Gibbon
Koki beton álmok között nőtt fel egy lakótelepen, a rendszerváltást megelőző bágyadt években. Az apja a Vízügytelepen dolgozott karbantartóként, s ivott, mint a gőte. A szesz és garzonlakásuk között relációsjel terpeszkedett az előbbi javára, vagyis az elfogyasztott italmennyiség jócskán nagyobb volt, mint az otthon térfogata. S mit tesz egy tömör alkoholista, ha szűk helyre van zárva és nem sikerül a tévé előtt elaludnia? Természetesen a családjába áll.
A fékevesztett tombolások Koki anyukáját gyermekének védelmére sarkalták. Az ütéseket kényeztetéssel ellensúlyozta, minek következtében a gyermek idejekorán hízásnak indult. Olykor kanállal adta neki a kristálycukrot, melyre jobb napokon citromlét löttyintett. Koki amalgámtöméseit a stoli és a frutti rendre kikapdosta, így az SZTK-nak is gyakori vendégi lettek.
Szűk lakásukban londoni ködként terjengett a cigarettafüst. Elég volt két percig benn tartózkodni és az embernek a szag a bőre alá szivárgott.
A linóleumon – régi himlőhelyek emlékeként – sör- és borfoltok éktelenkedtek. Az asztal viaszkosvászna legalább tíz ponton kiégett, nyáron sápadt dinnyehéjak, kukoricacsutkák és kávézacc morzsalékok ragadtak rá. A karácsonyfa március közepéig díszelgett a nagyszoba sarkában. Kopasz ágain leégett csillagszórók csüngtek és üres szaloncukorpapírok hirdették, hogy Koki karácsony első napjára az összes édességet – beleértve a habcsókot is – lelegelte.
A Kossuth Rádió hangosabban rikácsolt, mint a műanyag kalitkába száműzött Pityu papagáj.
A legszebb azonban mégis csak a nagyszoba falát borító trópusi tengerpartot ábrázoló tapéta volt, melynek pálmafái közé Koki gyakorta menekült a Kádár-korszak szürke valósága elől.
Az apja gibonnak hívta, melynek hősünk akkor látta legnagyobb kárát, mikor gibbonból csimpánzzá, majd gorillává érett. Az anyja üngyürübüngyürüzése legalább akkora sérüléseket okozott, ha nem nagyobbakat. E két szó a tudatalatti ismeretlen óceánjain vitorlázott, krízishelyzetekben azonban mindig a felszínre tört. Ez vagy te, mondogatta olyankor magának, egy halom szar, egy üngyürübüngyürü kis majom.
Az első gibbonra utaló jelek harmadik osztályban tűntek fel, mikor a tanítónő megkérdezte ki mi szeretne lenni, ha felnő. Koki majd kiesett a padból úgy jelentkezett.
– Mondjad! – szólította fel.
– Néger!
– Néger?
– Néger!
– Miért?
– Mert azok nem csak karácsonykor ehetnek banánt.
Noha később történt, szintén emlékezetes maradt, mikor az Egri Csillagokból összefoglaló fogalmazást kellett írnunk, mire Koki a regény első két oldalát szóról szóra kimásolta. Még az igazgató elé is odacitálták, aki megrovás helyett akkorát röhögött, hogy a portán megrepedtek az ablakok.
– Hát te tényleg egy gibbon vagy – vonta le a következtést, míg a könnyeit törölgette.
A telepen Koki éppoly gané volt, mint a Kockásfülű nyúlban a kövér gyerek. Labdákat szedett el, klityókat einstandolt, bicikliket kért kölcsön, melyeket csak napok, vagy hetek múlva adott vissza. Már ha visszaadott. A szülők gyakorta panaszkodtak rá, minek hála egy idő múlva az anyja is ütni-vágni kezdte. És mégis… Csibészsége okán egész gyerekhad szegődött a nyomába. Sokan majmolták. Kompenzálásainak köszönhette, hogy vagánynak, olykor titokzatosnak tűnhetett. Nyeremény volt vele jóban lenni, akit megkedvelt, azt be is védte.
Egész generációkat vert halomra, a kisebbek csak akkor tudták lebírni, ha összefogtak. Utána Koki egyenként kereste fel őket, hogy revansot vegyen, mire a kölkök újból összefogtak, és ez az agresszív körforgás egészen a tinédzserkorig eltartott.
Én Koki osztálytársának, mi több barátjának tudhattam magamat. Ez persze nem változtatott a tényen, ha a kedve úgy hozta engem is istenesen elagyabugyált.
– Gyönge kis pöcs vagy! Ha nem lennék, ezek a telepi farkasok széjjeltépnének.
– Ha én pöcs vagyok, te gibbon – vágtam vissza, mire stopliscipővel úgy tökön rúgott, hogy lúdtojásnyira dagadtak a heréim.
Gyakran eljártunk a teniszpálya mögé, hogy a kiütött labdákat ellopjuk. Két forintért árultuk, és a bevételt tejporra költöttük. Koki még be sem töltötte a tizenkettőt, de a szája már olyan volt, akár egy büdös barlang, benne pudvás fogak légióival. Egy tavaszon az egyik sértett gyerek gördeszkával úgy szájon vágta, hogy bal elsője a betonon landolt.
Én még nagyban zongoraórákra jártam, amikor Koki beszerezte az első bőrdzsekijét. Az elnyert, vagy elkobzott majolika klityókat Sodom, Kreator, Tankard, S.O.D., és Destruction kitűzőkre cserélte. A haját elkezdte növeszteni, alul felnyíratta és havonta egyszer mosta. Lompos volt, akár egy mangalica. Ahol a lakótelep a városszéli nádashoz ért, oda járt le cigizni a tőle idősebbekkel. Míg a mi szemünkben olykor hérosz, olykor égetni való szarházi volt, a nagyobbak rendre csicskáztatták, amit persze rajtunk vert le.
A rendszerváltás évében szokott rá a csavarlazítóra. Egyszer azt hallucinálta, hogy a Szaffiban ő a Puzzola, aztán Artu Ditunak képzelte magát a Star Warsból. Sípolt, füttyögött, miközben minden pórusából a szerves oldószerek elviselhetetlen szaga szivárgott. Hogy utáltuk! Állítás szerint egyszer ő volt Brezsnyev. Amikor megkérdeztem, hogy az ki, az a „hernyószemöldökű szovjet fasz” volt a válasz.
Nemsokra rá a haját taréjba állította, de nem holmi buziknak való Velmetinával, hanem egyenesen Technokollal. Odahaza nehezen viselték lázadását, az apja továbbra is bántalmazta, és kitagadással fenyegette. Mivel az anyja dajkavédelmét már gyermekeknek való butaságnak tartotta, így a saját szűk családján belül is páriává lett.
Az alternatív mozgalom a kilencvenes évek elején szivárgott le Pestről vidéki kisvárosunkba. Ekkoriban zenekarok tucatjai alakultak szerte mindenfelé, melyeknek legáhítottabb vágyuk egy Fekete Lyuk-beli fellépés volt. Koki a „Kihánytam a nevemet betűtésztákból” nevezetű punkrock együttesnek lett az énekese és első embere. Hangja szemernyivel sem volt jobb, mint a műanyag kalickában raboskodó Pityu papagájé, de ez inkább volt előny, semmint hátrány. Ekkor már mindkét fülében biztosítótűt hordott, vállán egy patkány futkosott le-föl. Taraja hol narancssárgán, hol pirosan, hol kéken pompázott. E kivetett paradicsommadárra a csajok úgy tapadtak, akár legyek a szarra, főleg miután a mértéktelen sör és cigi hatására fogyni kezdett.
– Olyan ronda vagy, hogy az ördög akciós áron sem vinne el – közöltem vele, pedig csak a féltékenység szólt belőlem. Hiába aszalódott el, válla széles maradt, és tizenhét évesen az egykilencvenet verte alulról.
– Mondod te, akinek még a pöcse sem szőrös – riposztozott egy saller kíséretében. – Hány ötösöd volt év végén?
– Kitűnő voltam.
– És így akarsz csajozni? Én már másodszor bukok, nem csoda, ha le sem tudom vakarni a spinéket.
S hogy szavát megerősítse két tarkabarka punk gáréval indult le a strandra.
Egy évre rá már skinhead volt.
– Hogy nézel ki? – mondtam neki, mire rámförmedt:
– Olyat rádbaszok, hogy beledagadsz a mentőbe, cigány geci!
– Nem is vagyok cigány!
– Lélekben az vagy! Takarodj, vagy a tökeidet a valagadba rúgdosom! – mutatott Martens bakancsára, erre a cigánykoptató szörnyetegre. Ez már egy határozottan agresszív Koki volt, közeledve a gorilla korhoz. Üvegeket tört szét a falon, kukákat borogatott, vagy gyújtott fel. Spanjaival gyakran jártak le az egykori Pekingnek nevezett városrészbe, brazilokat verni. Csakhogy a brazilok a rendszerváltás után egyre inkább öntudatukra ébredtek, és rendre visszavágtak. Koki haverját – akit nemes egyszerűséggel csak „Fasznak” becéztek – egy szamurájkard sebezte meg, melyet nem kevesebb, mint tizenhárom öltéssel kellet összefércelni. Fasz úgy viselte sérülését, akár egy állami kitüntetést.
Koki folytatta énekesi karrierjét a cob-oi nevű oi! zenekarban. Én is eljártam koncertjükre, de nyamvadt kinézetem okán állandóan meg akartak taposni. Rendszerint Koki mentett meg.
– Takarodj haza, utoljára védtelek be! – Egy kézzel vitt ki a klub elé. A nadrágtartó alatt a bőrébe tetovált szvasztika hamiskásan tündökölt, egy idegen eszmébe vetett bizalom halványuló csillagaként.
Amikor megnyitották a Neuron Clubot, Koki lerúgta magáról a bakancsot, hózentrógliját és kockás ingét a kazánba dobta. Szerzett valahonnan egy archoz simuló foncsoros napszemüveget, amit még éjszaka sem vett le. A stroboszkóp alatt idomtalanul szeletelt a techno zene legutálatosabb válfajaira, miközben úgy nyelte az exstasyt, akár kacsa a nokedlit. Hétfő reggelre a szeme billiárdgolyó nagyságúra dagadt, melynek mélyén a rave zene idegen tüzei lobogtak. Derricket megszégyenítő táskák szottyadtak alatta.
– Ezt kostóld meg! – tolt a pofámba egy ekit, de én kiköptem. Csak néztem ezt a madárijesztőre aszalódott üngyürübüngyürüt a speed okozta pattanásaival, ET ujjaival, melyekkel az állandóan lecsúszott szemüvegét tolldosta vissza. Nőkből most sem volt hiány, bár ahogy elnéztem, azok inkább tapadtak a szerekre, semmint hősünkre. Koki egyébként bőszen osztogatta a város meg nem értett fiatalainak a gyorsítókat, lassítókat, bélyegeket, fájdalomcsillapítókat, mindenféle nevettető, ríkató bogyókákat. Ha kellett lónyugtatót is be tudott szerezni az egyik spanjától, aki egy állatorvosi rendelőben asszisztált. Az a korszaka volt, amikor a matchboxról lekapart festéket is képes lett volna magába szúrni, egyéb szerek híján.
Közben az apjának kókuszdió nagyságúra dagadt a mája, bőre besárgult. Egy esős őszi napon temették, szürke lakótelepről szürke temetőbe költözött. Koki a halála előtt rákérdezett, hogy miért iszol apa, mire a válasz tömör és lényegre törő volt: „Mert te egy gibbon vagy!”
Múltak az évek, én elkerültem egyetemre.
Egy álmos tavaszon, mikor a gesztenyefákon fehér gyertyák nyiladoztak, vidám csapat rúgta be a kollégiumi szobám ajtaját. Élükön egy raszta srác csörtetett, batikolt felsőben, térdgatyában, Adidas csukában. A kezében akkora joint lógott, mint egy trombita.
– Koki… – sóhajtottam, mire mellém telepedett és a cigit a kezembe nyomta.
– Higgy nekem, ez nem kábítószer, erre nem lehet rászokni! – Egész lényéből a hippikből áradó mafla jámborság áradt, amit őszintén utáltam. Úgy anblokk az egész raszta kultúra hidegen hagyott, noha Bob Marley zenéje több volt, mint kellemes. A cigit átvettem, beleszívtam.
– Sokáig lent tartsd nekem, különben szájon baszlak! – húzta össze szemöldökét. Tekintete hirtelen gorillára változott, felidézve zűrösebbnél-zűrösebb korszakait.
– Ez nekem nem jön be – legyintettem a nyolcadik slukk után. Negyed óra múlva a padlón vergődtem. – Hogy rohadnál meg! – vicsorítottam fogamat. A raszták hangosan röhögtek, kezükből egyre nagyobb cigeretták indultak útnak.
– Érzed a mindenséget? – mutatott körbe Koki. – Itt bizsereg az egész kozmosz a kollégiumban. Gyere le a parkba, van nálunk gomba és trip! Este nagy tüzet rakunk, körbeüljük, csillagokra vadászunk. Hoztunk gitárt, kongát, sört, egyebeket.
– Haggyá’! – mondtam. – Takaroggy’ innét, de vidd a cimboráidat is!
Maratoni távnak éreztem, míg az ágyig elkúsztam. Ott jótékonyan betakart az álom paplanja, feledtetve velem az egész racka lidércnyomást.
Nem csak az évek, az évtizedek is tovaszálltak. Én Pestre költöztem, s csak hébe-korba jártam haza szüleimet látogatni. Időközben megházasodtam, gyermekeim születtek. Koki már csak távoli emlék volt a gyermekkor kócos bozótjából. Kezdett kikopni az emléke.
Idén majáliskor a Margit-szigeten csatangoltunk, pattogatott kukoricát, és vattacukrot majszoltunk a gyerkőcökkel.
Már indultunk volna haza, mikor egyszer csak a semmiből egy félmeztelen emberkolonc toppant elém, nyakában maszatos, meztelen kölökkel.
– Adjon az Isten minden jót, Kigyelmes’ Uram! – rikkantott fel, túlharsogva a vurstlizajt. Haja varkocsba fésülve, szakálla befonva, homlokán ősmagyar fejpánt. Valami bő gatya lifegett rajta, derekán turulmadaras tarsoly himbálózott, illetve egy bicska pásztortokban, mely minden egyes lendüléssel a heréibe csapódott. Lábán szandál, de ilyen ronda szandált én még az életben nem láttam. A két oldalán két újabb gyermek tűnt fel, illetve mögüle egy aranykorongos nő, aki mintha az „István a király” borítójáról lépett volna le.
– Koki? – ámultam el.
Gyermekét levette nyakából, az anyjának dobta, majd csontropogtató ölelésbe fogott. Mellkasán a szvasztikát egy szittya napkorongra pingáltatta át, testének egyéb részeit kék rovásírások lepték.
Mit volt mit tenni, elhívtuk őket vacsorára.
– Hogy a viharba tudtok itt létezni? – kérdezte, mikor étkezés után egy üveg borral az erkélyre telepedtünk. Alattunk a négyes-hatos villamos döcögött, autók dudáltak, emberek tülekedtek. – Mi egy jurtában lakunk lenn, Bösztörpusztán. Csak akkor mozdulunk ki, amikor átruccanunk a Lajoshoz a Völgybe, vagy épp Kurultáj idején, hogy felkeressük az auratisztítót. Azt esszük, amit megtermelünk, jobbára növényeket. Vannak rackáink, mangalicáink, tyúkok, csirkék, kacsák, két hucul, és néhány szürkemarha. Tengri áldása rajtuk. Amúgy bucavasat gyártok, nemezt taposok, Emese fonatkorongokat készít.
Bármennyire is furának tűnt, úgy éreztem Koki megbékélt. Révbe ért. Fene vigye, lett, aki lett, úgy kell elfogadni, ahogy van. Ha ilyen hülyén, ilyen hülyén. Hát nem sokkal nagyobb öröm a szemében békességet látni, semmint a régi hajszoltságot? Nem szebb a kis varkocsos lurkókban gyönyörködni, mint Kokit egy börtön vagy egy pszichiátria mélyén keresni, ahová minden emberi számítás szerint jutnia kellett volna? Ezerszer de!
A bor elfogyott, barátom agyagpipára kapott. Csendesen figyeltük miként gyulladnak ki a város felett a csillagok.
– Hadd kérdezzek valamit – szólt.
– Csak bátran! – bíztattam.
– Voltál idén szavazni?
Meghökkentett a kérdés, de válaszoltam:
– Hogyne!
Koki szeme ekkor megváltozott, szájából idegesen kapta el a pipát. Mintha eddig végig sem mért volna, most rám vetette vércse tekintetét. Megvetéssel méregett F&F ingemet, világos vászonnadrágomat, a krokipapucsot, melyet a hideg ellen húztam fel, kezemen a pihés szőrt, frissen beretvált arcbőrömet, kopaszodó fejemet, hízó tokámat.
Szeme átalakuláson ment keresztül, íriszében ott veszekedett a gibbon a gorillával, két vadállat, akik már rég maguk alá gyűrték az üngyürübüngyürüt. Noha semmit sem mondtam, ő úgy vágta hozzám a szavakat, mint huszár a szablyát:
– Tudtam, hogy a Tiszára szavaztál, te gender geci! Az én gyerekeimet ugyan nem fogod bebuzizni! Remélem, megdöglesz, de ha nem, akkor Izraelig szaladj, zsidó patkány! A nyomodban leszünk!
Egy perc alatt felmarkolta családját, otthagyva a májusi balkonon, a fellobbanó csillagok alatt. Odalent a négyes-hatos villamos döcögött, autók dudáltak, emberek tülekedtek, és én rájuk gondoltam, rájuk, akiket Mohács rágott, Trianon vert, a turáni átok mételyezett, legyen is az bármi tököm. Kokik jártak-keltek mindenfelé, nemcsak itt, hanem a vidéki városokban, falvakban, a gyárak neonfényes folyosóin, a kocsmák bűzös vermeiben, a kórházak sápatag osztályain, az egyre kopó iskolákban, de odafenn a Parlamentben, a minisztériumok hazug gyomraiban is. Ez a Kokik országa, gibbonok erdeje, gorillák hegyoldala, üngyürübüngyürük lakótelepi játszótere.
Az otthonom…
Hirtelen nem várt felismerés rohant meg, amolyan Istenélmény, melyre gyermekkorom óta vártam:
Én is Koki vagyok…
Ha nem is gibbon, de legalább babuin, cerkóf, vagy makákó. Kapucinus majom.
Üngyürübüngyürü…
S ekkor a felismerés a benyakalt borral összemelegedve, sosem ismert békességet hozott:
Hazaérkeztem…
Osztrogonácz Miklós (1977) költő, író, Baján él.