Intarziák harca; Képtelen történések világnapja; Rontás; Munkácsy Mihály megsajnálja a rőzsehordó asszonyt
Intarziák harca
A türelem lekerekített nyúlványai
körbefonták a tündérkürt szirmait,
amikor a harag erőszakos dobpergése
belehasított a mindennapi együttműködés
halk zsolozsmájába…
a beleérzés fénybe tévedt darabkái
megremegtek kicsit, a küldetés ritmikájában
zavar keletkezett, rések nyíltak a cselekvőképesség
rétegei között, behajózott a lustaság bárkája
a képmutatás feliratú zászlóshajóval,
s lehorganyozott az öntelthajóskapitány
magabiztosságával…
próbált barátságos maradni a nagy összevisszaságban,
kezét áldóan az ég felé emelte, de belülről
már szűrte fogai közt az alattomosság pocsolyáját,
sodorta a bosszúállás gyilkos kötelét, hogy
kipányvázhassa a bölcs derű kitartó
próbálkozását az abszurd létrétegek rendberakásához.
Ekkor az elkötelezettség fegyverét öntudatos
szerénységgel letette a mindent maguknak
követelőző önzők és kétszínűek asztalára…
közben a liliomok illatoztak az esély csendes
bizakodásával, s a kitartás és a nyugalom fecske-
villanásában szabadjára engedte
a világszőnyeget mintázó Szeretet
palackba zárt szellemét.
Képtelen történések világnapja
Hirdetik, hogy a fény ma meglékeli
az eget, s ránk zuhannak a fellegek,
a szél majd végleg visszavonul,
s a napsütéses órák számát
túllépi a megszokott időkeret.
Ezen a napon kivérzik a gyűlölet,
a fák karjaira fészket raknak az angyalok,
a fehérben megszégyenül a fekete,
örömódát kottáz a fejfákon a sirató-
ének, az álmokat belélegzik a hajnalok.
Újra szaporítják majd a kenyeret
és a halat, a hazugságok délibábos
igazságtartalma átveszi a hatalmat,
Nem fogy el soha, aminek a végére jársz,
minden kulcs zárba illik, s a lét
árnyékfátylán átszűröd a világot.
A hontalan mellé ülsz a buszon,
a harctéren virágot bont a puskák
csöve, Isten nem akar többé inkognitóba
maradni, a nevetés az ajkakon a haragig ér,
a tartalom megtalálja az illő formát,
a csendből nem folyik többé vér.
A jövő visszahívja a múltat,
többé nem fájnak a szökött emlékek,
az idő tükréből fikció és valóság
integet neked, a bűnt térdre kényszeríti
az Ige hatalma, s válladra simul a kereszt.
Rontás
Ember járvány van – mondta
Márai egy sötét pillanatban,
s szétszóródott szívében a dac,
most megint túlléptek a határon,
lobban az öntörvényű próbálkozás
lélek-torzító körvonala…
valamit beleszőttek a felpuhult
agyakba, s most, a 21. század
mesterséges intelligenciájával
fertőzött térfélen újra tombol
a tiszta észt fenyegető epidémia.
Haldoklik a nagy világálom,
az erőtlen mosoly meglazult
cserepei repedeznek,
közel a halál diadala.
Az élet az ábrándozás megrontója,
már nemcsak a seb fáj, fáj a lélek is,
megpróbálhatsz körön kívül
maradni, várhatsz a következő
ősrobbanásig, harmadnapot követően
várhatsz a fekete doboz felnyitására.
Várhatsz a felhevült evolúció ember-
képződményeinek kapszulába zárására.
Már nem tudsz szemet hunyni a történtek
felett, de bízol a mennybéli határozat kedvező
döntésében… lakásod addig is
önsorsrontó magánzárka.
Munkácsy Mihály megsajnálja a rőzsehordó asszonyt
Itt üldögélsz az elfertőzött valóságban,
itt, ahol a kéreg alatt néha megroppan
a csend… látom, nincs már semmi
humorérzéked…csak néhány
sóhajba keményedett dal maradt
cserepes ajkadon, s az illúzió,
melyben magadra maradtál…
elengedted a kezet, nem hajtottad
meg a fejedet, nem engedtél
magaddal játszani, megvártad, míg
arcod fényét lemosta az idő,
tested édes íze megavasodott,
vágyad belesavanyodott a várakozásba…
ott ragadt veled a lázadás a szúrágta rönkökön,
két lélegzet közt elenyészett az álom,
mosolyod zsugorodó fekete folt lett
az emberférgektől nyugtalan tájon.
Szemben ülsz az elmúlással,
mögötted temetetlen gondolatok,
fölötted kivérzett szilfalombok,
már lehullottak az ágakról a fészkek,
a madarak intettek a szélnek,
s elindultak szótlanul… intve a feledésnek.
Te is csak ott ülsz az időtlenség határán,
érzed, hogy prédának születtél…
talán egy masszív erdőirtás segítene rajtad,
talán, ha átvehetnéd az elszántság fölött
a hatalmat… s a farkasüvöltés
behallatszana a félelembe süketültek
leblokkolt agykamrájába.
Csontos Márta (1951) tanár, költő, irodalomtörténész.
