Kemsei István

Fáznak a növényeim

Fáznak a növényeim április hidegében: a borsó, a retek,
kapor. A dughagyma még ki se bújt, az eper egyetlen bimbaja
összehúzza magát, a fagy ellen kevés a balkonparaszti gond,
reggel félve dugom ki fejem, nem a hőmérőt nézem először,
hanem hogy mire ment kiskertem-ládám a zúzos éjszakával?

Gondozd a földed! Mégis több, mint a Mikszáth-novellában a
virágcserép: nyolcvan liternyi föld a Földből, a világ-
egyetemből: marsi por, aszteroida-szilánk, és még ki tudja, mi,
az ültető fa nyeszlett magoknak gödröcskét, a sorfigyelő szem
szabályt vacakolt a képzeletnek: nesze neked, téglalapnyi tér!

A föld gyászfekete, abba tették az urnát, benne porait az
Egyetlennek, a téglalapnyi tér máshol, a dombtetőn, a déli Nap
cirógatja, a balkont a délelőtti, ami jó a kiülésre,
a zöldborsó, az eper, hagyma, retek, kapor az ő tisztelete,
ki fiat szült nekünk, ugyan nem Istené, de gyarló emberé,
ám közös kapocs úgyis, amit elvásott a rozsdálló idő.

Kegyetlen Húsvét, havas Feltámadás, elgörgetett kő:
az űr árka is telve fűszerekkel: beléndek, vérehulló fecskefű,
farkasalma szép virága illatoz az árvának.

Az árvát a kutyák villanyoszlopnak nézik, hiába ágaskodik.
Az árvát még a szél is jobban fújja. Fúdd el, jó szél, fúdd el!
Közmondások és elfúlt énekszó. Az északkeleti
befütyül a szobába, ahol két évig feküdt moccanatlan.

A lélek szeme zokog a vacogó szélben.

_{Kemsei István (1944) költő, író, tanár. Utóbbi könyve: És ne tovább. Válogatott versek (2018).}