Kontingencia
Kontingencia Lakatos-Fleisz Katalin: Szabadulás (kisregény és novellák)
Lakatos-Fleisz Katalin: Szabadulás (kisregény és novellák)
Holnap Könyvek, 2026
„Az élet és az írás kapcsolatában nekem az élet az első” – mondta Lakatos-Fleisz Katalin egy beszélgetésben a faggatózó S. Király Bélának, majd azt is hozzátette, hogy azt a vidéket, ahol felnőtt, és még felnőttként is huzamosabban élt, sorsnak tartja, mely megtart és lehúz, elenged és visszaránt. Ezzel a vallomással a szerző valójában meg is adta szépprózájának elsődleges értelmezési szintjét. Hiszen valóban, hosszabb és rövidebb novellái színtere mindenekelőtt a falusi környezet – a Partiumban, egy Szatmár környéki faluban nőtt fel –, ahol természetes a magyar-román nyelvi keveredés, a sváb családi hagyományok verbális és mentális öröksége hagyja ott nyomát az emberi kapcsolatokon, s megszokott a szegénység. A falusi élet attribútumai a kis vályogház, a kopár vidék, az üresség, a bezártság. A kötetcímadó Szabadulás elnevezésű hosszú elbeszélés – nem bánom: legyen kisregény – még ebben a kisvilágban is periférikus helyet jelöl ki az élet terének: szegényes, egyszerű házat a falu szélén. Vágyott hely ugyan, mert kell a „nyár, kert, csönd, dél”, ugyanakkor „embertelen tágasság” veszi körül, ahol a tekintetet a semmi határolja. Meghatározóan az írás alapszituációja a falu, a magányos anya és a magányos lány hármasa. Nagyon is realista a róluk való beszéd, mondhatni, a tárgyihoz szervesen társul a lélektani realizmus. Az egyszerű tényrögzítések, leírások, a visszafogott közlések az élet pőreségét és totális realizmusát közvetítik. Íme egy jellegzetes enteriőr: „Talán nyolc óra körül járhat. Most decemberben hogy későn virrad, a keskeny, mélyen ülő ablakra rá se akasztja a sötétítőt. Az a pár utcai lámpa nem lát el idáig. Az ablaküveg lassan kékül, a kékségen átüt egy halvány derengés. A szobában lassan formát kapnak a dolgok. A vastag asztali szövetterítő mintái, a törött szárú szemüveg, az összehajtott tegnapi újság. A megbarnult esküvői kép a falon, amelyről önmagával néz szembe. A cserépkályha súlyos tömbje. Még tartja az éjszakai meleget, de már nem sokáig. A tegnap odakészített hamus tálka a piszkavassal, ahogy közömbösen várják a reggelt. A lassan hűlő szobában, a veder felől állott húgyszag terjeng, meg-megcsapja az orrát” (Szomjúság). Máshol, a középpontba emelt alakok érzékeltetik az élet reménytelen trivialitását. A magányos, tévésorozat-függő nő, aki a virtuális valóság által kínált illúzióba akar menekülni a falu kicsinyes világából egy másik provinciális elképzelt valóságba (A sorozat). Vagy a másik kitörési kísérlet: az igénytelen környezetben kirívó divatos öltözködés mint a személyiségteremtés naiv ábrándja (A fileflancos). A Lebegés „hősnőjének” kísérlete, hogy a héköznapok determináló praktikusságából a szellemi értékek világába emigráljon. Általános vonásuk az idegenség érzése az életben, vágy az egyedüllétre. A melankólia, a szomorúság, a csöndes tudomásulvétel adja döntően a narráció érzelmi alaphangját. Nincsenek is valódi történetek, hanem egy mozdulatlan állapotból származó belső monológ mormolja a kardinális tapasztalatot: „Az elképzelt jövő vonzó rejtélye helyett az egymásra következések világossága. Monoton rend. Variáció” (A hiányzó zongora).
Nyilvánvaló, hogy nem az ábrázolt világ szociális mélységeire való rádöbbentés, a társadalmi viszonyok leleplezése miatt születtek a művek, sokkal hangsúlyosabb a bemutatott emberi egzisztenciák önmagukba zártsága, kilátástalansága. Az írói gond nem merül ki a falusi létezés kondíciónak tárgyalásában, a szereplők nehéz sorsának, érzéketlen, formális társas kapcsolatainak megvilágításában, távolabbra tekint, célja az eseménytelen megszokásban, a zárt mozdulatlanságban megragadni a létezés élményét, illetve az onnan való kimozdulás lehetőségeinek a megmutatása. „Ha már élünk, csinálni kell valami értelmeset” – jelenti ki a Szabadulás elbeszélője, az anyjával élő magányos nő. A rajtuk kívül elfolyó, érinthetetlennek tűnő élet magragadásának lehetőségeit villantja fel az író – jellemzően kudarcosan, de a kitörést valós esélyként őrizve. A realista elbeszélés az általános egzisztenciális létgondot szólaltatja meg. A narráció jellemzően egy belső monológ, önértelmező folyamat, ahol magában az elbeszélés folyamatában, a nyelvi aktivitásban jön létre és mutatkozik meg a saját magára reflektáló személyiség.
A saját én megtalálása rendkívül fontos, elsőrendű feladat, általa adódik sors és értelem. „Mert ezen a világon minden egyforma. Mindannyian érzések lenyomatai vagyunk, akár élő ember, akár szerep. Hogy én vagyok vagy ők, vagy az ő bőrükbe bújva önmagam átalakulva, teljesen mindegy” – vélekedik A függöny mögött színésznője. Kiemelt szavak szerte a szövegekben a senki, az akárki, a valamilyen. A falunak nincs neve, ahogyan a Szabadulás vallomástevőjének sincs. Az anya egyszerűen anya. S bár az azonosság megalkotandó feladat, nagyon is létező a másság. Az idegenség egyik képviselője a férfi nem. Tőről metszett női világ a Lakatos-Fleisz Kataliné. A férfiak a szenvtelen, tárgyilagos leírás tárgyai. Jelenségekként, látványokként, típusokként vannak jelen, testi mivoltukban szinte észrevehetetlenek, egy-két személyiségjegynél többel nem bírnak, csak ritkán vonzóak, nem igazán fűződik hozzájuk öröm vagy boldogságérzés – persze, van az ellenkezőjére is példa. A hímek kívülállók, epizodisták, a női hiányérzetet nem képesek betölteni. Ezzel szemben a nők mindig az előtérben vannak. Sokszor perlekednek, deklamálnak, csapongó közléseik csalódottságot, panaszt közvetítenek. Szoronganak, szomorúak, sikertelenek, öregek, betegek, és szinte elválaszthatatlan társuk a magány. Gyakori részükről a szemrehányás, a vádaskodás, a rivalizálás, a szinte önmagért való veszekedés. Arra is képesek, hogy az általános létgondot hétköznapi fecsegéssé egyszerűsítsék. Végső soron, a novellák általános nőalakja, amíg el nem unja, vár valamire, a remény reménye élteti őt, […] de az is lehet, hogy a szavak csak tünetei valami mélyebben hiányzónak, de hogy mi az a hiányzó, annak nincs tudatában” (Lebegés).
A nyelv összetett feladatot kap a könyvben: elválaszt és összeköt. Az egzisztenciális magány együtt jár a nyelvi hasadásokkal. A zárt világból szabadulni akaró „hősnők” irodalmi, „városi” nyelven fejezik ki maguk, míg a falusi környezet archív, tájjellegű fordulatokat, román jövevényszavakat használ. A verbalitás kötődik a környezethez, lokális ízei, szociolingvisztikai jellemzői, keresetlenségei, esetlegességei elválnak a narráció nyelvi igényességétől. A szereplőket a beszédük jellemzi leginkább. Ami összekapcsol a másikkal, az a hallgatás lehetősége. Egy könyvbeli alak szavaival: „Most már egyre inkább el tudom képzelni az életemet beszéd nélkül. Csak azzal foglalkozni naphosszat, hogy feldolgozzam a hangokat, amik hozzám ütődnek” (A hidegvágó). A hallgatás mögött felsejlik egy beszéd előtti közös nyelv intuitív valósága. Ott derül ki, hogy ki az ő, az az, akire, amire várnak a szövegek női. A nyelv előtti nyelv fonata rejti a gondolat mögötti lényegi azonosságot, a bizonytalan jelentést megelőző változatlan jelentést.
Elhatárolnak az életstratégiák, a viselkedési modellek is. A kapcsolatok egyrészről kimerülnek a napi praktikus érintkezésekben, a megszokott rutinokban. Vannak a „becsületes” munkásemberek, a szakik, a hasznosak, az ügyeskedők, akik kimozdíthatatlanok a hétköznapi realitások formáiból, mert számukra az élet alá van rendelve a mindennapi gondoknak. A létezés szüntelen túlélési kényszer, semmi más. „Nem a világ, hanem az élet volt, amit szüntelenül kerestem” – mondja a vágyait követni akaró lány, „aki úgy vett részt a dolgokban, hogy valójában máshol járt”. Az ő magatartása a praktikum világában a kényszerű alkalmazkodás; szeretné, hogy ne érezze a valóságot. A világ változtathatatlannak látszik, a saját élet azonban nem. A mechanikus ismétlődéssel szemben a belső változás mutathatja meg a kivezető utat. A finom distancia érzékeltetésére íme egy idézet: „én utazásaim közben mindig tudatában voltam az utazásnak, míg ők csak utaztak” (Szabadulás).
Az azonossághoz való eljutás nem egyszerű dolog. „De valójában nem tudom, miben áll ez az önmagamság. Ezt akarom kideríteni” – olvasható a könyvben. Az önazonosság néha csak látszat, felszínes jelenség. Érezhető hamisságnak is, mert ott munkál a tudatban a praktikus élet mögötti lényegi állapot, a létezés intuitív igazsága. Nem elég tehát az életben való „önmegvalósítás”, mert ott áll mögötte a léttapasztalat sejtett valósága. Mi is ez pontosan? „Az életnél több volt ez, de hogy micsoda, azt nem tudom megmondani. Mert az élet tehetetlen, gépies elhasználódás” (A függöny mögött). Az azonosság, a mögöttes ezzel szemben nem cserélhető fel, nem relatív, sokkal inkább konstans – vagyis a hiány tagadásban ragadható meg, a hétköznapi cselekvésben való feloldódás öntudatlanságával szemben fogalmazódik meg. Jóllehet, a senkiség képes a szabadság illúziójának felkeltésére. A pillanatnyi, esetleges emberi érintkezések felelőtlensége felkínálja az önvesztő feloldódás könnyedségét is. Ez lehet a kiindulópontja a másik kiléte iránti érdeklődésnek.
Centrális létérzékelési metaforája az írónak a zene, s a hozzáfűződő időélmény. Az idő megállítható, ekkor csönd honol és mozdulatlan nyugalom: „Nem gondol semmire. Nincs semmi, sem gondolat, sem tennivaló, sem múltbeli sérelem. Az idő megáll. A falióra ketyegése az időt a végtelenbe forgatja. A redőnyök között fénycsíkok. Valamire ráismerek, de nem tudom, mire” (A függöny mögött). A történésnek viszont ritmusa van: „a vihar dinamikájában felismerte a már hallott zenét”. „Innentől kezdve a vihar, természeti jelenségek, de maga a természet, tájak igazán önmaguk lettek, de önmagukon kívül plusz még valamik” (Álmatlanság). A szépség mibenléte az azonossághoz, illetve az elsődleges azonosságon túli azonossághoz kapcsolódik. Rend, harmónia, szimmetria, arányosság fogalmai definiálják – de az élet nem ilyen, ott „emberzaj” uralkodik. Inkább töredékes – ahogyan az elbeszélt múlt felidézési kísérlete –, kohézió nélküli, melyben a hangok nem képesek zenévé összeállni, „csak erőlködnek, vergődnek”. (Nem véletlenül válik az értelmiségi nő önmetaforájává – ahogyan a Lebegésben – egy apró énekesmadár a ruhaszárító dróton.) A világ kaotikus, az idő elfolyik, időtlenséggé alakul, és csak a várakozás teszi az időt idővé. Az írás intim belső tere ellenben a rend felé irányul. Pontosabban, azon is túl szeretne érni, mert: „Minden látszólagos renden túl van egy másik rend is” (Szabadulás).
Lakatos-Fleisz Katalin prózájában a zene és a tőle elválaszthatatlan idő tárgyszerűen jelenik meg, az élet jelenségeinek – így az utazásnak vagy a tűznek – sajátos ritmusa van. Ez azért fontos poétikai vonás, mert az író egy esszébe hajló gondolatfutamában arról elmélkedik, hogy a tárgy önmagában nem létezik, hiszen a látványban testet öltött forma képpé, ezáltal kézzelfogható létezővé válik. Egy temetőben álló fáról állítja, hogy elpusztíthatatlanul „egyszerűen van”. Ez a „vanság” a legtöbb, ami mondható róla, minden további állítás már emberi belelátás. Afféle Heidegger-cáfolattal áll elő az elbeszélő, amikor kijelenti, „a titok nyelve a képek nyelve” – ez a szó előtt adódó létszembesülés. A képek önmagukban léteznek, megelőzik a nyelvi kifejezést, a megértést. A képek kínálják az együttlétezés elsődleges módozatát, akképpen, hogy a látó lehetősége a tudomásulvétel. Íme, a Lét elemi szintje. S olvassuk hozzá az önreferenciális megállapítást: „a látvány mellbevágó azonosságát szavakká gyúrom össze” (Szabadulás), majd egészítsük ki a következtetéssel: „Lehet, hogy a képek hatalma követeli a vándorlétet, félotthonosságot, ezt az egész önként vállalt száműzetést?” Egyértelmű válasz, természetesen, nincs.
Nem állítom, hogy Lakatos-Fleisz Katalin programosan az egzisztenciális filozófiához kívánja kötni a szépírói műveit. Mégis szembeszökő Jean-Paul Sartre gondolatiságához való illeszthetősége – ami már önmagában meglepő, hiszen a francia filozófus manapság nem comme il faut a magyar irodalomban. Vegyük mindjárt a kontingencia fogalmát! A létezés ok és cél nélküli „magánvalóság”. Nála, az Undorban, egy gesztenyefa gyökere szemlélteti a tárgyi lét hiánytalan magánvalóságát, hiszen a dologi lét az ami, minden más csak emberi értelemadás. Lakatos-Fleisz Katalinnál a már említett temetőben álló fa tölti be ezt a szerepet, szembeállítva ezt az ember „magáért-valóságával”. A humán egzisztencia nem esik egybe önmagával, folytonos önmagához viszonyulásában hiányt és lehetőséget érzékel. Az ember a tagadással hozza létre a világot, mert elválasztja magát tőle. Sartre állítja, hogy a magáért-való lét soha sincs készen, mert állandóan túllép magán, következésképpen időbeli létében a szabadság kényszere munkál, létének lényege szorongáshoz vezet. E szorongás magja, hogy az embernek kell értelemmel felruháznia saját világát. Tragikus vágya, hogy önmagában-való legyen, úgy legyen szabad, hogy önazonos legyen. Micsoda ellentmondás! Egyszerre kell szabadnak lenni és menekülni a szabadságtól! Az önértés és öntapasztalás hiányérzete, a leküzdhetetlen távolság a saját egzisztenciától a forrása a semmi tudatának, ugyanakkor ez az eredője a szabadságnak és a szorongásnak.
Akárcsak – mutatis mutandis – a Szabadulás gondolati summázatát adnám mindebben. Az elutazás, a máshol lét, a megtalált szerelem nem szünteti meg a faluhoz és az anyához való láncoltságát a lánynak a címadó nagyelbeszélésben. A szabadság időleges, részleges és közvetített, mediális lehetőség. A párkapcsolat igazából hármas viszony: te, én és a telefon. Egy külföldön, Udinében megtalált szerelem és szakmai kiteljesedés meglehet, bizonytalan és ideiglenes menedék, az út mindig visszavezet az egzisztenciális alapállapothoz: az otthoni házhoz, az anyához.
A világgal szemben, a konvenciók ellen magányosan, önmagáért küzdő nő az irodalom egyik legismertebb toposza. Kereshető, természetesen, a párhuzam: eszünkbe juthat Németh László Kárász Nellije, például, vagy Szilágyi István Szendy Ilkája. A zárt, önkorlátozó női világ mintája lehet Lorca drámája, a Bernarda Alba háza. Az analógiák bizonyos értelemben valósak, ám írónknál nem annyira kegyetlen a sors, mint az említett esetekben. Nála nincs gyilkosság, nincs fátumos, drámai halál. Az ő prózájában kötöttség van, egyfajta elrendeltség, amely folytonosan kitörésre szólít fel, de természetes állapot is, az élet közege. Éppen ez az eldönthetetlenség, ez a belső feszültség, az egzisztenciális tét átélhetősége adja – a kiváló atmoszférateremtő képesség mellett – esztétikai értékét.