Takáts Fábián

Csendben, szemlélődve fényképezni

Az érzékeny önpusztító. Berekméri Zoltán 100
Mai Manó Ház, 2023

Száz esztendeje, hogy Berekméri Zoltán Kecskeméten megszületett. Az évforduló kiváló alkalmat adott a budapesti Mai Manó Ház munkatársainak, hogy az alkotó fényképeiből válogassanak. Berekméri szerencsére számos felvételt készített, ám hátrahagyott életműve sokáig egykori munkahelyén, a Petőfi Irodalmi Múzeum két szekrényében porosodott. Egészen mostanáig, amikor is Baki Péter, a Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház ügyvezető igazgatója úgy gondolta: érdemes lenne leporolni őket, és feleleveníteni Berekméri csaknem teljesen elfeledett pályáját.

Az érzékeny önpusztító. Berekméri Zoltán 100 című kiállítás létrejötte éppen időszerű volt, hiszen a közönség több mint harmincnyolc éve nem láthatta alkotásait. Az 1985-ös Ernst Múzeum-beli bemutatkozás ugyan nagy közönség- és szakmai sikert hozott a számára, ám fokozatosan romló egészsége miatt Berekméri ezután már csak három évig élt. Élete utolsó időszaka depressziója miatt fájdalmasan telt a pomázi munkaterápiás intézetben.

Pedig pályája jól indult. Tizennégy éves korában kezdődött, amikor öccsétől (aki később Steve Berekméri néven vált fotóssá Ausztráliában) egy közepes formátumú kétlencsés, tükörreflexes masinát (Rolleicord) kapott. A képalkotás rabul ejtette, olyannyira, hogy középiskolájában, Békéscsabán a fotó szakosztály ifjúsági elnökévé választották. Már diákként számos tárlaton vett részt, képeit több helyütt is díjazták. Az 1941–42-es szegedi Országos Diák-fotókiállításon a Magyarország Diákfényképező Bajnoka címet nyerte el, de Budapesten, Debrecenben és Nagyváradon is jutalomban részesítették fotóiért. Az érettségi után nem tanult tovább, 1942-től a békéscsabai postahivatal tisztviselőjeként dolgozott. Itt ismerkedett meg Gellért Gézával, akiben nemcsak munkatársra és jóbarátra, hanem fotótársra is lelt. Képeikkel számos helyre pályáztak. A kezdeti nehézségek után hamarosan szakmai körökben is felfigyeltek felvételeire. Harminchárom évesen az 1956-ban megalakult Magyar Fotóművészek Szövetségének egyik alapító tagja volt, alkotói tevékenyége kibontakoztatása előtt állt. Pályáját a korszak megbecsült fotóművészei, mint például Kálmán Kata, a magyar szociofotó kulcsfigurája is segítette. Az ő jóvoltából kerülhetett fel Budapestre, ahol 1958-tól két évtizeden át a Petőfi Irodalmi Múzeum műtárgyfényképészeként kereste kenyerét: reprodukciókat, enteriőrök garmadáját kellett lencsevégre kapnia. Visszatekintései szerint ekkor csúszott ki először a lába alól a talaj. Nemcsak szeretett városát, Békéscsabát, hanem családját (feleségét és kisfiát) is ott kellett hagynia, az alkohol lett a „társa”. Betegsége ellenére is azonban tudatosan építette saját alkotói világát, amíg csak tudta.

A fényképészet mesterségét autodidakta módon elsajátító Berekméri pályájának csúcsa az 1958 utáni időszakra esik. Híres magyar fotósokban nincs hiány, de ők mind a két világháború idején dolgoztak. Az ötvenes évekig nincs kiemelkedő alkotó, egészen Berekméri Zoltánig, aki sem a szocialista realista, sem a neovantgárd vonalához nem sorolható. Egyéni stílusjegyekkel bíró fotóiról mondta Kincses Károly muzeológus, fotótörténész: „Kevés nálánál egységesebb és magasabb színvonalú művészi életművet tudhat magáénak az e századi magyar fotográfia. Csendes, szemlélődő, érzelmekben gazdag képei elszakadtak az őt meg nem értő kor aktualitásától, s egy időtlen, tér nélküli világ lenyomatait őrzik.” Berekméri Zoltán elvetette a szociografikus, dokumentarista, riport jelleget. Csendéleteit, zsánerképeit, lírai tájképeit nagy műgonddal, egyéni látásmóddal komponálta meg, kiemelt szerepet tulajdonítva a fényeknek és árnyékoknak. Kortársaitól különbözve álló formátumú képekben gondolkodott, azzal a sajátos látásmóddal, amely a kezdetektől jellemezte. Stílusa nem változott, így az életmű darabjai egységes egészet alkotnak.

Hogy ez az életmű nem tűnt el, az az Ernst Múzeum-beli egyetlen tárlatának köszönhető, amelyre Berekméri elkészítette megőrzött negatívjainak nagyításait. Ezek maradtak fenn, és hogy ne merüljenek feledésbe, erre tesz kísérletet az Érzékeny önpusztító. A három helyiségben megrendezett tárlat kronologikusan vezet végig Berekméri Zoltán pályáján. Az első szekcióban a fotográfus harmincas évek végén készült felvételeit láthatjuk: játékbolt előtt sóvárgó gyermekeket, kedvesére váró pipázó urat. Majd az ’50-es, ’60-as, ’70-es években keletkezett képek (Hóhullásban 1957, Pihenő (Egy tenyérnyi árnyék) 1957, Csíkos csendélet 1974) következnek. Hétköznapi momentumokat elkapó fotográfiák: drótkerítés mögött masírozó libák (Parádé 1954), hóban lépdelő férfialak házsorok között (Hangyasors 1970). Erős kontrasztú, minden szépelgés nélküli képek tökéletes kompozícióval. Az Érzékeny önpusztító harmadik tere ad helyet Berekméri 1984 és 1988 között készített, legváltozatosabb fotográfiáinak. A korábban is tárgyilagos hangvételű képeket szürkébbek, borongósabbak váltják fel (Szürke hangulat 1984, Kirakatrendezés 1988, Árnyékom lesz, de autóm nem 1988). A Poros üvegek (1986) címűn egymásra helyezett, sűrű sorokban fekszenek az üres palackok, az Eső zúdulon (1987) egy gépkocsi esőcseppek áztatta visszapillantó tükrét látjuk. Egy fiatal nő copfja hátulról (Cím nélkül 1987), egy másikon árvíz áztatta terület képe sejlik fel (Árvíz 1988).

Berekméri Zoltán élete során sok ezer fényképet készített, amelyekből sikerült úgy válogatni, hogy az életmű egészére rálátásunk lesz. A letisztult szerkezetű, fekete-fehér alkotások mentén megelevenedik a tudatos alkotó személye is, aki nem kísérletezett, csak szemlélődött érzékenyen. Tisztelettel, alázattal a fotográfia iránt, amely a felszínen tartotta.

_{Takáts Fábián (1987) a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán végzett művészettörténet szakon. Szakterülete a 20. század művészete.}