Apológia, avagy a forma dicsérete
Hogyha írásba fogok vagy készülődöm rá, gyakran szorongani kezdek, ami csak akkor múlik el, miután elkészülök vele. Azt is észrevettem, hogy a munka előrehaladtával – miközben húzok, betoldok, átírok, igyekszem pontosabbá tenni a közlendőt – kedélyállapotom is javul. Egy kis nyugtalanság azért még marad bennem: itt vagy ott esetleg másképp kellett volna; amit írtam, vajon olyan lett–e, mint amilyennek gondoltam…?
Az Ismeretlen előtt toporgó érezhet hasonlót.
Gyermekkoromban, télvíz idején, amikor esténként rokonok vagy ismerősök jöttek hozzánk, ha csak tehettem, apám után osontam a pincébe: szerettem látni, hogy tölti ki a lopót a vörösbor rubinja. De ez az ebihal-formájú-alakú valami az apám félrehúzott ujja melletti résnyi nyíláson azután épp olyan hirtelen el is tűnt, mint amilyen gyorsan keletkezett. Lehangolt, hogy az, ami az imént még teljes valóságában szemem előtt ragyogott, szempillantás alatt semmivé lett.
Miért van az, hogy ami keletkezik, csupán ideig–óráig való? – merült fel bennem a nyugtalanító kérdés. Miért csak addig létezik valami, ameddig formája, alakja van? Mert minden létező a forma révén az, ami – hallom a suttogó választ. Azért, mert a forma a dolog megjelenésének és létezésének a feltétele és garanciája. A dolgok (megannyi minőség) léte a formájuktól függ, általuk vannak, és velük együtt enyésznek el.
A hibás, az oda nem illő (inadekvát) forma vagy egyáltalán nem, vagy csak hiányosan fejezi ki azt a tartalmat, költői, művészi üzenetet, amiért az alkotó a művet létrehozta. Megfelelő forma híján a művész elképzelése sokszor meg se valósulhat, a legnagyszerűbb gondolat is meddő óhaj marad. Benedetto Croce szerint: nincs külön tartalom és külön forma, mert „amit a költő mond, az mindig együtt létezik azzal, ahogyan mondja”. Harmadfél évezreddel előbb hasonló következtetésre jutott Konfuciusz is: „Ha a nyelv nem pontos, akkor az, amit mondunk, nem azonos azzal, amit gondolunk, a művek nem jönnek létre”. Azok ugyanis egzisztenciálisan összefüggnek.
A természetben gyakran találkozunk tüneményesen szép formákkal. Ilyenkor elragadtatásunkban könnyen azt hihetnénk, hogy a gyönyörű látvány valaki nagymesternek a keze műve, holott az egész ártatlan játék: tudattalan, törekvés nélküli az, ami lenyűgöz. A természetben a formák spontán keletkeznek, mi viszont többnyire kínlódva, vajúdva hozzuk létre őket. Mert a formák eszméink, érzelemink, fájdalmaink gyermekei. Németh László szerint a formaszabó ész révén valami bennünk levő győz azon, ami kívülünk van.
Viszont az a valami, ami bensőnkből kikívánkozik, csak akkor kap művészi rangot, ha megtaláljuk a neki leginkább megfelelő formát. A tökéletességhez a formateremtés meredekén vezet az út, de a remekművek irdatlan csúcsaira csak a legnagyobbak, a lángelmék érnek fel, a nagytöbbség kénytelen kevesebbel beérni. A legtöbben már a legalján feladják, nagyon sokan félúton vagy valamivel fennebb fulladnak ki.
Honnan tudjuk, egyáltalán tudhatjuk–e, mihez milyen forma illik? Nehéz kérdés. Ami megtanulható, az mindössze a formaadás technikai része, a többi megérzés, tehetség dolga!
Mindenkiben él – kiben határozott, kiben bizonytalanabb – ösztönzés arra, hogy struktúrákat hozzon létre, formákat teremtsen. A formaadás képessége lényegében: emberi uralom, bírás, a szabadság egyféle inkarnációja.
A formateremtés alkotás, az alkotás pedig örömszerző. De csak akkor, ha az egyén, az én „belügye” marad: személyes és egyszeri. A gépies cselekvésből fájdalmasan hiányzik a gondolati és érzelmi gazdagság, a bensőségesség.
Persze formákat nemcsak létrehozunk, hanem be is fogadunk – és ez a gyakoribb. Mi, emberek pedig különbözünk egymástól, ezért más-más formák iránt vagyunk érzékenyek, fogékonyak. Mitől függ az, mikor mire hangolódunk rá? Az alkattól, a neveltetéstől, a társadalomban elfoglalt helyünktől, a világérzéstől…?
Ne siessünk a válasszal…!
Mostanában egyre gyakrabban visszakísértenek gyermekkori élmények. Olyankor elcsodálkozom azon, hogy anno mennyire tudtam örülni egészen egyszerű látványoknak is. Az egykorvolt kedves pillanatok a múló idővel, sajnos, örökre elszálltak. Ami olykor felsejlik bennem, nem több halvány visszfénynél, amit néha egészen furcsa érzések árnyékolnak be…
Gyermekfejjel látogatóinkon azt vettem észre, hogy a bor ereje felvidítja őket, de a mámor elég hamar elszállt. Hát a szép gondolatoké, képzelmeké – kérdezem tétován magamtól –, az ő sorsuk mi lesz? A bizonyosságokat keresőknek, amolyan végszóként, vigasztalóul ezt mondhatnám: Ha az életre hívandó gondolat tiszta, a szándék nemes, a művész pedig elég tehetséges ahhoz, hogy képes míves formába önteni elképzelését, akkor a mester igyekezete áldásos lesz, műve pedig sikeresen néz farkasszemet az enyészettel – legalább egy darabon.
Aniszi Kálmán (1939) József Attila-díjas író, publicista, ny. egyetemi oktató. Bihar megyében, Magyarkakucson született. 1985–90 között a Korunk folyóirat felelős szerkesztője. 1990 óta él Magyarországon, 2000-től a folyóirat megszűnéséig a Kapu külső főmunkatársa volt.