idei november
gyöngyház fény a téli égen
arcát fürdeti a fonnyadó nap
sugaras mint aki borostát kap
átível a messzeségen
a fák ujjai matatnak
néha meginog levél a szélben
mintha azon gondolkozna éppen
szépség amit mind kutatnak
a színek is kifakulnak
mert délnyugatról eső üzen már
keletről leső ingatag szempár
elejtett könnyeket hullat
durva kézzel a hárfába
zivatar szárnya fekete tolla
az új gazda a szekerét tolja
lóg a hó s jég sebes lába
láttuk lebukni a holdat
aztán beállhat a csöndes éjfél
kóbor rakétaként lenne észnél
el is altat élőt holtat
tehetetlenségi erő
hajnali harmat vak csillagok könnye
vajon mennyi ármány emelkedik
ahogy a didergés múlik megint
ami másnak ok lenne az örömre
alig tavaszodik az égen mégis
turbulál a baj sötét fellege
másnak csak a télből van elege
az ellenség öl kiserken a vér is
de légy következetes a lényeg
a lélek s tavasz hassa át a lényed
tudod hogy a világ egyre provokál
amíg borzalmat képernyőn lát
hajnalig hallja csalogány dalát
a nappal gondja mégis csak vele kél
jellem
őrültnek lenni űzni a szerelmet
szókkal elfordulnak a szavaktól
okkal mert hatalmat látó-vaktól
áhít a kor nem számít csak a termet
mint tüskebozót sivatagban termett
a jómodort leveti mint ingét
nem hajol le mindenik fityingért
beléüvölt és szétveti a termet
elég a környezet ahol tűz van
mit ajka okád ostorral űz vad
szenvedéllyel nappal csillagos éjjel
jólétben aki hiszi itt szabad
leírva fordulnak meg a szavak
ha jő a vész gyáván elfutna vészjel
Radnai István (1939) költő, író.