Ekler Andrea
Németh László és Tamási Áron kapcsolata a „betűn át” és azon túl
III. rész
Németh László az 1930-as évek második felétől, újabb embert próbáló időszakokban sem veszítette szem elől Tamási Áron pályáját, és szellemi törekvéseit is figyelemmel kísérte. Kettejük kapcsolatát egyre inkább a politika is befolyásolta. Az aktuális hatalommal folytatott állandó küzdelem mellett a meghatározó történelmi események, országos szintű vagy akár határokon túlnyúló viták is szorosabbra fűzték a betű-barátságot.
Emberek a nemzet alatt – új pályaforduló
Terv nélkül, Napló tanulmányokban 1936. április-május[1] címmel Németh László egy esszé-, tanulmánysorozatot közölt a Tanúban. Ennek része az Emberek a nemzet alatt című írás is, amelyben a szerző Illyés Gyula Puszták népe és Veres Péter Az Alföld parasztsága című műveivel együtt, azokkal párhuzamba állítva értelmezte a Jégtörő Mátyást.[2] A párhuzam alapja, hogy mindhárom író a „nemzet alatt élő” magyar emberekről szól, nem népies alkotások, a szerzők származásuk, személyes tapasztalataik, kutatásaik alapján, más-más módon, más-más tájegységről nyújtanak objektív képet, látleletet egy-egy „nemzet alatt élő” társadalmi csoportról.
Tamási regényét új, harmadik pályafordulóként aposztrofálta. Első pályaszakaszát a Szűzmáriás királyfival, a másodikat az Ábellel fémjelezte. E kettő, „szélesség és magasság” után a Jégtörő Mátyás „két új dimenziót fedezett fel: a szerkezetet és a csodát. Nem állítom, hogy új regénye van olyan, mint az Ábel; de ami kinyílt előtte: több annál. Jégtörő Mátyás az a regényhős, aki a regény utolsó oldalán születik meg. Mit csinált addig? Ment foganástól születésig? Nem és mégis: igen. […] Jégtörő Mátyás lelke valami székely biogenetikai törvény szerint hatol föl önmagáig a természeten át. Belekóstol más létezésekbe, hogy egykor önmagára emlékezve nézhessen ki a természetbe.”[3] Németh László, noha a regény témáját nem találja elég érdekesnek, a pálya kezdeti szakaszának írásaihoz hasonlóan a műfaj megújítóját látja Tamásiban, az új regény megvalósulását a Jégtörő Mátyásban. Voltaképpen a Tamási-mű expresszionista vonásait hangsúlyozva állapítja meg: „De mi minden, amit elért! A valóságnak milyen nagyszerű fellazítása anélkül, hogy ízeiből egy pillanatra is kifogyna. […] Hogy próza és költészet határa nem mindig a versláb: arra irodalmunkban a Jégtörő Mátyásnál kevés szebb példa találkozik.”[4]
Az Egy elbeszélés-gyűjtemény elé című írásában Németh László a magyar irodalom kezdeteitől nézete szerint annak alapvonásait vázolja fel, párhuzamba állítva a korabeli európai irodalmi korszakokkal, egykorú törekvésekkel. A rendkívül izgalmas tanulmány során hosszasan kitér Tamási műveinek jelentőségére is, poétikájának egyik sarokköveként éppen a Jégtörő Mátyás szerkezetét, lélektani mélységét és költőiségét kiemelve.[5]
Németh László A Jégtörő Mátyás méltatása során a szellemiség rokonságát is felismeri, a szellemi és társadalmi megújításra törekvő, cselekvő írótársban.
A történelem és a viták kereszttüzében
1934-ben Zilahy Lajos lett a Magyarország című lap főszerkesztője. Zilahy a Szabadság íróival vette körül magát (Illyés Gyula, Tamási Áron, Féja Géza, Kodolányi János, Kerék Mihály), ez keltette fel Németh László figyelmét. Mivel úgy látta, hogy nem volt olyan újság, amely szellemi otthon lehetett volna, ahol nem szégyenkezett volna a szomszédság miatt, némi reményt, rést látott a Magyarországban. Ironikus megjegyzése szerint a rés inkább elzárható és szabályozható zsilip volt, pontosan tudta a hibáit, de a lehetőségeit is, ezért kifelé inkább dicsérte a lapot. Abban is reménykedett, hogy ő is újra nyilvánosan szólhat nagyobb olvasóközönséghez, s a pedagógiai cél mellett új írói feladatokra, kihívásokra, műfajokra találhat. Reményei kevéssé váltak valóra, mindössze két megbízást kapott, így jelent meg márciusban a Jelszó: Petőfi,[6] húsvétkor pedig a Sznobok és parasztok[7]című írása. Noha Petőfi kapcsán sem fukarkodott a kortárs politikát, szemléletet és társadalmat bíráló provokatív gondolatokkal, igazán nagy felzúdulást a Sznobok és parasztok keltett, számára talán megszokott módon, mindkét oldalon. Fájdalmasabban a népiek támadása érintette. A Magyarország pedig nem adott teret arra, hogy saját nézeteinek, véleményének védelmére szót emelhessen.
1935. április 12-én Zilahy meghívta Németh Lászlót, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Móricz Zsigmondot, Féja Gézát, hogy Gömbös Gyula miniszterelnökkel találkozzanak, szándéka az volt, hogy a népi írókat megnyerje a Gömbös-féle törekvések támogatására. Sem a Zilahy szervezte „Új szellemi front”[8] sem a Gömbös-féle „reforpolitika” nem járt sikerrel a népiek körében, 1935 nyarára a csalódás általánossá vált körükben. Németh László már a találkozót követően úgy vélte, hogy más típusú reformokra lenne szükség, ezért azt javasolta, hogy más programot dolgozzanak ki. Nem meglepő tehát, hogy eltávolodott a Magyarországtól, Zilahytól.
Tamási fontosnak tartotta az írói és a politikusi szerep elválasztását. A maga részéről az előbbit helyezte előtérbe, hangsúlyozva, hogy az írónak szabadnak és függetlennek kell lennie, s minden erejével a közössége sorsát javító reformokért kell küzdenie. A reformok szükségességét nem belügynek tekintette, Németh Lászlóhoz hasonlóan a Duna-menti népek összefogásának szükségességét hangsúlyozta.
Németh László kimondva, Tamási Áron kimondatlanul vállalt organizátori szerepet a magyar szellemi életben, amelyre diagnosztizáló, programadó, megoldást kereső, kisebb-nagyobb polémiákat kiváltó írásaik is utalnak. 1934. szeptember 5–23-a között a Budapesti Hírlapban vitát indított Németh László három cikke (Őstehetségek és fogalomzavar,[9] A nép Eötvös-kollégiuma,[10] Rádió és népművelés[11]), amelyre többek között Tamási Áron is reflektált[12] A magyar őstehetségek problémái[13]című írásával.
Németh vitaindító cikkét a Nemzeti Szalonban szervezett képzőművészeti kiállítás („őstehetségek” kiállítása) és az azt megtekintő nézőközönség ihlette. Ennek tekintetében összegezte tapasztalatait a tehetség és az őstehetség fogalmairól, valamint az őstehetségek társadalmi, kulturális helyéről, lehetőségeiről. Definíciója szerint a tehetség a képesség növekedése, szerepteremtése, annak kiszélesítése, erkölcsi felemelkedés, harc a különállóért, a fontos jelentésért. A tehetség az időben mutatkozik meg. Az őstehetség véleménye szerint fogalomzavar. A szóösszetétel első fele a művész népi származására utal, azonban a művészi erő nem a származásból, készületlenségből, hanem a tehetség mellett szenvedélyes megismerési vágyból, tanulásból fakad. Ezért elhibázottnak tartotta, ha lelkes emberek tehetségeket emelnek ki, majd őstehetségekként propagálják őket, hiszen két külön kultúráról van szó: „fent amit a koráramok és a nagy magyar alkotók alakítottak ki, s lenn a falujába bezárt nép ősi szokástörvényei”.[14] Vitaindító problémafelvetését cikke zárlataként összegezte: „volt-e szükség erre a kiállításra? Volt, mert megmutatta, hogy amint a két kultúra közeledik egymáshoz, hogy szaporodnak köztük a vergődő lelkek, és hogy kezd feszengeni alattuk egy másikfajta, arisztokrata munkanélküliség. A közös lélekbe merült népből százával válnak ki a magányos, külön útú lelkek, s az előtt, aki e kiállításról nem úgy megy haza, mint három barátunk, fel kell döbbennie a felelősségnek, mi lesz belőlük, és fel kell csillannia a reménynek, mi lehet belőlük.”[15]
Két javaslatot is megfogalmazott. A nép Eötvös-kollégiuma, vagyis egy „tehetségesek iskolája” volt az egyik terve. Indoklása szerint ennek oka éppen az, amit a Sznobok és parasztokban és vitaindító cikkében is megfogalmazott. Újra hangsúlyozta, hogy nem a parasztírók sikere ellen emelt szót, hanem a „zsenit harangozók lelkesedése ellen, amely elszédíti, tönkreteszi azt, akin segíteni akar”.[16] Másik megoldásként a rádió népművelő szerepét látta (Rádió és népművelés). Felvázolta a rádió zárt falusi műveltséget bomlasztó hatását, de a rádióban rejlő lehetőségeket is: tízezrek hallgathatják egyszerre anélkül, hogy otthonukat el kellene hagyniuk, az előadót pedig szintén a népes hallgatóság motiválhatja. Lényeges meglátása, hogy a „népművelésnek nem lehet az a célja, hogy a népbe bizonyos ismeretet beleverjen, hanem hogy ezt a szenvedélyt a tömegek kiválóbbjaiból kiváltsa”.[17]
Tamási hozzászólásának bevezetéseként finoman, de határozottan jelezte, hogy számára a Németh által felvetett és a sokak által tárgyalt kérdések nem teoretikusak, hanem sorskérdések. Reflexiója éles társadalomkritika is. Érvelését az „alapok” tisztázásával kezdte, mely szerint a „társadalomfenntartó” tömeg a művészek munkáját hiábavalóságnak tekinti – „az író firkál, a festő pingál és a szobrász tölti az időt”.[18] Tömegen az uralkodó hatalom véleményét szajkózó embereket érti, akiknek nézőpontja azért veszélyes, mert a hatalom szemében minden tehetség gyanús. A hatalom részéről ezt érti, hiszen a tehetség önálló véleménye alapján állást foglal a művészeti kérdések mellett a társadalmi kérdésekben is. Azonban a szellemet illetően jogtalannak és veszélyesnek tartja arra a történelmi tapasztalatra hivatkozva, mely szerint annak a hatalomnak, amely nem támaszkodott az alkotó szellemre, nem vagy csak rövid időre volt igaza, vagyis az a hatalom nem maradhatott fenn. A megoldás alapjának tehát a közvélemény, a hatalom hozzáállásának megváltoztatását tekintette, ha – „fontos kérdésekben is megkérdik és felhasználják a véleményét; s […] az alkotás még az alkotó halála előtt nemzeti vagyon legyen, s az alkotó pedig emberi értéke mellett nemzeti érték is – akkor sok minden szép és szükséges dolgot is játszva meg lehet csinálni”.[19] Tamási tehát az értelmiség társadalmi státusának helyreállításában látta a probléma megoldásának alapját. A terminológiát tekintve, nem tartotta helyesnek az őstehetségek fogalmat, saját példájával támasztotta alá véleményét (egy véletlen baleseten múlt, hogy ő tanulhatott a családból, és kibontakoztathatta tehetségét). Az őstehetséget tanulás, tudás, jellem és hit nélkül csak lehetőségnek tartotta. A mecénások által felkarolt tanulatlan, kóválygó őstehetségeket nem kuriózumnak, hanem olyan problémának látta, amely többet ront, árt, mintha semmit sem tettek volna. Úgy vélte, hogy a népből kiemelt, egyszerű festő „természetes megnyilatkozása a népnek”, a népi bokréták, daloló csokrok pedighamis képet nyújtanak a magyar falu népéről.
A megoldást tekintve – a hozzászólók közül – Németh László és Féja Géza javaslatát (népi Eötvös Kollégium, a rádió útján történő nevelés, népfőiskola) jónak tartotta, de nem megoldásnak, csupán kezdeti lépésnek. Szerb Antal véleményét, hogy a nyugati társadalmak mintájára tüntessék el az osztálykülönbségeket, cinikusnak találta, s gyakorlati terv hiányában csupán evidens felvetésnek. Tamási javaslata a megoldásra egy komplex (gazdasági, egészségügyi, erkölcsi, politikai, kulturális) változtatás lenne, amely az egész népre (melynek körében az említett komplexitás leginkább megvalósul) kiterjed, nem csupán egy-egy őstehetségre. A vitát Németh László zárta le Két sors között (Zárszó az őstehetségek vitájához)[20] címmel közölt írásával, összegezve a javaslatokat és cáfolva a kifogásokat (miért nem lehet megvalósítani az ötleteket).
Hatalmas vihart kavart Németh László kíméletlenül őszinte útirajza, a Magyarok Romániában.[21] 1935 augusztusában Boldizsár Ivánnal, Keresztury Dezsővel és Szabó Zoltánnal Romániába utazott. Személyes benyomásai alapján született, vallomásos, szociografikus, kritikus beszámolóját a Tanúban közölte. Írására több mint hatvan reflexió érkezett.[22] Sokak meglepetésére Tamási Áron nem szólt hozzá a vitához. Véleményét egy interjú keretében osztotta meg („Isten velünk, és mindenki ellenünk!”).[23] Az interjú során Tamási szellemi kapcsolatukról is nyilatkozott. Kritikusi figyelme mellett kiemelte, hogy mindketten elhivatottak a magyarság sorskérdéseivel kapcsolatban, íróként is igyekeztek nem csupán egyénileg, hanem kollektíven is hangot adni az „új Magyarország” kialakítására vonatkozó meggyőződésüknek. Közös népi gyökerükből eredő szociális érzékük, és törekvéseik: demokratikus földreform, általános és titkos választójog, új művelődéspolitika, valóban a „népet” képviselő kormányzati berendezkedés. Németh útirajzával kapcsolatban két kritikát fogalmazott meg: egyfelől, hogy magyarországi törekvéseinek kudarca befolyásolta nézőpontját, hangulatát az utazás során; másrészt, hogy stílusa néha bántó, félreérthető. Emellett úgy vélte, három hét alatt csak kivételes ember figyelhetett fel annyi mindenre, ami az útirajzban olvasható. Hangsúlyozta, hogy Németh nem igazságot „húzott az erdélyi magyarság fejére”, hanem a legégetőbb problémáikat tárta fel és tette szóvá bátran. Védelmébe is vette Németh Lászlót, fájlalva, hogy Erdély nem okult a példából ahelyett, hogy megoldást keresett volna a felvetett kérdésekre, „párt, felekezet és egyéni szempontból bírálgat egy könyvet”. Élesen bírálta azokat, akik nem tűrik a Magyarországról érkező kritikát, úgy vélte, ebben az esetben nincs jogcímük a magyarországi jelenségekről nyilvános véleményt alkotni. Kiemelte, hogy az ő felfogását tartja emberibbnek, magyarabbnak, mert sosem mond arról, hogy az új Magyarország ügyét a szívén viselje. Egyetértett Németh Lászlóval abban, hogy a Magyar Pártnak, a romániai magyarság érdekvédelmi szervezetének meg kellene újulnia, s azzal is, hogy a székelyekről először a magyarok mondtak le. Ugyanakkor úgy vélte, Németh László nem ismerte fel a székely mentalitás lényeges elemeit: az életerőt és a makacs kitartást. Beszámolt arról is, hogy Farkaslakán ő kalauzolta Németh Lászlóékat, de célja az volt, hogy családi közegben a székely ember világát ismerje meg. Véleményét a sokat citált mondatban összegezte: „Isten velünk, és mindenki ellenünk!”
A Vasárnapi Szó szerkesztőjeként Tamási részleteket közölt a Németh szintén sokak által bírált Kisebbségben című írásából, amiért ő is a támadások célpontjává vált. A Még csak egyet szólott a kakas[24] Tamási kiállása Németh László és a közös eszméik mellett. Egyetért Németh irodalomszemléletével és újító szándékával (a régiből kiragadva a jót, nem javítgatni a rosszat, hanem új épületet építeni). Akik ennek gátat szabnak, azokat Tamási a címadó bibliai utalással árulónak nevezi.
Az 1956-os forradalmat követő véres retorziókra, mások mellett az érintett írók bebörtönzésére, lehetetlenné tételére Tamási Áron hasonlóképpen bátran reagált. 1956. november 26-án Németh László öt pontból álló levelet küldött neki. Láthatóan alaposan átgondolva helyzetüket, arra a következtetésre jutott, hogy az Írószövetségnek és az egyes íróknak is okosabb hallgatni az adott helyzetben, ugyanakkor nyilván kötelességük segíteni a bajba jutott társaikon. Erre legalkalmasabbnak a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsát tartotta, amelynek elnöke Kodály Zoltán volt. A pártot mint politikai fórumot elavultnak ítélte, a fogalmat lejáratottnak, nem javasolta az írók számára, hogy továbbra is pártba tömörüljenek a munkások párt iránti bizalmatlansága miatt. Inkább parasztszövetségek, paraszttanácsok létrehozását javasolta, mivel úgy vélte, ezek hiányoztak a forradalmi szervek közül. A megfontolt, érthetően elkeseredett levélben óvta írótársait attól, hogy az írói presztízsre alapozva „túlzott akciókat” tervezzenek, mert azt már nem ítélte olyan nagynak, mint gondolták. Lehetetlennek tartotta a Kádár-kormány támogatását, de megfontolandónak azt, nem lehet-e pajzs a „még sötétebb erőkkel” szemben. Végül biztosította Tamásit afelől, hogy a „tanácsra egyetlen jogcím, hogy” sorsukban „– ha úgy fordul – osztozni fog s akar”.[25]
1956. december 28-án, megszavazzák Tamási Áron Gond és hitvallás című írásának szövegét az Írószövetség közös állásfoglalásaként. Németh László is részt vett ezen az ülésen, erre utalt akkor is, amikor 1957. január 1-jén csalódottan számolt be arról Tamásinak, hogy ezen az ülésen többen érdeklődtek tőle, valóban közoktatásügyi miniszter lesz-e, s ennek a pletykának nyilvánvaló célja az írótársak előtti befeketítése volt. Tudtára adta azt is, hogy megkeresték a rádiótól, hogy előadnák a Galileit. Ő azonban nem szeretett volna élen járni a csend megtörésében. Ugyanakkor nem egészen értett egyet az Írószövetség véleményével (hogy senki se publikáljon), mert soha nem utasított vissza kérést, „legyen más bűne, hogy amit írtam, nem jut el” az olvasókhoz – írta. Azonban alkalmazkodott a többség akaratához betegsége és a pletykák miatt is. Érdekes a levél azért is, mert lezárását követően még két napig írta Németh László. A következő napon újabb pletykáról számolt be, amely már újságban jelent meg, a Kossuth-díj jelölőbizottságba való meghívásáról, amelyet több okból sem szeretett volna elfogadni. A Madách Színház megkereste feleségét, hogy bemutatnák a Széchenyit. Erről Tamási már tudott, mert Németh László felesége kikérte a véleményét. Németh ódzkodott a bemutatótól etikai okokból és betegsége miatt. Kijelentette, hogy ez csupán az ő döntése, más elfogadhat hasonló lehetőségeket. Egyben jelezte: „Hallom, hogy valami Dramaturgiai Tanácsot szerveznek a színházak fölé, ez, úgy hiszem, a mi nemzeti színházi szereplésünknek is véget vet.” A levél újabb zárlatát követően kérte Tamásit, hogy gondolatait ne ossza meg az írókkal, ha mégis, tegye azt a saját nevében, amennyiben egyetért felvetéseivel, hiszen ő úgysem publikál.[26] Egyértelműen vívódott lehetetlenné tett helyzetében. Az 1956–57-es levelek tükrözik azt a politikai manipulációt, csendes terrort, diktatórikus eljárást, amellyel a nem bebörtönzött írókat próbálták megnyerni és/vagy lejáratni, megsemmisíteni. Egy olyan író számára, aki művein keresztül igyekezett kulturális, társadalmi változásokat elérni, ez szinte megsemmisítő volt. Állandó igazolásra és önigazolásra kényszerült. Az 1957. január 1-jei levelet követően január 25-én megírta Tamásinak, hogy orvosa eltiltotta minden bizottsági tagságtól,[27] január 27-én Illés Endrének köszönte meg, hogy levelével megerősítette döntését, mely szerint visszautasította Tamási és Illyés felkérését, hogy aktívan vegyen részt a politikai életben.[28] 1957. április 12-ei Tamásihoz szóló levelében sajnálatát fejezte ki, hogy Tamási látogatásakor nem tartózkodott otthon. A Kortárs megjelent számáról kérdezte Tamási, azzal kapcsolatban úgy vélte, lehet, hogy hibát követtek el a hallgatással. Hiába színvonalas a lapszám, talán már késő. Utólag küldött megjegyzése, mely szerint változatlanul küldte az októberben már egyszer kiszedett szöveget, már nem ért oda időben. Igazolta volna, hogy ő semmit sem változott. Visszautalva a diktatúra vele űzött „játékaira” egyértelműen megfogalmazta szándékát: „Tisztítsák meg a tulajdon gondolataim a levegőt körülöttem; annak a következményét vállalom, de az ugratásét nem.”[29]
A provokáció folytatódott, Az MSZMP KB mellett működő Kulturális Elméleti Munkaközösség állásfoglalást készített a népi írókról. A voltaképpen vádiratnak is tekinthető „állásfoglalás” támadás volt a mindvégig idézőjelben emlegetett népiek, a Válasz, a „harmadikutas elképzelés” és a nyilvánvaló hangsúllyal a mozgalom „ideológusának” tartott Németh László ellen. Kádár János azt javasolta, hogy az irányelvek tervezetét az MSZMP ellenfeleinek is küldjék el. Mások mellett Tamási Áronnak és Németh Lászlónak is elküldték.
A magyar dráma és színház ügye
A hatalmi játék drámaíróként is fájdalmasan érintette mindkét szerzőt. Sorsközösségüket felismerve, egymást támogatva s főként érdeklődéssel fordulva egymás drámai művei iránt is, kölcsönösen reflektáltak drámai műveikre és azok színházi előadásaira. Noha drámaszemléletük különbözött – gondoljunk például Németh László arisztotelészi drámafelfogására, ibseni dramaturgiájára, Tamási Áron rítusokhoz, iskoladrámákhoz, népi színjátszáshoz visszanyúló, Lorcáéval rokonítható expresszivitására –, törekvésük a magyar dráma és színház megújításában, a drámai nyelv újragondolásában találkozott.
Reflexióik során érzékenyen reagáltak a korabeli társadalmi és kulturális léthelyzetre is. Ennek jegyében méltatta Tamási a Tanút, jelezve, hogy elgondolkodtatta Németh Arisztophanész-tanulmánya[30] (amelyre a Tamási „játékai” című Németh-tanulmánnyal kapcsolatban visszatérek). Németh emlékezésében Tamási levelét idézi, a jóleső érzés kifejezésén túl érdekes a hatás kölcsönössége, amelyre Németh László utal. „Igen melegen írt Tamási Áron: »sok hibája van irodalmi életünknek, de a legnagyobb az a posvány, melyet te igyekszel lecsapolni a Tanúval.« Valami tömörülésre is céloz; ahhoz jó gerinc volna a Tanú. Legjobban a levél végének örültem: »Most darabírással kínozom magam. Népi játékot szeretnék írni: olyat, mintha népi színműirodalmunk sora nem is lett volna… Érdekes volt, amit Arisztophanészről írtál.« Még érdekesebb, hogy a tanulmány írása közben én is többször gondoltam Tamásira. Földízű humor és délibáb irrealitás arisztophanészi elegyítésre kevés alkalmasabb magyar tehetség született, s ha az Énekesmadárhoz a tanulmányom csak egy szikra bátorságot is adott, megérte vesződni vele.”[31]
1934-ben A magyar rádió feladatai között megemlítette a magyar dráma és színház megújításának ügyét is. A rádiójátékot az írók számára is motiváló feladatnak és lehetőségnek tartotta, emellett a már létező drámák rádióban történő bemutatását a szerzők és a dráma megmutatkozási terének, a hallgatóság részéről a kellemes meglepetés élményének. Példaként Tamásit említette: „A rádió a legolcsóbb kísérleti színház; egy színház sem jut el ilyen olcsón a főpróbáig, és sehol sem bukhatnak meg a darabok ilyen zajtalanul. Ha a rádió ezt az előnyét, mely szorultságából következik, ki tudja használni, s olyan új darabokat hoz színre, mint éppen most Tamási Énekes madara, ő diktálhatja a színházak műsorát, hiszen melyik igazgató nem kap a darabon, amely százezer fül előtt már bevált.”[32]
Szintén 1934-ben Németh László egy interjúban a „A mai dráma? – kérdésre Tamási darabjának sorsát említette példaként tömör, kritikus válaszában: „A színvonalkülönbség a mai magyar irodalom és a színházak műsora között oly nagy, hogy megdöbbentő hatása lenne, ha az a gát, amely az irodalmat a színháztól távol tartja, átszakadna. A jó írók nem fáradnak olyan mű megírásával, melynek elhelyezése leküzdhetetlen akadályokkal járna. Arra, hogy jó darabnak mi a sorsa a magyar színháznál, példa Tamási Énekes madara, melyet ugyanakkor, mikor színházaink a legbotrányosabb darabokat adják, a Nemzeti visszautasított.”[33]
A hét évvel későbbi Kétféle bemutató[34] mintha tanúbizonyságát adná Németh kultúrakritikájának. Írásában Tamási Áron Vitéz lélek és Vaszary Gábor A szőkékkel mindig baj van című előadását taglalja. Bár túlzottan nem bírálja az utóbbit, nem is bocsátkozik hosszas fejtegetésbe azzal kapcsolatban. A színikritika arányai beszédesek. Tamási darabjának elemzését néhány soros Vaszary-kritika követi, amelynek lényege, hogy a megszokotthoz képest kevéssé szórakoztató, de egy jó színész veszett helyzetből is sikert tud elérni. Vaszary darabjának említése valójában a magyar színház ügye és a kétféle színházi lét érzékletes bemutatása szempontjából fontos – szimbolikus. Erre utal a cím is, Kétféle bemutató, majd a kritika felütése: „A Tamási-bemutató mindig nagy izgalom számunkra. Itt nemcsak egy mű, egy drámai szerző harcol az életért, hanem a magyar dráma egy-egy törekvése. Tamási Áron, szépirodalmunk legnagyobb kísérletezője: műveiben mindig a műfajt próbálja újjáteremteni.”[35] Magát a drámát Németh dicsérte. Különösen a nyelvezetet tartotta kiemelkedőnek, amelyet meghatározó jelentőségűnek tartott küzdelmüket tekintve. Tamási nyelvezetét egyszerre költőinek és drámainak ítélte, olyannak, amelyben új megoldásokra, új szikrázásra talált. Méltatta Tamási szituációteremtő képességét, valamint a székely falu plasztikus megjelenítését. Üdvözölte a Tamási novellisztikájából már ismert szamár szimbólumot, amelynek cselekményszervező, struktúrát erősítő, annak feszességét szolgáló funkcióját is kiemelte. Egyetlen bírálat érte részéről Tamási darabját: a másik szimbólumot, az égi lány szárnyát nem érezte eléggé erőteljesnek, ugyanakkor az ehhez kapcsolódó jelképek közül néhányat túlmagyarázottnak tartott. Az előadást felemásan értékelte, úgy vélte, a színészeknek nehéz feladatot jelentett a darab, igyekezetüket elismerte, technikai hibáikat nem hagyta említés nélkül. Noha maga az előadás nem ragadta magával, ezt nem Tamási hibájaként rótta fel, a későbbiekben is nagy reményt fűzött a dráma megújítását célzó kísérleteihez.
Tamási „játékai”[36] című tanulmányában már négy Tamási-dráma (Énekes madár, Tündöklő Jeromos, Vitéz lélek, Csalóka szivárvány) értelmezése révén vizsgálja a kritikájában felvetett kérdéseket. Indítéka a Csalóka szivárvány kedvezőtlen fogadtatása. „Mi lesz a magyar irodalomból, ha ilyen műveket, mint a Csalóka szivárvány, vita nélkül engedünk eltemetni? Nem mi szorítjuk az ország útjára közönyünkkel a merészebb lábakat?” – tette fel a nyilvánvalóan költői kérdést, amelyet tanulmánya során Tamási drámáit értelmezve meg is válaszolt.
Németh nem véletlenül idézte fel érvelésének alapjául az Aristophanes-tanulmányára érkezett Tamási-reflexiót. Jó érzékkel fedezte fel a két szerző dramaturgiája közötti hasonlóságot, illetve azt, miért foglalkoztatta egykor tanulmánya Tamásit éppen drámaterveinek fontolgatása idején. A poétikai sajátosságok mellett Tamási könnyedén ráismerhetett (főként Németh metaforikus nyelvezetének, szimbolikus párhuzamainak tudatában) saját és kora helyzetére a Németh által felvázolt görög kultúra- és műfajfejlődés teóriájában. „Megszoktuk, hogy a görögök kultúráját a legnagyobbnak tartsuk. Azonban épp Arisztophanész korában jóval nagyobb a zsenialitásuk, mint amilyen szilárd a kultúrájuk. A kultúra egyenletes magas szintet jelent, a zsenialitás pillanatnyi képességet, egy még magasabb szint elérésére; a kultúra lassan fejlődik, a zsenialitás nagyokat ugrik anélkül, hogy új szintjét tartani tudná. A francia kultúrnép, a görög Platónig inkább zseniális. A különbség jól látható a műfajok kialakulásában. A francia műfajok fejlődnek, a görög műfajok estéről reggelre itt vannak, s csak akkor fejlődnek, amikor hanyatlanak.”[37] Németh felhívta a figyelmet Aristophanes komédiái és a parasztkomédiák humorának, a kar és a falusi komédiák közönségének párhuzamaira, a tér és az idő felrúgására, a valóság fejtetőre állítására, a színpad és a közönség közötti interakció jelentőségére (amihez Lorca is vissza kívánt nyúlni, nem véletlen a Tamási- és Lorca-drámák párhuzamainak ismétlődő említése a recepcióban). Különösen Aristophanes komikai ötleteit értékelte, amit később Tamási megítélése során is hangsúlyozott. S amit Ablonczy László is kiemelt Tamási Áron sorsjátékai[38]című könyvében, a drámai nyelv kérdése, amelyet Németh a korabeli dráma legnagyobb problémájának, és a Tamási-dráma legkiemelkedőbb nóvumának, poétikai értékének tartott. Úgy vélte, „Tamásinak a jelentősége a magyar irodalomban kezdettől fogva ez volt: a prózai műfajokat ő irányította legállhatatosabban és legkönnyedébben a nagy költészet felé. De az új drámának is ez épp a múzsája: visszalopni valamiképpen a színpadra a költészetet.”[39] Ebben a vonatkozásban Tamásit Pirandellóhoz és Claudelhez hasonlította.
A négy darab áttekintése során megfogalmazott némi kritikát például a jellemformálással kapcsolatban, vagy felvetette a kritika által felrótt kifogásokat, így a drámai szerkezet szétesését, de ezeket rögvest cáfolta is. Bírálóinak azt tanácsolta, tekintsék Tamási darabjait drámai költeményeknek, élvezzék nyelvi gazdagságát, s törekedjenek annak megértésére. A Németh-tanulmányok többsége egy központi gondolat köré épül. A Tamási-drámákról szólva Németh
a magyar dráma megújításának lehetőségét vizsgálta a drámai nyelv forradalmi megújítása által. Tamási-drámában ennek koncepcióját fedezte fel, „az aristophanesi játék új magyar”[40] változatát, törekvéseinek rokonságát az európai drámai törekvésekkel, a költészet visszalopását a színpadra, egy elhanyagolt műfaj felemelésének lehetőségét.
Pályájuk során a későbbiekben is nagy erőfeszítéseket tettek a magyar dráma ügyéért. Ennek egyik szegmense a színházak megnyerése volt, egyik alapelvük elfogadtatása a színházak vezetőivel, mely szerint a színházaknak támogatniuk kell a magyar dráma legjobb törekvéseit. Németh László Giraudoux Sellőjének és Tamási Csalóka szivárványának párhuzamával kívánta érzékeltetni, hogy a világirodalmi kánon mellett nem elhanyagolandók a más poétikai értékekkel bíró magyar szerzők sem.[41]
1949. január 19-i Illés Endrének írott levelében[42] célzott Major Tamás egyik nyilatkozatára, amelyben kifejtette, hogy eddig ő adott szerenádot Németh és Tamási ablaka alatt, azonban a fordulat éve után már nekik kell szerenádot adniuk, ha színpadra akarnak kerülni… Az 1948 és 1953 közötti időszak valóban a hallgatásé volt. Miután Németh László hódmezővásárhelyi tanári pozícióját is lehetetlenné tették, a Baumgarten-díjat is másnak adták, művei nem jelenhettek meg, kizárólag a műfordítás maradt számára. A fullasztó politikai és irodalmi közegben, írói alkotást – írói ereje tetőpontján – háttérbe szorítva a műfordítói munkáját „gályapadnak” nevezte. Kényszerből aztán szenvedély, gályapadból „nyelv-kémiai fülkékkel” körülvett „laboratórium” lett. Az időszak Tamási Áron számára sem volt könnyebb. Ő is áldozata lett a Magyar Írószövetségben 1949-től indult „tisztogatásnak”, Németh Lászlóhoz hasonlóan hallgatásra ítélték, ő is alig jutott honoráriumhoz, 1949-ben megszüntették MTA-tagságát is.
1953 februárjában Németh hozzákezdett a Galilei írásához, nem sejtve az újabb megpróbáltatásokat. A Galileit többször átíratták vele, műsorra tűzték, majd letiltották. (Az eredeti szöveggel csak 1994-ben, Debrecenben mutatták be a darabot, a műsorfüzetben közre is adták a drámát.) Németh főként a Galilei kapcsán ért megpróbáltatásokra vezette vissza kórossá vált hipertóniáját. Tamásival való sorsközösségét felismerve írta Benedek Andrásnak 1954 márciusában: „Én meg vagyok győződve, ha a Galileit akár a júniusi, akár szeptemberi változatában bemutatják – néhány akadékoskodó literátoron kívül –, azt minden nézője mint az új magyar színjátszás szerencsés új lépését könyvelte volna el – amelyet követhettek volna újabb művek, úgy mint Tamási esetében.”[43]
(A szintén hallgatásra ítélt Tamásinak az 1953-ban bekövetkezett politikai változásokat követően két kötete jelent meg – Bölcső és Bagoly, Hazai tükör.) 1954. április 13-án Németh visszatért erre a problémára,[44] nyíltan leleplezve és megnevezve a politika manipulatív játékát, az írók kiszolgáltatott és lehetetlen helyzetét, egymás előtti és egymás elleni kijátszását. „Az én nézetem az, hogy a Galilei azon az alapon, amint Tamási regényei, első fogalmazásában is előadható volt – ha a két gondolkozás érintkező pontjait nézzük és hangsúlyozzuk benne.” Nem Tamási kedvezőbbnek tűnő helyzete zavarta, hanem a sajátját nem tudta értelmezni.
Tamási élesen reagált Németh Két felszólalására (Műfordító és kiadó; A Romeo és Julia-fordítás vitája).[45] Németh így emlékezett vissza erre a momentumra: „Ella ezen az őszön is pezsgette az életet, készítgette a szendvicseit, s utazgatott a város különböző pontjaira. Márta, Farkasék, Ferenczyék elmaradtak, de jöttek mások. Egy alkalommal Tamási Áron volt ott egy nagyobb társaságban fiatal feleségével. Rosszkedvű volt: írt egy mesejátékot, amelyet az egyik színház dramaturgjai egy éven át elemeztek, végül arra is kisütötték, hogy az ördögök csak a kommunisták lehetnek benne. A darabot én is láttam, s a Nemzeti nevében Benedek András is. Énnekem tetszett – ha nem is mint dráma –, Benedeknek nem. Ebből, s hogy a Galilei kellett a Nemzetinek, valami ingerültség volt benne ellenem is. […] Tamási most ilyesformán inkább hallomás, mint autopszia alapján kapott bele a Csillagban megjelent két felszólalásomba (az egyik a kiadók módszerét bírálta – a másik Shakespeare-fordításaimnak lett később kiindulópontja). „Az író vagy írja az igazat, vagy ne írjon semmit” – mondta ki e két cikk ürügyén, de nyilván Galilei hírébe harapva. Nekem fájt ez a mások előtt odavágott elmarasztalás: a nemzedéken belüli írók közt ő volt az egyetlen, akivel közel huszonöt éven át mindig zavartalan volt a viszonyom.”[46] A politikai mechanizmus tehát működött, nem féltékenységet, hanem bizalmatlanságot teremtve az emberek, így az írók között is. Németh László számára rendkívül fontos volt Tamási véleménye a Galileiről. Visszatekintve örömmel számolt be arról, hogy a Galilei megjelenését követően Tamási amint elolvasta, felhívta Németh Lászlót. A feleségével tudott beszélni, és amikor Németh visszahívta már csak a „negyedik felvonásra vonatkozó kifogásait mondta”. A felemás telefonbeszélgetés, a kölcsönös gesztus mégis elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy kissé megingott kapcsolatukat helyrebillentse.
Műfaji kérdésekről elmélkedve vetette fel Németh László a nyelv és a drámai indulat, a dráma és a költői kifejezőerő összefüggésnek kérdését. A Villámfénynél című drámája kapcsán felidézett belső polémiája, vívódása a nyelvi hitelességgel vezeti a Tamási Énekes madarával vont párhuzamhoz. „A parasztdráma, ahogy Tamási Énekes madara példát mutatott rá, beviheti a dráma nyelvébe azt a színt, erőt, irrealitást, ami ezt az igényt kielégíti, a történeti dráma, mint csakhamar tapasztaltam, az archaikumból, a múlt szókincséből, szájtartásából kapja meg ugyanezt…”[47]
Tamási színdarabjainak „népszerűtlenségét” Németh László Dobos Árpádné Mánya Annának írott levelében[48] „magyarságával” indokolta, értetlenségét is kifejezve a közvéleménnyel szemben. A nemzet-ragasztó című írásában[49] (1966-os veszprémi előadásában) többek között az olvasói degenerálódásról szólva kiemelte Tamási magyarságának előnyeit és hátrányait a befogadói attitűd szempontjából: „az olvasói degenerálódásnak a mi szempontunkból egyik legsúlyosabb tünete, hogy az olvasók nagy részét, akár nyugatrajongó sznob az illető, akár ponyvaolvasó – mennyire idegesíti, mintha csak egy belső elszakadtságban élne, mindaz, ami magyarságára emlékezteti. Nemrég halt meg Tamási Áron. Negyven esztendőn át szinte selejt nélkül írta egymás után művészi fölénnyel novelláit, regényeit. De az, ami pályája elején hasznául volt, hogy írásaival egy elsüllyedt magyar világra emlékeztetett, a végén hátránnyá vált. Hiába írta, csalta ki a kicsinyes realizmus fölé azt a költői, prózai szivárványházat, amelyre a nyugati írók egy része is törekedett, a nyugatrajongók is mint provinciális írót intézték el.”[50] Hasonló folyamatot vélt felfedezni a színházi előadásokat illetően, a magyar drámáért és színházért folytatott küzdelmük kudarcát látva az olcsó szórakozás és a divatok uralta színházi életben. Csalódottan írta: „A nézőtéren ez a folyamat még rohamosabb s szembetűnőbb, mint az olvasók táborában. A harmincas évek elejétől Tamási, Kodolányi, majd Illyés Gyula, Illés Endre munkásságában s az én huszonöt drámámban létrejött valami, amit a magyar drámának lehetne nevezni. Nemzedékünknek ez volt egyik legfontosabb közösségi tette, hisz a dráma közösség-összehozó hatalma tudvalévően a legnagyobb. S a sok forró estének, író és közönség szép találkozásának mintha nyoma sem maradt volna a színházi kultúránkban.”[51]
Ablonczy László, Bertha Zoltán, Görömbei András, Kocsis Rózsa, Cs. Nagy Ibolya, Márkus Béla, Füzi László, Monostori Imre, Grezsa Ferenc, Mester Yvonne, Vallasek Júlia, Jánosi Zoltán és mások jóvoltából Tamási- és Németh-drámák rehabilitációja jó úton halad, azonban a színház tekintetében van még teendő…
Kapcsolat levelekben, hétköznapokban
A tanulmányok, kritikák mellett Németh László és Tamási Áron kapcsolata levelezésükben, a privát szférában is nyomon követhető. Az eddig említettek mellett érdemes kiemelni két Németh által írott, Tamásit méltányoló, támogató levelet. 1939. szeptember 24-én kelt levelében arra kéri Gulyás Pált, hogy „Tamásit ne engedjétek soha le-»értékelni« a pestieknek”. 1941-ben Illyés Gyulának írott levelében Tamásit nemzedékük hét-nyolc „elsőrangú tehetsége” között emlegeti, figyelmébe ajánlja írásait. Illyés válaszából kiderül, hogy egyezik véleményük.[52] A levelek tanúsága szerint Tamási sem csupán érdeklődéssel követte pályatársa publikációit, életét, de több alkalommal igyekezett neki segíteni is, vagy éppen támogatásáról, együttérzéséről biztosította Németh Lászlót.[53]
Találkozásaik közül (Németh Farkaslakán töltött napjain kívül) a sajtó különösen kettőt emelt ki. Az 1940. november 9-ei hódmezővásárhelyi irodalmi (Tamási-)estet, ahol Németh László Tamásiról és az erdélyi lélekről, Tamási pedig a Fiatal Magyarországról beszélt 400 hallgató előtt a városházán.
Szintén nagy sikerrel szerepeltek együtt 1943. május 31-én az Operában a könyvnap alkalmából, az EKE „Él az örök magyar szellem” programsorozatban. Németh László a Kisebbségi sors (Nagyváradi beszéd) című írásával szerepel, Tamási és Gulyás Pál is előadást tartottak, Illyés, Sinka, Szabó Lőrinc, Erdélyi József verseiket szavalták. Bartók és Kodály művek hangoztak el. Kristó Nagy István volt a műsor szerkesztője.
A kritikákon, tanulmányokon, portrékon kívül Németh László más írásaiban is reflektált Tamási műveire, például egy-egy párhuzam, szereplő, elméleti kérdés kapcsán elevenítette fel meghatározó olvasmányélményeit. Az apró megjegyzésekből is következtetni lehet arra, hogy milyen esztétikai jellegzetességek, tematikai mozzanatok ragadták magukkal, keltették fel figyelmét. Az Iskola a Kakasúton[54]intertextualitásában és az Utolsó kísérlet[55] Előszavának vallomásosságában Jégtörő Mátyás[56] „útjával”, fejlődéstörténetével, egzisztenciális kérdéseivel von párhuzamot. A Juhász Gézával vitázó Mi a ponyva? című írásában Németh László felidéz egy találkozást, ahol a jelenlevő írókhoz intézett kérdésre (Illyés Gyula, Kodolányi János és mások mellett) Tamási is tréfásan felelt, a ponyva fogalmát definiálva: „a ponyva az erdő; ő adja az oltalmat, hogy itt-ott egy virág is nyílhasson”.[57]
A magyar költészet vizsgálata révén, a poétikai sajátosságokat, a magyar líra megújulását kutatva, taglalva, Németh László eljutott a verstani kérdésekig. Több tanulmányban foglalkozott a magyar verselés és a magyar nyelv jellegzetességeivel, mások mellett Pilinszky János, Nagy László és Illyés Gyula versei mellett éppen Tamási nyelvezetében fellelve azokat. „A legkellemesebb olvasói élmények egyike, amikor az ember egy ismeretlen író szinte első akkordleütéseiből felismeri, hogy anyanyelvének komoly jelenségével került szembe, aki még sok meglepetéssel fog szolgálni neki és nemzetének is. Életemben először Tamási Áron egy találomra felvett novellájáról éreztem ilyet, szinte az első bekezdésnél.”[58] Nyilvánvalóan a Lélekindulás meghatározó élményére utalt, annak a kritikái során is emlegetett nyelvi szépségére, kifejezőerejére, gazdagságára.
A költő és faluja[59] noha 1966 augusztusában újra megjelent a Kortársban, Németh László nem nekrológnak szánta. Simon Istvánnak írott levelében egyértelműen utal erre, kiegészítést kérve a publikáció elé: „A múlt év nyarán egy külföldi antológia számára áttekintést próbáltam adni a magyar irodalomról. Ebből a 30 gépelt oldalnyi tanulmányból ez az egy oldal volt Tamásié. Nem nekrológ tehát – egy idegenvezető futó magyarázata.”[60] Annál is inkább fontosnak tartotta ezt tisztázni, mert a saját szempontjából is problematikusnak tartotta írását Tamási Áron halála után. „Az emlékezetem megcsalt; nem tudtam, hogy ebben a fejezetben ennyit beszélek az én falumról. Ha tudom, tán inkább azt ajánlom, amit Az értelmiség hivatásában Tamási darabjairól írtam. Így azt mondhatják, még nekrológban is magáról értekezik.”[61]
Németh László önreflexív megjegyzése látványos példája annak, hogy a néha kíméletlen kritikus saját írásaival sem bánt kesztyűs kézzel. A költő és faluja erdélyi útjának Farkaslakán töltött napjait örökíti meg, amikor kísérője Tamási Áron volt, vendéglátója pedig a Tamási-család. Az esszé a költői irodalmi szociográfiák stílusát és aprólékosságát idézi. Első felében érzékletesen ragadta meg a táj és az ott élő emberek elválaszthatatlan egységét, a szegénység és az emberi drámák mellett is megnyilvánuló tündéri jellegét. Úti élményei olvasmányélményeit idézték, ebből eredő következtetései a recepció kedvelt hivatkozási alapjául szolgáltak. „Amit a költészet színének hittem, élet volt, amit góbéságban agyafúrt túlzásnak: közbeszéd. […] Amikor a vízér dombjai közt a falucska feltűnt, el voltam szánva, hogy azért sem látom benne az Énekes madár színpadát. De mihaszna, ezt a falut nem Tamási költötte, elébb őt a falu; akárhol vágtam meg, ő folyott belőle, ahogy a barackból csak baracklé folyhat. […] Mást se tesz, csak mint a kútfő, bukja a mások szegénységéből, életkedvéből fölszálló ízeket, s annyi költőnek, aki dicsőséget sosem látott, minden dicsőségét ő aratja le, székely Homeros maga.”[62] Figyelembe kell venni azonban, hogy Németh László a későbbiekben utalt esszéjének Tamási alkotásaira vonatkozó költői túlzásaira, kiemelve például, hogy a család által mesélt történetek nyelvezete nyilván nem egészen azonos Tamási alkotói nyelvével. Inkább a Tamási és forrása közötti szoros és elválaszthatatlan kapcsolatot kívánta hangsúlyozni. Következtetése is erre vall: „Farkaslaka tanúsága szerint a tehetség épp annyira körénk, mint belénk rejtett kincs s Tamási örök adósa a bábának, aki világra itt segítette”.[63] Bertha Zoltán – tanulmányának címét is részben az értelmezett Németh-esszéből merítve – állapítja meg: „a poétikai komplexitás azonban nemcsak az újdonsághozó, az avantgarddal is érintkező mítoszképző művészt karakterizálja, hanem a kollektív azonosságot, a közösségi gondolkodásmódot őrző és revitalizáló népi írót, a regionális és etnografikus dimenziókat kitágítva megörökítő írástudót is”.[64] Az esszé második felében (önmagát bíráló és az olvasók kritikájától tartó észrevétele szerint) valóban párhuzamot von a maga faluélményével. Ez részben a némethi esszé, tanulmány sajátosságából, vallomásos jellegéből adódik, részben Németh László teoretikus hajlamából. Gyermekkori élményeit felidézve adósságról írt,[65] majd a falu fogalmának szubjektív és átfogó, általános definíciójáig jutott el,[66] konklúziójában megfogalmazva a szemlélete szerinti alkotói egzisztencia lényegét. „A falu az, aminek itt nyugtát állítok ki. S a falu még nem népieskedés. Proust regénye is a faluból indul el […] Falujának minden igazi írónak lennie kell, még annak is, aki sosem élt falun. Mert nemcsak Erdély és a Dunántúl, a városok is tele vannak falukkal. […] Falu mindenütt van. Nem is más talán a falu, mint az az élet- és kultúraegység, amit a költő a világból kiszakít. […] A demokrácia szép a törvényszéken és a villamoson. A művészetben a hűbériség uralkodik; a költők falvak urai s akinek még falva sincs, olyan, humanistáim, mint a földtelen zsoldoslovag.”[67] Bertha Zoltán Imre László tanulmányára is visszautaló, találó értelmezése szerint: „a szerves népi műveltségből, a preformált nyelviségből, a ciklikusan örökletes nyelvi és szellemi kultúrából, az organikus-mitologikus világtudatból sarjadzó-táplálkozó irodalmi képződmények” konstituálják „az ún. »nemzeti paradigmának« egyfajta modernista-modern vonulatát, amelynek múlt századi kifejlete Imre László koncepciója szerint elsősorban a nemzettörténelmi eposz volt”. Megállapítása szerint „ez a nemzeti paradigma a mai nézőpontok szerinti posztkoloniális diskurzus identitásfilozófiai és identitásirodalmi kontextusába” állítható.[68]
Tamási halála után, 1966. szeptember 29-én testvérei Németh Lászlóhoz fordultak segítségért, hogy végrendeletével és síremlékével kapcsolatban járjon közbe a Magyar Írószövetségnél.[69] Talán – vélt – befolyásában bíztak, talán maguk is megláttak, megéreztek valamit testvérük és Németh László különös, kritikákon és betűkön túlmutató kapcsolatából, amelyet akár barátságnak is nevezhetnénk.
[1] Németh László: Terv nélkül. Napló tanulmányokban 1936. április–május. Tanú, 1936, 1–2, 3–84.
[2] Tamási Áron: Jégtörő Mátyás. Kolozsvár, 1935, Erdélyi Szépmíves Céh.
[3] Uo.
[4] Uo.
[5] „Vérbeli elbeszélő a regényben, novellában, sőt a drámában is Tamási Áron. A legkeletibb, s legtöbb felől ostromolt, legeredetibb s legszívósabb törzset, az erdélyi székelységet emelte be – az utolsó órában szinte – a költészetbe. Kevés nagy írónak sikerült (Ramuznek talán) a tájháza határai közt maradva, egyetlen néptörzs figuráiról szólva, ilyen nyílt, magas kürtőn át tártani a kapcsolatot a nagy irodalom áramlataival. Akinek módja volt őt falujában, rokonai közt látni, akik éppolyai eleven, kacskaringós, a mese ízeit s a nyelv csínyeit kiélvező elbeszélők, mint ő, azt gondolhatná, milyen nagyszerű írói tőkét kapott ez az Amerikát is megjárt székely fiú: mintha csak papíron mondaná tovább, ami ott élőszóval folyik. De ez csak érzékcsalódás, mint azt a székely irodalom jobb-rosszabb művei bizonyítják. Tamási Áron az irrealitás új, illanó elemét párolta ki a halál szélén mókázó, a balladát szinte táncoló hegyi nép természetéből, s mint Krúdy Gyula, programbavétel, eltanulás nélkül vezette le belőle; ami felé a század tartott. Egyik legjellemzőbb regénye az első kötet végén jut el oda, hogy hőse, Jégtörő Mátyás megszületik. Addig a lelke útját, gazdagodását követjük az állatvilág hősein át a megszülető székely fiúig. A fejlődéstan biogenetikája helyett a léleké, ilyesmit ad Tamási költészetében is.” Németh László: Egy elbeszélés-gyűjtemény elé.In Kiadatlan tanulmányok, II. Budapest, 1968, Magvető Kiadó.
[6] Németh László: Jelszó: Petőfi. Magyarország, 1934. március 15., 60. sz., 66.
[7] Németh László: Sznobok és parasztok. Magyarország, 1934. március 29., 71. sz., 9.
[8] Zilahy Lajos Új szellemi frontot! című írása a harmincas évek egyik legnagyobb vitáját váltotta ki, ehhez szólt hozzá Németh László és Tamási Áron is (Illyés Gyula, Kodolányi János, Ignotus Pál, Szabó Lőrinc, József Attila, Féja Géza, Sárközi György, Remenyik Zsigmond, Nagy Lajos és mások mellett).
[9] Németh László: Őstehetségek és fogalomzavar. Budapesti Hírlap, 1934. augusztus 25., 5.
[10] Németh László: A nép Eötvös-kollégiuma. Budapesti Hírlap, 1934. augusztus 26., 5.
[11] Németh László: Rádió és népművelés. Budapesti Hírlap, 1934. augusztus 29., 5.
[12] Illyés Gyula, Cs. Szabó László, Kerék Mihály, Féja Géza, Szerb Antal, Veres Péter, Makkai Sándor, Schütz Antal és Ottlik László mellett.
[13] Tamási Áron: A magyar őstehetség problémái. Budapesti Hírlap, 1934. szeptember 16., 54.
[14] Németh László: Őstehetségek és fogalomzavar. Budapesti Hírlap, 1934. augusztus 25., 5.
[15] Uo.
[16] Németh László: A nép Eötvös-kollégiuma. Budapesti Hírlap, 1934. augusztus 26., 5.
[17] Uo.
[18] Tamási Áron: A magyar őstehetség problémái. Budapesti Hírlap, 1934. szeptember 16., 54.
[19] Uo.
[20] Németh László: Két sors között (Zárszó az őstehetségek vitájához). Budapesti Hírlap, 1934. november 11., 7– 8.
[21] Németh László: Magyarok Romániában. Tanú, 1935, 3–4, 113–182.
[22] Lásd: Magyarok Romániában. Mentor Kiadó, 2001, Marosvásárhely, 2001; Monostori Imre: Vita egy útirajzban – s körülötte. Új Forrás, 1987, 6, 35–47.
[23] Kovács György: „Isten velünk, és mindenki ellenünk!” Független Újság (Kolozsvár), 1936, február 15–22., 6–7.
[24] Tamási Áron: Még csak egyet szólott a kakas. Ellenzék, 1939. december 17., 292.
[25] Tamási Áronnak. In Németh László élete levelekben, I. 1949–1961. Szerk.: Domokos Mátyás. Budapest, 2000, Osiris Kiadó, 401–402.
[26] Tamási Áronnak. In Németh László élete levelekben, I. 1949–1961. Szerk.: Domokos Mátyás. Budapest, 2000, Osiris Kiadó, 407–409.
[27] Tamási Áronnak.In: Németh László élete levelekben, I. 1949–1961. Szerk.: Domokos Mátyás. Budapest, 2000, Osiris Kiadó, 412–413.
[28] Illés Endrének. In: Németh László élete levelekben, I. 1949–1961. Szerk.: Domokos Mátyás. Budapest, 2000, Osiris Kiadfó, 415–416.
[29] Tamási Áronnak.In: Németh László élete levelekben, I. 1949–1961. Szerk.: Domokos Mátyás. Budapest, 2000, Osiris Kiadó, 448.
[30] Németh László: Aristphanes. Tanú, 1932, 1, 16–24.
[31] Németh László: Magam helyett. Tanulmány az életemről. Budapest, 2002, Püski Kiadó.
[32] Németh László: A magyar rádió feladatai. Tanú, 1934, 9, 197–222.
[33] Sz. Weress Jolán: A magyar irodalom műhelyeiből. Beszélgetés Németh Lászlóval. Magyar Út, 1934, 7, 11.
[34] Németh László: Kétféle bemutató. Híd, 1941, 6, 16–17. (Vaszary darabjának Németh László a főpróbáját látta.)
[35] Uo. 16.
[36] Németh László: Tamási „játékai”. Magyar Csillag, 1942, 13, 403–407.
[37] Németh László: Aristphanes. Tanú, 1932, 1, 16–24.
[38] Ablonczy László: Tamási Áron sorsjátékai. Budapest, 2022, MMA Kiadó, 60–61.
[39] Németh László: Tamási „játékai”. Magyar Csillag, 1942, 13, 404.
[40] Uo.
[41] Mit támogathat ez a Sellő? A szivárványt, Tamási Szivárványát. Mind a kettő drámai költemény, mind a kettő a varázslatok anyagából készült, s egy bűvészpálcán lebeg. […] Mi nemcsak utánozzuk Európát; nálunk is megérnek az ő gyümölcsei. Tamási nem hallott Giraudoux-ról, valószínű, hogy más hasonló drámai költeményeket sem ismer: székely fényeiből mégis olyasféle buborékot fú, mint a francia költő az ő túlfinomult, kicsit már szélhámos műveltségéből. A kritikusok pedig morc fejcsóválásaik helyett bölcs párhuzamot biflázhatnának be a műköltőről és a népköltőről. Giraudoux mindent műköltőként csinál: csupa finom célzás, délibábbá fölkapott műveltségi elem, egy nagy virtuóz túlhabzó formaigénye. Tamási a nép helyett játszik; a föld ízeivel, egyszerűbben s talán ügyetlenebbül, de hitelesebb zamattal. Kisebb virtuóz, de nincs mit tenni: nagyobb költő.” Németh László: Giraudoux: Sellő. Híd, 1943, 2, 12–13.
[42] Illés Endrének.In Németh László élete levelekben, I. 1949–1961. Szerk.: Domokos Mátyás. Budapest, 2000, Osiris Kiadó, 9.
[43] Benedek Andrásnak.In Németh László élete levelekben, I. 1949–1961. Szerk.: Domokos Mátyás. Budapest, 2000, Osiris Kiadó, 170.
[44] Benedek Andrásnak.In: Németh László élete levelekben, I. 1949–1961. Szerk.: Domokos Mátyás. Budapest, 2000, Osiris Kiadó, 182.
[45] Németh László: Két felszólalás. Csillag, 1953, 12, 1892–1899.
[46] Németh László: Magam helyett. Tanulmány az életemről. Püski Kiadó, 2002, Budapest.
[47] Németh László: A Villámfénynél felújítóinak.In Megmentett gondolatok. Budapest, 1975, Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó.
[48] Dobos Árpádné Mánya Annának.In Németh László élete levelekben, II. 1962–1966. Szerk.: Domokos Mátyás. Budapest, 2000, Osiris Kiadó, 739. „A magyar dráma különben is leszorult a magyar színpadról; én is visszatérek Papírszínházamhoz. Ennek a darabnak meg két tehertétele is van. 1. Hogy legnagyobb értéke a magyarsága, s eljutottunk oda, hogy ez már nemcsak a literátorokból, de az úgynevezett művelt olvasóból is ellenszenvet vált ki; Tamási népszerűtlensége a kitűnő példa rá.”
[49] Németh László: A nemzet-ragasztó. (Előadás a veszprémi Kisfaludy Klubban 1966-ban.) Új Írás, 1977, 10, 66–70.
[50] Uo.
[51] Uo.
[52] Illyés Gyulának. In Németh László élete levelekben, 1914–1948. Szerk.: Németh Ágnes. Budapest, 1993, Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 381–382.
[53] A Cseresnyést ért támadások közepette, 1942. január 22-én Marosvásárhelyről Tamási, Illyés Molter Károly küldenek közösen együttérző levelet Németh Lászlónak, invitálva őt is körükbe. Tamási üzenete: „Bajtársi érzülettel vagyunk melletted a viharban, mely a Cseresnyésekben dúl.” In: Németh László élete levelekben, 1914–1948. Szerk.: Németh Ágnes. Budapest, 1993, Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó. 717. Másutt Németh László Féja Gézának számol be arról, hogy miután frontszolgálatra kötelezték (noha több érv szólt besorozhatósága ellen), feleségének Tamási adott tanácsot, kihez forduljon, hogy férje felmentést kapjon a katonai szolgálat alól. 1944. augusztus eleje, Uo. 449.
[54] Németh László: Iskola a Kakasúton. In A kísérletező ember. Budapest, 1963, Magvető Kiadó. „Az ember azzal, hogy megfogant, iszonyú sebességű, de egyre lassuló utazásra váltott jegyet, amely alatt, a magzati lét első hónapjában, évszázmilliókat, majd évmilliókat száguld át (mint Tamási Jégtörő Mátyása – böktem közben Sellye felé) hal, béka, emlős ősei létére emlékezőn, s ez a száguldás a születés után is folytatódott, hisz ha csak a beszédet nézzük, az út az első állati hangtól az értelmes beszédig, amelyet a kisded egy év alatt megtesz, a legkurtább becslés szerint is évtizezredekbe került.”
[55] Németh László: Utolsó kísérlet, I. Budapest, 1969, Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó. „Jó Péter nem belőlem szakadt ki, a magyarságból épült, azért kell (mint Tamási Jégtörő Mátyásának az állatvilágon), magyar világunk minden rétegén át, meggazdagodva s egyre biztosabb egyensúllyal fölnyomulnia, olyanokon át is, mint a magyar katolicizmus, mely az én fejlődésemből szinte teljesen kimaradt; őneki azonban ott kell hordania magában.”
[56] Tamási Áron: Jégtörő Mátyás. Kolozsvár, 1935, Erdélyi Szépmíves Céh.
[57] Németh László: Mi a ponyva? In Kiadatlan tanulmányok, I. Budapest, 1968, Magvető Kiadó.
[58] Németh László: Mi a tag?In A kísérletező ember. Budapest, 1963, Magvető Kiadó.
[59] Németh László: A költő és faluja. Magyarország, 1935. december 25., 8., majd Kortárs, 1966/8, 1207–1209.
[60] Simon Istvánnak. In Németh László élete levelekben, II. 1962–1966. Szerk.: Domokos Mátyás. Budapest, 2000, Osiris Kiadó, 947.
[61] Simon Istvánnak.In Németh László élete levelekben, II. 1962–1966. Szerk.: Domokos Mátyás. Budapest, 2000, Osiris Kiadó, 970.
[62] Németh László: A költő és faluja. Magyarország, 1935. december 25., 8., majd Kortárs, 1966/8, 1207.
[63] Németh László: A költő és faluja. Magyarország, 1935. december 25. 8., majd Kortárs, 1966/8, 1207.
[64] Bertha Zoltán: „Világirodalmi költő”, „székely Homérosz”. Németh László Tamási Áronról. In Németh László irodalomszemlélete. Szerk.: Görömbei András. Debrecen, 1999, Kossuth Egyetemi Kiadó, 76.
[65] „Így gondolkoztam Farkaslakán, a magas ágyban, melynek csíkos cihája nagyanyám ágyára emlékeztetett. S a régi ágy emléke […] a magam adósságát juttatta eszembe hirtelen. Hisz nekem is van szülőfalum – ha nem is édes, hát adoptált, odaát a Dunántúlon, amelyben apám született.” Németh László: A költő és faluja. Magyarország, 1935. december 25., 8., majd Kortárs, 1966/8, 1208.
[66] „Nem mondhatja senki, hogy mint író a falunak voltam élősdije. Európát és a történelmet jártam, a zamatokat és növényeket szerettem. De mindez csak kaland volt; a biztos, ami kísért és fogott: a falu. Ő adta nekem az algebrát, mellyel az élet minden esetlegessége kifejezhető; magamat az ő alakjaiban nagyítottam fel s az ő sorsaiból értettem meg a történelmi szenvedélyeket. Hol a dráma három fala volt mögöttem a falu, hol a világ volt három fal őmögötte. Nem sokat beszéltem róla, de csak azért, mert túlságosan és mélyen volt bennem. Beszél-e a méterről a mérnök s kilóról a szatócs?” Németh László: A költő és faluja. Magyarország, 1935. december 25., 8., majd Kortárs, 1966/8, 1208.
[67] Uo. 1209.
[68] Bertha Zoltán: „Világirodalmi költő”, „székely Homérosz”. Németh László Tamási Áronról. In Németh László irodalomszemlélete. Szerk.: Görömbei András. Debrecen, 1999, Kossuth Egyetemi Kiadó, 78.
[69] Mélyen tisztelt író úr! A Magyar Írók Szövetségéhez fordultunk kéréssel Bátyánk végrendeletével és síremlékével kapcsolatban. Kérjük támogatását. Mellékeljük Szervátiusz Jenő kolozsvári művész által készített síremlékterv másolatát. Maradunk mély tisztelettel. 1935-ben járt házunknál és szeretettel várjuk máskor is, Tamási Áron testvérei Gáspár, Anna, Ágnes, Erzsi. Tamási Áron testvéreitől. In: Németh László élete levelekben, II. 1962–1966. Szerk.: Domokos Mátyás. Budapest, 2000, Osiris Kiadó, 1003.
Ekler Andrea (1971) irodalomtörténész, a Magyar Napló szerkesztője.