Sentimental songok
1
Istenem, édes istenem
a hit mindenütt megterem.
A pitypangok a fehér semmit
a domboldalra ráteremtik.
A furcsa áprilisi nyárban
cseresznyesor izzik a várban.
A Tabánban a régi árnyak
nyüzsgő világgá összeállnak.
Színes vásznak, elomló álmok,
mataharis órjás plakátok,
tenisz-rakett, kuplé-dalok,
kidauerolt kisasszonyok.
Édesanyám széles kalapban
loknisan hunyorog a napban.
Várakozóan néz felém.
Ó, hogy karolnám, védeném…
Forrongó áprilisi nyár
virágra néz, virágra vár;
s akárha tép, akárha nyom,
a szív ügye a fájdalom…
A hit mindenütt megterem…
Istenem, édes istenem…
2
Egyszer volt egy holnemvolt.
Nem volt fény, és nem volt folt.
Árny sem volt, és tény sem volt.
Most hát volt, vagy mégsem volt?
Talán ha újra…
Talán ha újra verset írnék…
Elkoptatott, rezignált lelkemet
próbára téve, hátha „a dallásban”…
Ki ne szeretne utoljára még
a zavaros, termékeny szomjúságok
forrásvizéből nyeldekelni
boldog, mohó, nagy kortyokat?
De hát miféle szomjúság?
Milyen idők? A karneváli zajgás
régen elült, a konfetti-lucsok
kötésig ér, és ami még vár rám
– nem is sokára –, annak a nevét
(mint Voldemortét a Harry Potterben)
legokosabb nem is kimondanunk.
*
Miféle talmi őszikékről,
badar főnixmadár-mesékről
lehetne hát szó? Noha pár jeles
feltámadásról mégiscsak tudunk…
Itt van mindjárt a Nyulak szigetén
csatangoló öregúr esete,
s pár évtizeddel később a galambősz
ex-államtitkár felszálló versrajokkal.
S ha ők igen, hát én ugyan miért nem…
Hiszen kínzó szomorúságból
nekem is vannak tartalékaim…
*
Mindenesetre lassan egy hete
furcsa mozgalmak helye lett a lelkem.
A hányódásra ítélt benti roncsok
feléledtek, hangoskodnak, szót kérnek.
Honnan ez a zavarba ejtő,
bősz zsivajgás? Nos hát: cherchez la famme…
Az empatikus, okos, szőke asszony
(két felnőtt gyermek édesanyja)
valamikori kedves hallgatóm…
Telhetetlen tanári lélek
és odaadó, szomjas, hű diák
bolond remények kurta idejében,
a kilencvenes évek elején…
Azután ország- és lélekcsere.
(Huszonöt éve Skandináviában.)
Esztendőnként egyszeri, pár szavas
születésnapi email, semmi több.
És most ez a felbukkanás…
Egy egész hosszú, esős vasárnap…
Késő délelőtt Jane Austin-mozi.
Egy férfi és egy nő egymás körül…
(Udvarház, park, megtartó, ódon formák…)
És mindegyre, és mindenekfelett:
az elveszettnek látszó s végül mégis
megtalált otthon az írás házában.
*
Azután folytatásként a családi
panoptikum… Máté a hétmozgásos ördög
és Hajna, a tetőtől talpig
nőből való ötéves démon.
Színészmutatvány, torta, „egy a lap”,
s az én saját, tudóskodó
életterem, dosszié-labirintusom…
És végül este újra csak mi ketten
a lövőházi teraszon, a kéklő,
feltárult, megnyílt ég alatt.
Jóleső csend és szeretetté
tisztult zavar, s a villamosra várva
a csöndes, kedves, félénk kérés:
„Ha lehet, kísérj még haza”.
*
Csak ennyi volt… Bizony csekélyke retró,
szelíd, szegényes, csepp „cherchez la famme”…
De a balga, oktalan férfivel
csodát tehet az apró gyengédség is.
A teljességhez láncolt, lomha lélek
valahogyan, az Isten tudja, hogy,
megkönnyebbül és a haszontalan
roncsokkal újra társalogni kezd,
merész kezdetről szőve terveket…
*
Merész kezdet? De hát miképp, hogyan?
Az elégiák érzelmes múzsája
átölel tán, no de a törmelékek
versnyelve, az vajon honnan kerül?
És hát miről is tudna szólni
ez a retrós, roncsos beszéd?
A férfi-elvű, hősi látszatok
Potemkin falvai alól
ássam ki a fájdalom romvirágát?
A fegyelem rám szabott öltönyét,
dobjam sutba, és édelegve
hullassak olcsó könnyözönt?
Sóhajtozzak Arany János nyomán,
hogy én is, én is megjártam a sorssal?
Vegyem számba a támaszt kereső
buzgólkodás örök kudarcait,
ismételgessem unos-untalan
az önáltatást tiltó fegyelem
becsületes beismeréseit:
hogy el kell mennünk s nincsen mibe hinnünk…
Hogy cifra, szárnyas eszme-lobogóink
olyan szövetből vannak, mint rongyos magunk…
És az én híres, elképzelt hazám
csak árny és szellő, köd és buborék…
Bizony, bizony, barátaim,
a hitetlenség igazat beszél:
nincsen kinek, s nincs miért csapni zajt – –
*
De most már mindegy – – A fontolgatások
és a belátás gúzsa szétszakadt.
Akármit is mond a meggondolás,
azt a házat mégis keresni kell…
Kicsike élet, nagy vállalkozás…
Jöjj hát, segíts, színes fantázia,
adj balga, védő képzelgéseket,
hogy van, mégiscsak van valami Fönt,
és a Föntben valaki ottlakó,
aki bár nem szól, és nem küld jelet,
de a pillanat tört részére mégis,
meglehet, erre fordul, s rám függeszti
messze látó, fényes, meleg szemét…
Levél Atyagatya királyfihoz a sárkány és Sundi* ügyében
(Nyilasy Csengének nyolcadik születésnapjára)
Királyúrfi, fényes nagyúr,
nem látod, hogy vészes a zűr?
A sárkánygyík ante portas.
Szó le nem írhatja, oly gáz:
nedves szeme mint a dézsa,
egy-egy karma másfél mázsa,
torka bűzös lángja mellett
a wasabi zsenge szellet,
ronda béle folyton dörög,
országunkért nyála csorog.
Te meg szundikálva ázol,
szamorodnit szortyolászol…
Atyagatya, atyagatya,
talán teli lett a potya?
De ha a mersz benned szundít,
mért nem hívod a nagy Sundit?
Veszted itt az időt borral,
s Meseország forrong, forral.
Sundi itt a helyzet kulcsi –
ezt beszéli Jancsi, Julcsi,
ég a fészbúk, Tudor posztol,
fohásztól zsong a kolostor,
surrog, gágog Akka, Kuszi,
füttyög Csilicsala-Gyuszi.
Üveghegy és Óperenci
csengi-bongja, zúgja-zengi:
minden más terv sanda-bundi,
jöjjön a sárkányra Sundi…
Nincs itt semmi téves tétel:
Sundi kúl és éceszgéber.
(Nem kumiszos, kurta szittya;
Albert Einsteint ő taníttya…)
Sárkánymáj a napi nassa,
Herkules a kisinassa.
Oly fürge ő, ollan fáint,
a szörnyre egy kézzel ráint,
s – nem kell szabja, puska, méreg –
a pikkelyes rusnya féreg
mint az őszi, rossz legyecske,
mint a röpképtelen fecske
csak lehullik nagy szepegve…
Atyagatya, térj eszedre!
Ragadj már kalmárist, bullát,
hegyezd meg a gúnár tullát,
adj Sundinak végre érvényt,
indítsd a királyi kérvényt!
S legyen szombat, kedd vagy hétfő,
porba hullik mind a hét fő…
(* Sundi a szerző családban használt szokásos beceneve)
Sentimental songok