Gál János
Abdurrahman pihen
A Nemzeti Galériában sohase kell tolonganunk a Benczúr Gyula: Budavár visszavétele 1686-ban előtt, mert mint menzán a spenótot, a historizmust nem illik szeretni, még ha szeretné is az ember. Mert olyan unalmasan egyszerű. Mert a látható valóság utánzása unalmas. Pedig Benczúr Gyula igazából nem látta Budavár visszavételét 1686-ban. A kiüresedett nemzeti romantika panoptikumát sem illik szeretni. Pedig az élettelen viaszbábuk felé tanúsított pygmalionvárás egy emberi érzelem legalább. Nem látta a zavarba ejtően nőies, spanyolcsizmás Lotharingiai Károly herceget. Nem látta, ahogy Abdurrahman, a budai vilajet utolsó beglerbégje lefeküdt a romos Bécsi Kapu előtt mint egy szüreten Noah bortól elgyengült nagypapa, akire egy szintén történelmi korokat sose látott nemzeti romantikus, Madách Imre simán rámondta volna, hogy: „Mi szép halott!” Elfogadom, unalmas. De milyen megnyugtatóan egyszerű, hogy aki halott, az fekszik, aki nem, az áll.
Neander-völgyi elmélkedések
Nem ismerek még egy olyan embert, mint Albert Barillé, akiről ilyen nehéz lenne megmondani, hogy animációs-film rendező volt, vagy neandervölgyi medvesámán. Monsieur Barillé miközben az Egyszer volt az ember… c. rajzfilmsorozaton dolgozott, kollégái lassan elszivárogtak a stúdióból, kinyitott egy titkos ajtót, ártalmatlannak tűnő VHS-kazettáit a Lascaux mélyéről hozta fel. Könyveinek olvasóit mindig izgatták a majomszerű ősembernők mellei. Minden este megvívott az őstulkok szellemével, mágnesszalagra parancsolta őket, ő szólította ifjakban az ösztönt évtízezredek távolából ismeretterjesztő barlangrajzokon keresztül. Mert a barlangrajzon megjelent a bölény, az ember le tudta győzni a bölényt. A medvesámán rajzolt, majomszerű melleket adott az ifjaknak. Monsieur Barillé meglehetősen leegyszerűsítve, a „felfedező szellem hiánya” terminussal írta le azt a jelenséget, hogy a neandervölgyi kultúra statikus természete és kevésbé erős „munkamemória-erőforrásai” miatt bukott el a crô-magnoni emberével szemben. Felnőtt fejjel újralapozva könyveim, eszembe ötlik, hogy minden európai emberben állítólag kb. 2% neandervölgyi gén található. Megmutatkozik olyan külső jegyekben, mint az erősen boltozatos szemöldökív. Dörzsölgetem homlokom, lehet, tényleg ez a baj.
Búcsú a formáktól
Lantodon, Flaccus, vörös és aranyló szőke szőrükből lihegő hetérák pengetőjükkel zeneszót csiszoltak, és furulyáid fújta nagy kedvvel fiatal legényed. berzsenyik, daykák, a romantikus kor nagyja pátoszt hall, de tibúri házban kéjzene döngött. Házad elhordták, vajon így maradjon, vagy hazugság az, ha felépül újra? Lantod itt van még, de nem ad ki hangot. Dajdajozás sincs. Büszke rom s hangszer, az idő az ellen, hősi harc zajlik, mi pedig gügyögve árulunk téged, szuvenirbabát, klasszicizálunk.
Gál János (1999) költő. Történészként végzett, jelenleg az ELTE-BTK doktori hallgatója. 2021-ben jelent meg Az eltűnt hírnév nyomában című első verseskötete, mely elnyerte a Magyar Írószövetség Debüt-díját.