Lakatos-Fleisz Katalin

A szentség nyelvének keresése

Fodor Miklós: Túlvilági többlet. Transzcendáló törekvések a 3. évezred eleji magyar költészetben és költői gondolkodásban – kritikák, versértelmezések

Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2026.

A Túlvilági többlet nem hagyományos kritika- és esszégyűjtemény, hanem átfogó szellemi vállalkozás, amely a kortárs magyar költészetet, filozófiát a transzcendencia, a szentség és az emberi lét végső kérdései felől közelíti meg. Fodor Miklós abból a meggyőződésből indul ki, hogy a jelentős műalkotások nem pusztán esztétikai élményt nyújtanak, hanem a lét mélyebb rétegeit közvetítő „médiumok”, amelyek útmutatóul szolgálnak, élni segítenek. A kötet fülszövege szerint „a médiumnak tekinthető szerzők valami életbevágóan fontosat akarnak üzenni azzal kapcsolatban, hogy miként érezzük magunkat, hogyan küzdjünk lehúzó külső-belső hatásokkal, milyen életfelfogásunk legyen”. A kötet három, nagyságrendben is eltérő egységét ez az értelmezői keret fogja össze.

Az első, legterjedelmesebb egységből (A túlvilági többlet megjelenési formái), amely zömmel kötetértelmezéseket tartalmaz, Szarka Tamás dalszövegeinek értelmezéseit emelném ki, amely több esszé témája is. (Szándékosan nem írtam könyvrecenziókat, mert a szövegek átlépik a hagyományos recenzió műfaját az esszé irányába tágítva azt.) Hozzáteszem, a kiemelés személyes, de indoklásul felhozható, miszerint a művész médiumát, aki „életbevágóan fontos dolgokat mond el a világról”, talán ebben az értelmezési vonulatban lehet nyomon követni leginkább. Egyrészt azért, mert – ahogy a könyv kiemeli: „Szarka Tamás a néphagyományból felidézhető, már múlttá halt ‘babonás’, mágikus, sejtelmekkel, mondákkal, félelmekkel teli költői-teremtő kultúra szerelmese.” És ezt a szenvedélyt, ihletet „a természet és a lélek jelenségei tüzelik”. Ebben az esetben a művész nemcsak médium, hanem jungi értelemben táltos, sámán, amely egyáltalán nem napjaink sztár- vagy celebkultuszának való behódolás, ahol a sztár egy divatjelenséget képvisel. Bár a sztár sem önmaga, de önmagán túl a kevesebbet képviseli. Az az előadó viszont, aki művész, bár ő is önmagán túli közvetítő, de az önmagán túli többletet képviseli. Tegyük hozzá, hogy ezt a többletet önmaga, legszemélyesebb egyediségén mint szűrőn keresztül képes sugároznia, ahogy ezt az egyik esszé találóan megfogalmazza: a művész az Istentől eredő látomást a saját lelkének vetítőgépével vetíti lelkének vásznára(Teremtő művész a színpadon).

Másrészt azért, mert a dalszövegek szoros olvasásának izgalmat ígérő, valósággal rejtvényfejtő jellegével összhangban általános kérdések felé is nyitnak az értelmezések. Mi a művész szerepe a mai világban? Egy konkrét verssor kapcsán („Bírsz-e szeretőt, meghalnál-e érte?”), mi a szerelem, a szeretkezés, a férfi-nő kapcsolat? A jól hangzó, de keveset jelentő hagyományőrzés helyett milyen a hagyomány alkotó teremtése? Milyen kapcsolatban van versként felfogott dalszöveg a tánccal? És tegyük hozzá – nem lezárva, hanem továbbra is fenntartva a kérdéseket –: a hagyomány teremtő átadásának egyik érvényes útja, amelyet A Ghymes és Szarka Tamás képvisel, ha a modern szeleket nem kizárva, hanem vitorlába fogva egy teremtő látomásnak alárendelten tudja a művész megtenni.

Az első egységben nemcsak a Cédrus Művészeti Alapítvány visszatérő vagy éppenséggel frissen felfedezett szerzői kapnak helyet, hanem Prágai Tamás több kötete, Térey János Nibelung-lakópark című drámatetralógiája, Tamás Menyhért „archaikus természetszemléletű” költői világa, Konczek József tájversei, de ugyanúgy érdeklődési körébe tartozik Szentmártoni János, Végh Attila és Rózsássy Barbara költészete, továbbá található még ugyanitt egy Závada Péter-versértelmezés is (Fregoliszakadás). Mindezen gazdagság azt bizonyítja, hogy nem egy meghatározott műfaji és különösen nem kiadói elvárás mozgósítja a szerzőt, hanem csakis a felvetett értelmezői szempontjaihoz való ragaszkodás.

A második értelmezői ciklus (Költői-filozofikus meglátások az irodalom és a kultúra állapotáról)nyolc esszét tartalmaz. Az esszék mindegyikében jól nyomon követhető az a központi metaforákban sűrűsödő, szintézisben látó szemlélet, amely a teljes kötet sajátja. Különösen azért lényeges ez a szintetizáló, egységben látó szemlélet, mivel az értelmezett kötetek mint maguk is értelmezések, esszékötetek, beszélgetések, vagy mint nagyívű „ötvenhatos” regény óriási értelmezői munkát végeznek. Lényegüket megragadni tehát nem kis értelmezői feladatot kíván. A Szilágyi Ákos-esszékötet kapcsán (A vágy titoktalan tárgya), például a szerző napjaink illúziótlan kor- és emberképét kifejező metaforáit („kiágyazódás”, „egónia”, „zombi”, „halottkém”, „hajsza”, –ölés “ – utóbbi, mint törlés, tisztogatás), alkalmazva ezzel a gondolkodással összhangban a személyiség számára kivezető utat is javasol: az élettől elszakadó ideológiák elvetését és a teljes életbe, a személyességbe való visszaágyazódást.

A harmadik ciklus (Életszenvedély és szakrális szenvedély a XX. század első és második felében – Ady és Pilinszky lírájáról) kétAdyról és két Pilinszkyről szóló esszéi voltak számomra talán a legelgondolkoztatóbbak a kötet írásai közül. Pedig nem kevés veszélyt tartogat Ady kapcsán a nagybetűs életről beszélni. Egyrészt bizsergetően izgalmas konnotációja „hízeleghet” az olvasónak, másrészt a fogalom olyan misztikus ködökbe vész, amely megint csak megnehezíti a róla szóló beszédet. Egyetlen ellenszere, ha szövegekhez hajló alázattal, és ezzel a „szent komolysággal” elemezzük azt, amiről beszélünk. Ami aztán átcsap az olvasó felé is. Ilyen értelemben lehet „felszaggató” – hogy az Ady-esszé egyik hangsúlyos metaforáival éljek – az Adyban megtestesülő élet az olvasó számára. Bár Pilinszky emberi karakterében más jellegű, mint Ady, de a bennük megtestesülő eleven költői látomásban közösek. A KZ oratóriumból való nyugtalanítóan enigmatikus vers értelmezését követően az Egy szenvedély margójára című vers példázatszerű versbeszéde, valamint a vers értő, szoros olvasata nyugvópontra is nyugtatja a felszaggatott szenvedélyt. (Kicsit a romantikus zeneművek dinamikájához hasonlóan.) Mondanám, hogy jungi allúziókat ébresztenek ezek a szövegértelmezések, de hát Jung is csak felismert, összefoglalt valami eredendőbb magaelőttit.

A kötet legnagyobb erénye a következetesen felépített, egységes értelmezői látásmód. A szerző nem csupán műalkotásokat elemez, hanem azok mögött egy átfogó világképet igyekszik feltárni, amelyben a kultúra, a spiritualitás és az emberi sors kérdései szorosan összefonódnak. Elemzései gyakran merészek és néhol vitára ösztönzők – például a „lét” és „élet” fogalmainak (önálló vagy összetételekben élő, hol kis, hol nagy kezdőbetűs) a kötetbeli elemzésekben túl gyakori, sokszor szinte „magától gördülő” használatát problémásnak érzem. Azonban mindezen merészség és vitára ingerlés a teremtő szoros olvasás önnön személyességét felvállaló sűrűségéből ered.

Tegyük hozzá, ez a szövegekhez közel hajló, saját értelmezői személyességét „játékba hozó”, esszéírói szemlélet valóban hiánypótló, útmutató jellegű napjainkban. Manapság, amikor az ezotériának, spiritualitásnak iparága alakult ki (és ezáltal minden tétjét, hitelességét elvesztette), a szentség, transzcendencia átélhető, téttel bíró módon ma már semmit sem jelentenek. (És akkor még nem is beszéltünk az internet közegében tenyésző blogok, közösségi oldalak, podcastok mindent korlátlanul elöntő szövegtengeréről.) A másik oldalon, a szigorúan szabályozott akadémiai beszédmódban (magam az irodalomtudományi értelmezői gyakorlatról tudok beszélni) még mindig a tudományos, objektivitásra törekvő távolságtartás dívik. Ez utóbbi viszont steril szakszerűségében ugyan elhatárolódik a személyes vélemények divatos áramlatokat imitáló tét nélküli tobzódásától, viszont ezáltal csakis ez a nyelvi szakadék mélyül jobban.

A nyelv viszont nem önmagáért, hanem az átélhető értelemért létezik.Épp ezért a Túlvilági többlet elsősorban azoknak az olvasóknak ajánlható, akik nyitottak a metafizikai megközelítésekre, és a kortárs költészetben, prózában, esszéirodalomban nem csupán szövegszerű, hanem létértelmező tapasztalatot is keresnek. Ez a nagyívű kötet gazdag gondolati anyagával jelentős hozzájárulás a mai magyar irodalomértelmezéshez.

Végül hadd essék szó a kötet borítójáról, amit nagyon átgondoltnak találok: öreg fa keresztmetszete, amelyben a repedés, megnyílás befelé vonzza a tekintetet. Ez a repedés ugyanakkor formává sűrűsödik, amely formában nem tudjuk eldönteni teljes bizonyossággal, mit látunk. Egy kereszt, egy emberalak, de akár egy szárnyas angyal is belelátható. Nem egy adott forma, hanem a tekintet változtatja, formálja. A borító fatörzsének koncentrikus évgyűrűi szinte valóban egy csigalépcső felülnézeti képét idézik.  A tekintet kívülről befelé halad a középpont felé, ahol a repedés megnyitja a mélységet. Valószínű, hogy tudatos tervezői döntés volt mindez, mert szerencsésen összecseng a könyv címével és központi látásmódjával. 

A kötetborító üzenete: a transzcendencia nem a világ fölött van, hanem a világ mélységében. A fatörzs éppen a repedése által engedi sejtetni azt a „többletet”, amelyről a cím és a teljes kötet beszél.