Jenei Gyula

Köhögés és köhögés

azon a nyáron a rendelőintézetet járom. szemészet, tömeg. sok
az öreg. anyám, nagyanyám korú asszonyok szomszéd utcákból,
környékbeli falvakból. férfiak jóval kevesebben. meghaltak,
vagy kevésbé törődnek az egészségükkel? mindegy nekik, hogy
látnak vagy nem? esetleg nem is akarják látni az inflációt,
a munkanélküliséget, a mutyiprivatizációt, az olajmaffiát, az
alvilág térnyerését. a nemzeti nyomort. zsúfoltan ülünk vagy
állunk a folyosón. sokan beszélgetnek, szidják a várakozást,
az orvosokat, mert késnek a rendeléssel, flegmák. történetek
sorjáznak betegségekről, élethelyzetekről. néha engem is kérdez
egy-egy öregasszony, de csak szűkszavúan válaszolok. kint
meleg nyár lesz, bent meleg váró, áll a levegő, izzadunk. néha
a nyitott ablakokon átfutó huzat meglebbenti a poros függönyt,
az emberszagot. az jó. mármint a huzatnyi felfrissülés. amikor
sorra kerülök, mondom a panaszt: véreres szem, viszketés.
kapok kenőcsöt vagy cseppet, de nem segít. a következő héten
újrajátszom várakozástól gyógyszerkiváltásig az egészet, aztán
megint. és megint. mindig másik orvoshoz kerülök. mind nő.
az egyik nullahuszonötös szemüveget is felír. kiváltom, esztéká
keret. aztán az ötödik azt kérdi, ember, nem mondták még
magának, hogy allergiája van. nem, nem mondták a kollégái,
válaszolom, vagy csak hallgatok, mert felmérem, költői a kérdés.
de cseppet ő is ad. aztán végigköhögöm az őszt. végigköhögjük
munkatársammal, akivel egy irodában gyártjuk az újságcikkeket.
egy-egy kiadósabb roham után a szemünk is könnybe lábad. ő
pár hét után orvoshoz megy, röntgen, semmi komoly, nyugtatja
a körzeti. megnyugszik, szinte boldog, de köhögünk tovább.
a doktor újabb átvilágításra küldi. rák, műtét, pár hét múlva
visszajön, akkora az én köhögésemet elviszik a talajmenti
fagyok, írjuk tovább a cikkeinket, kell neki is a pénz, elvált,
két gyerek a régi, kettő az új asszonytól. kényszervállalkozóként
annyit keresünk, ahány hasábot a napilap megzabál. a cigarettát
persze leteszi, de nem lesz jól, lefogy, fájlalja a hátát, egyszer
meg is mutatja a hosszú, műtéti heget. óvatosan írjuk a
vadkapitalizmust. amit lehet, amit merünk. egyszer azt mondja:
menjünk ki a temetőbe. beülünk a zsigulijába, ócska, piros
járgány. tél lesz, vagy március, enyhe idő, sétálunk a sírok
között, az évszámok közé sorsokat képzelünk, beszélgetünk
mindenféléről. a haláról nem. most kibaszottul jólesne
egy cigi, mondja majd, de az is lehet, hogy nem. csak később
alkotok magamnak egy emlékképet, képsort, ahogy oldalról
rám néz. borostás, fanyarul mosolyog. a hangját is hallom,
kicsit rekedtes, halk hang. valamikor májusban temetjük.
a halála előtti hetekben már nem jár be a szerkesztőségbe.

_{Jenei Gyula (1962) költő, szerkesztő, tanár. Legutóbbi kötete: Isteni műhiba (2024).}