, mint a foci: mindenki ért hozzá. Véleményem szerint a 18. és a 19. századi földrajz, helyesebben a geográfia és a mostani geopolitika fogalmi tartalma és társadalmi, politikai funkciója rendkívüli módon hasonlít. Amit akkor komplex látásmódként a geográfia jelenített meg, azt jelen időben a geopolitika: integrált, komplex hierarchizált látásmód, vizsgálati módszertan. A fontos ismeretelméleti fogalmak tartalma, összefüggésrendszere koronként változik (ld. Gadamer: Igazság és módszer), már csak azért is, mert nemzedékenként változnak a feltett kérdéseink (a kérdés a fontosabb nem a válasz, ld. Szókratészt). Sőt koronként az ugyanarra a kérdésre is más és más válaszok születhetnek. Térben és időben minden változik még a múltban is (az élet paradoxona, hogy állandóságra vágyunk, de az nem adatik meg).

Mivel tudnám bizonyítani e meglepő állításomat? Kant idejében a földrajztudományt egy integráló tudománynak fogták fel, melyben még a történelem is a földrajzhoz volt bilincselve. Ebből ágazott le, leányhajtásként a statisztika, a demográfia, a néprajz, a szociológia, a klímatudomány stb. Manapság visszatérünk a kanti logikához, a geopolitika lesz az új integrátor, melynek segítségével le tudjuk írni a világrendszerváltást, amely éppen a szemünk előtt játszódik le válságsorozatként, melyből megszületik valami új, valami más. Vagyis több visszatérő, de változó geopolitikai hullámot kell megkülönböztetnünk!

Természetesen maga a politikai földrajz és a geopolitika nem váratlanul a semmiből született, hanem lassú vajúdás előzte meg. És tartalmilag jóval azelőtt megvolt, mint maga a fogalom. A helyszín Németország, a 18. és 19. század fordulója; számos fontos emberben felmerül a földrajz hiányának, szükségességének gondolata a történetfilozófiában. Herder már vizsgálja a történelem és a földrajz egymáshoz szorosan fűződő kapcsolatrendszerét. („A történelem mozgásban lévő földrajz.”)Ha a logikát tovább görgetjük medrében, akkor nyugodtan állíthatjuk: a két tudományterület egymásrautaltsága kölcsönös, sőt, mivel a földrajz statikus, ő az elsődleges.

Mielőtt rátérnénk Kant munkásságára, említést kell tennem Anton Friedrich Büschingről (1724–1793), akinek része volt a 18. század második felében mind a földrajzi gyakorlat, mind az elmélet fellendülésében. Göttingeni filozófus professzorként jelentette meg könyvét Neue Erdbeschreibung (Új földleírás) címmel, mely 1754 és 1792 között tizenegyszer jelent meg, ezzel is jelezve sikerét. Ebben két széles kategóriát állapít meg, az egyik a civil és a politikai szféra, míg a másik a természetfelszín leírása. A regionális leírásban fontos szerepet szán az adott térség populációsűrűségének és az ebből készített statisztikákat vizsgálja, ezekből próbál következtetéseket levonni; lényeges momentum, hogy a társadalmi mutatók felé fordul, ami ebben az időben felettébb újszerű (Mező, 1999).

Kant az 1802-ben megjelent Physische Geographie-ban (Fizikai földrajz) már fölteszi a lényegi kérdést „Mi volt előbb: a történelem vagy a földrajz?” (ezt már felfoghatjuk egy geopolitikai kérdésnek),ebben a műben találkozunk a geográfusoknak oly tetszetős, előadás bevezetésére is alkalmas állítással, mely szerint „a józan emberi elmét semmi sem élesíti annyira, mint a földrajz”.1754-től kezdve publikációiban figyelembe veszi a geográfiát, méghozzá mint a história részét. 1802-től váratlan fordulat áll be elméletében, a két tudomány testvérré válik, de nem ikrekké, nem válnak egyenrangúvá. Az alá-fölé rendeltségi viszony megmarad, de a felállás megváltozik. A földrajz összhangba kerül a térrel, a történelem az idővel, mivel a történelmi cselekmény a térben játszódik, így az a földrajz részeként értelmezhető, ennek megfelelően ez lesz a „substratum” (Kant, 1971: 261–262). Vagyis azt állítom, hogy Kantnál már megjelenik a geopolitika tartalma, csak még maga a fogalom nem születik meg. Természetesen Kant újraalkotott tézisében a fizikai földrajz és a más típusú földrajz között is megváltozik a reláció (ha a történelem is alá van rendelve, a többi résztudomány sem maradhat ki ebből a „megtiszteltetésből”).

Öt típust különböztet meg ezen belül (Kant, 1971: 263).

1. a matematikai földrajz, ez az éghajlatot és az időjárást taglalja,

2. a morál földrajz, ez a különböző tájak, régiók, emberek karaktereivel foglalkozik (népességföldrajznak felel meg),

3. a politikai földrajz, az államok politikai jellemzőit, sajátosságait kutatja,

4. a kereskedelmi földrajz, ez nem szorul magyarázatra, valamint

5. a teológiai földrajz, amely meglepő módon azt vizsgálja, hogy a természeti környezet változékonysága miként befolyásolja a vallások logikai és intézményi felépítését.

Carl Ritter (1779–1859) által tett szert óriási ismertségre. Ritter még tovább ment Kantnál, s a következőt állította: „a történelem is természet”, ami nem jelent mást, mint hogy a természet sajátos spektruma, vagyis egy része a földrajznak. A másik jelentős mondata így hangzik: „az ország természetéhez bilincselt állam”,ebben a gondolatban már geopolitikai utalást lehet felfedezni, bár maga a fogalom ekkor még ismeretlen. Die Erdkunde című munkája alapján, mely 1817-ben jelent meg, Rittert tartják az újkori földrajz megteremtőjének. Friedrich Ratzel (1844–1904) is őt vallotta szellemi tanítójának, kinek célul kitűzött munkáját befejezni szándékozta. Tömören azt mondhatjuk: a geopolitika olyan geográfusi szemlélet, mely azt vizsgálja, miként befolyásolja a földrajz – akármelyik részterületét beleértve – a politika alakulását, legyen az egy adott állam, régió, vagy az egész Föld (ez a dimenzió magától a fogalmi alakulás fejlődésétől is függ).

Ratzel célja Ritter munkájának a befejezése, az életföldrajz (Biogeographie) kidolgozása volt, ez a tudományok szintézise lett volna, de végül ez nem valósult meg. A szintézis alacsonyabb fokon valósul meg, a politikai földrajzban, ahol a természet és az ember az állam fogalmában egyesült. 1882-ben megjelentette az Antropogeographie című kötetet, szinonimájaként vezette be a kultúrföldrajz fogalom használatát. Eredetileg az oikumené kérdése izgatta, az élőlények és a földrajzi életlehetőségek általános problémái. Nézetrendszerében a kultúrföldrajzhoz szorosan kapcsolódott a mai néprajz és a politikai földrajz. Ratzel könyve magyarul már 1887-ben megjelent A Föld és az ember címmel Simonyi Jenő fordításában.

Történetfilozófiával érintőlegesen foglalkozott. Meggyőződésévé vált a földrajz elsődlegessége a történelemmel szemben, mivel az előbbi alapját képezi az utóbbinak, hiszen az eseményeknek valamire vonatkozniuk kell, hiszen a geográfiai térben játszódnak. Ezzel láthatóan átvette a kanti értelmezést, de nála már nem a fizikai földrajz fogalmába tartozik a megalkotott antropogeográfia, hanem a természeti földrajz másik „felét” képezi, sőt fontosabb felét, mely összekötőkapocs a társadalomtudományok irányába.

Ratzel nagysága nem csak ebben mutatkozott meg: felfigyelt arra, milyen fontos hatások vannak egy adott országban, birodalomban a központi terület és az adott állam szélei között. E kötődés határozza meg a központhoz való viszonyt, ez pedig könnyen eldöntheti akár a terjeszkedés lehetőségét, akár a partikularizmus és az elszakadás valószínűségét (ezzel a manapság oly izgalmas centrum-periféria problémát veti fel). Ezzel kapcsolatban vizsgálta a közlekedésföldrajz helyzetét, például a közlekedési útvonalak nélküli tájak esetében észrevette: a karéjokon csak az útvonalak mentén találunk helységeket. Ennek nyomán világít rá a távolságok tanának – a „távolság zsarnokságának” – fontosságára (Ratzel, 1887, 217.). Sokat időzik a „jó határ” és a „védelem” címszónál – látszik, mély benyomást gyakorolt rá Clausewitznek A háborúról című műve.

Már Anthopogreographie-jában szó esik a térért vívott harcról (Kampf um Raum), amit későbbi munkáiban alaposabban kifejti. Ezek közül a legjelentősebbek a Politische Geographie (1903, először 1897-ben jelent meg) és a Raum und Zeit in Geographie und Geologie (1907), ezekben a munkáiban az államnövekedés és tér viszonyát tárgyalja részletesen, az államra vonatkoztatva. Egyedisége abban állt, hogy először publikálta és rendszerezte a politikai földrajz tudományát (látjuk, már a címben is a tér és az idő összefüggései felé fordul). Megoldást keresett a természet és az ember, színtér és történelem közötti kapcsolatok szintézisére. Különösen a 13. és a 14. fejezetben – a Die politische Wirkungen weiter-ben, illetve az Enger Raumban – fejti ki sokat támadott és hangoztatott élettérelméletét (a Lebensraumot). Nézete szerint a nagy tér egyre általánosabb irányzata lesz a népeknek és politikai alakulataiknak, ezt a nagy teret a természet megismerésének, a faji korlátok eltávolításának és a vállalkozások világának írja le, ahol a „túláradó” optimizmus a jellemző. Minden a kicsiből a nagyba törekszik, számára ez jelenti a történelmi haladást, míg minden hanyatlás a visszafejlődött térfelfogásnak a következménye. Megállapíthatjuk, hogy e könyvben fekteti le az organikus állam teóriáját. Ennek előzménye Wilhelm Dilthey-nek (1833–1911), az életfilozófia megalkotójának alapkönyve: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. A történelem célja – kicsit egyoldalú megközelítésben – minél nagyobb gazdasági terek és minél sokoldalúbb gazdasági kapcsolatok létrehozása. A cél: pólussá válni vagy valamelyik pólus holdudvarához tartozni. A politikai földrajz és a geopolitika pedig befolyásolja e terek kialakulását, kialakítását, valamint ezek törvényszerűségeit írja le, ezért vizsgálata mindenképp célszerű. A politikai földrajz tárgyát tehát az állam képezi, amely – más szavakkal – az emberiséggel teli földi össztér egy meghatározott, jól megragadható része. Az állam tehát egy nagyon komplikált megjelenési forma, amely három oldalról szemlélhető, s mindegyik oldaláról más képet mutat. Ez a sokoldalúság körbejárható, ha az államot szervezetként fogjuk fel, így – mai szóval élve – modellezhetővé válik. Szervezetként való felfogása a görög ókorig nyúlik vissza, és abban a mondatban gyökerezik, hogy az „egész” – fontosságban – a „részek” előtt van (Arisztotelész: Politika). A „kiteljesedés” Diltheynél és Ratzelnél következik be. A körülmény kudarcaként, balsikereként fogja fel, hogy az ember a legmagasabb szintű szervezetet tartja szem előtt, és ennek megfelelően az államot kénytelen egy tökéletlen szervezetként definiálni (ez a kanti „abszolút jó”-ról alkotott elmélet felhasználása az államra vonatkoztatva). Az államot, mint már utaltunk rá, organizmushoz hasonlította, de óvatosan, metaforaként mutatott rá erre a fogalomhasználati lehetőségre. Nyugodt szívvel állíthatjuk: előkészítette az „új biológiát”, de ennek ismertetése már máshova mutat.

1. kép

1. kép. Ratzel 1903-ban megjelent Politische Geographie című könyvének címoldala

A geopolitika elnevezést először 1899ben a Svédország határairól szóló publikációjában Rudolf Kjellén (1864–1922) svéd tudós használta. Az írás a svéd Ymer című földrajzi folyóiratban jelent meg. Kjellén a geopolitika fogalmát németül először 1905-ben a Geographishce Zeitshcrift-ben publikált tanulmányában látott napvilágot, melyet a norvég-svéd politikai uniónak szentelt, de németül már korábban – 1903-ban – felbukkan, szintén a Geographische Zeitschrift hasábjain, Sieger könyvismertetésében (Kjellén R.: Bevezetés Svédország földrajzába. 1900). 1905-ben ő használta német megfelelőjét is, a „Geopolitik” kifejezést: „Az állam tudományaként, mint a térben létező külön világot” vizsgáló tudományágként. Kjellén felfogásában az állam hasonló egy élő organizmushoz, nála ez valójában azt jelentette, hogy a hatalom józan, értelmes abban az értelemben, hogy élni akar és mind több dolog és nagyobb tér felett szeretne „uralkodni” (Mező, 1998). Ezt követően elméletét többször átdolgozta, fokozatosan bővítve sajátos struktúrává alakította, ennek nyomán a kezdeti egyetlen fogalomból egy öt kategóriából álló rendszer lett, mellyel – úgy vélte – analizálni lehet az államot. Szakít az uralkodó látásmóddal, mely az államot egyszerűen jogi képződményként kezelte. Nála az állam mint hatalom, a külpolitikában organikus jegyeket vesz fel. A fókuszban a politikai tudomány fejlődése áll, fejtegetéseiben – ahol pedig azt állítja, hogy objektív – erősen fellelhetők a szubjektivitás árulkodó jegyei.

Rudolf Kjellén 1864-ben született Torsöben, a Vänern tó mellett, apja lutheránus pap volt. Az első híresebb munkája az 1905-ben megjelent Stormakterna (Nagyhatalmak) volt. Ez a mű Németországban 1914 és 1930 között huszonkétszer jelent meg, az egyik utolsó kiadást Karl Haushofer (1869–1946) szerkesztette. Az államok sorsszerűen nagyhatalmak, majd birodalmak lesznek, és felszívják a kisebb szerveződéseket; az egyensúlyok a birodalmak között átmenetek az újabb küzdelmek között. Ezek lehetnek diplomáciaiak, gazdaságiak, mások által megvívottak (szövetségi rendszerben) és közvetlenek (végül csak Egy maradhat). Már ebben a könyvében utal az állam organikus vonásaira, de ezt először 1908-ban publikálta, a részletes kifejtést, mint rendszert 1916-ben teszi meg a Staten som lifsform (Az állam mint organizmus) című könyvében. Ez azt jelenti, hogy vannak szabályok, törvények, melyeket el lehet rejteni, de a felszín alatt, a valóságban ezek működtetik a folyamatokat…

Kjellén államának organikus hasonlata elsősorban a hatalom leírására vonatkozott. 1917-ben újradefiniálta a geopolitikát mint olyan tudományt, mely felfogásában az állam egy földrajzi organizmusként, valamint térbeli jelenségként jelenik meg. Ez az organizmus véget nem érő küzdelmet folytat az életet jelentő készletekért, ebben a küzdelemben a territórium a legfontosabb. A gyakorlati politika aktuális tényeihez kapcsolta a földrajzi szempontokat, ez jelenik meg tudományos elemzéseiben, a Die Grossmächte der Gegenwartban és a Der Staat als Lebensformban (1917). Úgy vélte, egyesítette Ratzel politikai földrajzi koncepcióját saját, az államról alkotott elméletével – ez a geopolitika –, melyet a politikai földrajz részeként értelmezett, tehát a német előd munkáját adaptálta és azt átalakította. Míg a politikai földrajz állandó érvényű megállapításokat, törvényszerűségeket igyekezett adni, addig a geopolitika a folyton változó politikai alakulatokat és hatalmi törekvéseket mérlegelte földrajzi beállítottságban, tehát a pillanatnyi kihívásoknak akart megfelelni. Másként: a politikai földrajz a politika térbeliségének a megjelenéseit, törvényszerűségeit vizsgálta, míg a geopolitika inkább a politikum oldaláról beszélt haza, hogy a politikum miként sajátíthatja ki a földrajzi, geográfiai tudományokat, miként használhatja azt fel saját céljaira.

Már ő megkülönbözteti az organizmust és az organizációt: az állam organizmushoz hasonlóan működik, biológiai életjelenségekkel jellemezhető, az organizáció pedig a szükséges szervezés, az intézményrendszer hatékonyságának a növelése (államigazgatás, köznek az igazgatása: közigazgatás). Ennek megfelelően kedvezőbb organizmus jegyekkel bíró államokat nagyobb hatékonyságú organizációval le lehet győzni, mert jobban aktiválja az abban megbúvó energiát. A későbbiekben Otto Maull (1887–1957), Das Wesen der Geopolitik (1936) dolgozza ki a közigazgatási földrajzba átnyúló elméletét, melynek kiindulópontja ez a feltevés, amit ő „sejtállam koncepciónak” nevez, ez az ideális legkisebb közigazgatási egység, mely egyben térszerkezeti és szervezési egység is ún.: raumorganizmus und raumorganization (ld. nálunk Teleki Pál munkásságát).

Németországban egy másik geopolitikai iskola fejlődött ki, Karl Haushofer (1869–1946) fiát, Albertet Hitler elleni merénylettel vádolva kivégzik, őt belső száműzetésre ítélik, majd 1946-ban öngyilkos lett. Szerintük a politikai földrajz az állam térbeli viszonyaival foglalkozik, a geopolitika vonatkozási alapja viszont az állam térbeli kívánalmai (szolgálóleány). E tudományos társaság legismertebb, reprezentáns képviselője a fent említett müncheni professzor. Érdeklődése Kelet felé fordította, a doktori disszertációját a müncheni egyetemen, Japán huszadik századi első évtizedének politika- és katonaföldrajzából védte meg (ez könyv alakban is megjelent Dai Nihon címmel, ld. kép). A hadseregből 1919-ben vezérőrnagyként nyugdíjba vonult, és életcéljává tette a német állam újjászületését a geopolitika (ezt előkészítő tudományok összessége) segítségével. Újra nagyhatalom legyen és a világ újrafelosztásában vegyen részt (pólus elmélet) Németország, Japán és USA közötti felosztás (centrum-periféria modellek).

Első munkacsoportját a müncheni egyetemen hozta létre még ugyanebben az évben, ahol geopolitikai előadásokat tartott. Nemsokára, 1924-ben elindították havi folyóiratukat a Zeitschrift für Geopolitik néven. A Geopolitikai Intézetben, amit Münchenben hoztak létre, a legkülönfélébb specialistákból álló, nagy létszámú kutatóapparátust, kikkel információs bázist állítottak össze. Titkosszolgálati segítséget is igénybe véve a Föld minden területéről (beleértve időjárásról, a felszíni sajátosságokról, természeti erőforrásokról, kommunikációs rendszerekről, gazdasági teljesítőképességről, társadalmi és politikai berendezkedésekről, sebezhetőségekről) szerzett információkat gyűjtötték össze. Tökélyre fejlesztették a térképek készítését. Funkció szerint kettőt lehet megkülönböztetni: a speciális titkos térképeket, amelyekre az előbb felvázolt adatokat vitték fel, és a propagandatérképeket, melyek feladata a helyes irányba nevelés volt. Ez utóbbiakra két példát elég felhozni, a Geopolitischer Typen-Atlast (1929) és a Geopolitischen Geschichtatlast (1934). Haushofer továbbfejlesztette Ratzel térelméletét, megőrizve földrajzi formáját, de tartalmában kiteljesítve.

2. kép. Haushofer 1913-ban könyv alakban megjelent nagydoktorijának borítója

Ez párosult racionalitással is: gyakorlati politikai filozófiát alkotott, melyben a teóriát és a gyakorlatot forrasztotta egybe, s belefoglalta a közel nyolcszáz éves keleti irányú német területi terjeszkedést (Drang nach Osten). A Wehrgeopolitik (1932) című munkájában rámutat: nem elég a földrajz mélyreható ismerete a politikai stratégia sikeres végrehajtásához, geostratégiára is szükség van.

3. kép. Haushofer 1931-ben megjelent Geopolitik der Pan–Ideen borítója

Meglátásában organikus alakzatként jellemezhető állam addig fejlődik, amíg terjeszkedni bír. A geostratégia célja a kiszemelt tér államának, népességének, erőforrásainak a megragadása, birtokbavétele. Ezen a ponton fontosnak ítélte a vezérkarral történő együttműködést, és a katonatisztek ilyen irányú oktatását. Más megfogalmazásban: olyan hadászati elgondolás, amely elsődlegesen a földrajzi tényezők figyelembevételével hozza létre koncepcióját. Vagyis a geostratégia a geopolitikából, a geopolitika pedig a politikai földrajz tudományából sarjadt ki.

Geopolitik der Pan-Ideen címmel 1931-ben jelenik meg (ld. 1. térkép), könyve az elképzelt leendő új Földet három nagy pánrégióra osztotta fel a geopolitikusi kutatógárda: a német, a japán és az amerikai régióra. Mindhármat kisebb egységekre, magterületekre és perifériákra osztották. A magterületek: Németország vezette Európa, Japán, Egyesült Államok. Európa perifériaterületeként jelenik meg Afrika és India, Japánnak Kelet- és Délkelet-Ázsia, az Egyesült Államoknak pedig Kanada és Latin-Amerika.

1. térkép. Haushofer Geopolitik der Pan-Ideen című könyv 9. oldalán található térkép Paneuropa és Panamerika felosztással, Pan-Asien-ről 17–26 oldalig tartó fejezetben ír, fejezet címe Pan-Asien-Eurasien-Pan-Europa

Ebben az időben Nagy-Britanniában Halford Mackinder (1861–1947) a geopolitikai gondolkodást maga a geopolitika fogalmi használata nélkül átviszi Amerikába. Lásd a Heartland teóriát: aki egyesíti Németország ipari struktúráját Oroszország nyersanyagkészletével az képes uralni Eurázsia központi területét, aki ezt uralja, az uralja a szegély területeit is (Rimland), s az uralja a többi kontinenst, így az egész Föld gazdaságát, pénzügyeit irányítani tudja. Mi lehet a cél? Megakadályozni az innováció és a nyersanyagban gazdag területek egységesülését vagy egy szövetségi rendszerbe tartozását, valamint Szovjetunió kijutását a meleg tengerekre. Ez már átvezet bennünket a klasszikus geopolitikából a modern geopolitikához. Britannia ezt művelte a kontinensen több száz évig (ld. krími háború, napóleoni háborúk). Vagyis a szegélyterületeket, félszigetrendszereket, szorosokat baráti szövetségi rendszerekbe kell szervezni: NATO, CENTO, SEATO. Így lehet megérteni a koreai és a vietnámi háborút vagy a szuezi válságot, a kubai válságot, az iraki háborút vagy Irán elszigetelését stb.

A disszidens geopolitikusok tovább erősítették az európai geopolitikai gondolkodást az amerikai doktrínákban így teremtve meg a modern majd a posztmodern geopolitika kódrendszerét. Európából emigráltakat disszidens geopolitikusként lehetne definiálni: Strausz-Hupét Ausztriából, Spykmant Hollandiából, Brzezinskit Lengyelországból, Kissingert Németországból. Így a klasszikus geopolitikából modern geopolitika lett, mely már a modern politikai kelet-nyugatként, gazdasági észak-délként megkülönböztetett atomkorszak hidegháborús világát írta le. Majd mikor összeomlott az egyszerűsített koordináta-rendszer, beemelődött a vizualitás, a nyelvfilozófia, megteremtve az új posztmodern-, majd poszt-posztmodern geopolitikát. Ez valójában az USA birodalmi, hegemón törekvéseit leplezte el, a demokráciaexport ideológiai megalapozásával.

Amikor Carl Schmitt a II. Világháború alatt a Szárazföld és tengerben és később a Nomos der Erdeben folytatja a metafizikai töltetű „szárazföld-tenger allegóriát” a világ történelméhez vezető kulcsként értelmezi a geopolitikai diskurzusban. Ő mutatott rá a szárazföldi-tengeri allegóriánál, hogy a tengeri hatalmak az elmúlt 200–250 évben mindig győztek a szárazföldi hatalmakkal szemben, s messze saját területeiktől bázisokat és szövetségi rendszereket alakítottak ki, karanténba szorítva a szárazföldi hatalmakat. Carl Schmittet idézve most is zajlik egy geopolitikai fordulat, ez többször magában az amerikai fogalomhasználatban is megtörtént már.

Így napjainkban is szükséges a geopolitika fogalmának újraértelmezése – legalább nemzedékenként –, melynek nem egyetlen fogalomnak kell lennie, mert a betöltött funkciója, feladata alapján több szintű, vagyis strukturált. A sajtó igényli az egyszerű, általános zsurnalisztikai geopolitikát, ami a világpolitika egyszerűsített értelmezéseit viszi közel az olvasóhoz, érteti meg az egyszerű, például energetikai összefüggéseket. Létezik a politikai döntéshozók számára egy tudományos háttérmunkát igénylő geopolitika, melynek kivonata kerül maximum a nagy közönség elé. És végül létezik egy integráló geopolitika, ami már akadémiai szintű, melyben a régi filozófiai mélységű kanti geográfia köszön ránk új öltözetben, ahol a széteső, atomizált tudományok összessége kap célt az emberiség érdekében. Értelmezésemben maga a földrajz csak oktatásban jelenik meg kényszerűségből, tudományban már földrajz nem létezik, szétesett, szerepét és funkcióit a jelenlegi geopolitika vette, veszi át. A geopolitika jelenleg a legsokoldalúbb és a leggyorsabban fejlődő tudomány a világban, és éppen ezért a legizgalmasabb dolgok egyike.

Itt jön képbe a fordított Mackinder elmélet, mely azt jelenti, hogy Kína egyesíti a saját tömegét, népességét, kimeríthetetlen pénzeszközeit, innovációs készletét a kimeríthetetlen orosz ásványkincsekkel, maga mellé állítva Indiát is. A megfordított Mackinder-elmélet szerint, ha ez egyesül, akkor övéké lesz rövidesen a Földsziget, ami nem más, mint Eurázsia mint szuperkontinens. Ez Európa egyre gyorsuló összeomlását eredményezheti. Ezzel párhuzamosan a Rest (maradék) kontinensek közül Afrika is kikerül az USA és az EU befolyása alól, s nemsokára Dél-Amerika is követheti, ami beláthatatlan következményeket jelenthet a turbókapitalizmus pénzügyi-tőzsdei rendszerére.

2. térkép. Egy „parányi félsziget”: Európa Grönlanddal, ebből a szögből megérthető Grönland kiemelkedő geopolitikai, geostratégiai szerepe szinte plasztikus a szemnek…

A legújabb helyzet ismételten geopolitikai fordulatot eredményezett, ennek megfelelően a geopolitika is kosztümöt cserélt, a blokkosodásnak megfelelően újabb kódrendszerek alakulnak ki, sakktábla mezők, földrajzi egységek. Ezeknél már megjelenik a tengeri szállítási útvonalak sérülékenysége, vezetékes szállítóhálózatok, valamint tengeri kábelek veszélyességi kódjai. A pólusok egymáshoz viszonyított helyzete, fontossági besorolása is megváltozott, az USA kardcsörtetve, hangos trombitaszóval ugyan, de kezd visszavonulni s vámmal védeni a szűkebb területeit, magára hagyva régebbi szövetségeseit.

Ebből a szorításból tört ki Trumph a caracasi (venezuellai) „akcióval”, amely egyben biztosította a legnagyobb olajtartalék feletti ellenőrzést, valamint elvágta Kubát az egyetlen energiaforrásától, felmutatva a stoptáblát az oroszoknak és a kínaiaknak. Viszont a Monroe-elv, amelyre hivatkoztak, miszerint „Amerika az amerikaiaké” 1803-ban még nem vonatkozott Dél-Amerikára, hiszen az apropó akkor Louisiana megvétele volt Napóleontól, ezzel tudták biztosítani a továbbterjeszkedést nyugati irányba, vagyis a terjeszkedési ideológiát jeleníti meg (a mai terület 30%-t sem érték még el, 1814-ben magát a White House-t is felgyújtják az angolok, tehát az üzenet is főleg nekik szólt: már nem angolok vagyunk, hanem amerikaiak, törődjetek a saját dolgotokkal).

A világrendszerváltó geopolitika sokkal komplexebb, mint az elődei. Minden változik, maga a változás is változik, a nyelv s általa a gondolkodás maga is. Én úgy vélem, hogy a haldokló geográfia a geopolitikában válik élő, működő kovásszá, és kanti magasságokba emelkedik. S ennek magának is több szintje van, lesz a zsurnalisztikai, politikai szint, ez legyen a tanácsadói szint, legyen ez külpolitikai szint vagy diplomáciai tanácsadószint (ez a taktikai szint), és van egy tudományos, tudományokat integráló szint, ami valójában a hosszabbtávú stratégiát segíti, alapozza meg (stratégiai szint). Vagyis végkövetkeztetésként megállapíthatjuk, hogy a geopolitikának még rengeteg feladata lesz és folyamatosan meg kell újulni, meg kell felelni a változó kihívásoknak, változó követelményeknek. Tehát nem statikus. S azok, akik azt gondolják, hogy a geopolitika a vizsgált közel százötven évben változatlan, azok nagyon félreértik a világunkat, s azt tudom javasolni, ne menjenek egyedül a sűrű erdőbe…

Bibliográfia

Bowman, I.: The New World. New York, 1924, World Book Company.

Békés M.: A világrendszerváltás. Kommentár, 2022/4, 71–85.

Cirbusz G.: Geopolitika. Bp., 1919, Franklin Társulat, 62.

Dilthey, W.: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Bp., 1974, Gondolat, 379.

Haushofer, K.: Geopolitik der Pan-Ideen. Berlin, 1931, Zentral-Verlag.

Haushofer, K.: Dai Nihon (Groß-Japans Wehrkraft) Berlin, 1913, E.S. Mittler,377.

Kant, I.: Kritik der reinen Vernunft. Leipzig, 1971, 998.

Mackinder, H.: The Geographical Pivot of History. Geographical Journal, 1904, 32, 421–444.

Mackinder, H.: „The round world and the winning of the peace”. Foreign Affairs, 1943, 21, 595–605.

Mező F.: A geopolitika kialakulása és korai válsága. Debreceni Szemle, 1998, 2. sz., 193–222.

Mező F.: Politikai földrajz alapjai. Debrecen, 2003, DE, 398.

Mező F.: A geopolitika formaváltozásai. Politikatudományi Szemle, 2006/4, 75–107.

Mező F.: Jelenetek a Kapitalizmus Ideológiai válságából. Politikatudományi Szemle, 2007/3. sz., 45–67.

Mező F.: Big tech-demokrácia és demográfiai válság az USA-ban. Valóság, 2021/augusztus, 1–1.

Schmitt, C.: Der Leviathan in der Staatslehre des Thomas Hobbes. Sinn und Fehlschlag eines politischen Symbols, Hamburg, 1938.

Schmitt, C.: Land und Meer, Eine weltgeschichtliche Betrachtung. Köln-Lövenich, 1941, 1981.

Supan, A.: Leitlinen der allgemeinen politischen Geographie. Leipzig, 1918, 141.

Ratzel, F.: Politische Geographie. Leipzig, 1903, 379.

Gegen die Restauration der Geopolitik. Focus Verlag, 1996, 241.

Unwin, T.: The Place of Geography. Longman G., 1994, 273.

_{Mező Ferenc (1967) PhD, habil, egyetemi docens (Debreceni Egyetem). Szakterülete: politikai földrajz, geopolitika, területfejlesztés, területi tervezés. Legutóbbi kötetei: Régiótervezés és térségmenedzsment (2018, jegyzet, EKE), Projekttervezés és finanszírozás (2018, jegyzet, EKE).}