Filip Tamás
Akikben csend van
Elvakít egy nagy dühödt igen. Mintha nem is én mondtam volna ki, csak úgy, magától született volna meg, akitől gyorsan meg kell szabadulni. Széttépi száradó ingem a szél, vérezni kezd a szakadás. A vért nem látom vörösnek, inkább sötétnek, ilyen a film, ha fekete-fehér és művész, ha a hatvanas évekből maradt ránk. Fogaim kavicsok, szép sorban visszadobálom őket az életfolyóba, és ha köhögök, darázsrajok szabadulnak ki a számból. Boldogan intek utánuk, menjenek isten hírivel, csak azt nem értem, a zúgást miért hagyták itt a fejemben? Boldogok, akikben csend van, mert abból bármi megszülethet, a magamfajta örökké a zúgással viaskodik. És mindig igent mond, nagy dühödt igent, ha megkérdezik, és akkor is, ha nem. Így hát sokan az igen emberének hiszik, pedig csak nem ismerik.
Ön itt áll
Nehéz a kötetnek címet találnod? Én is mindig így vagyok vele. Egy a múltkorról megmaradt, legyen a tied. Ön itt áll. De tudjuk, hogy már nem sokáig, mert én kimozdítom őt, igen. Az összefüggő parkokhoz körkörös nyomok vezetnek. És ha kódexet akarnál írni, végére hagyd az iniciálét, addigra már kezed szinte magától kanyarítja az első betűt a többi tízezer elé. A fényes ösvényen vár egy szürke talizmán, indulj, hajolj le érte, csókold meg, vigyázni fog rád. Párbeszédetek néma lesz, de soha nem szakad meg.
Éjszaka
Föltámad bennem valami névtelen érzés a neszektől zsúfolt éjszakában, derengő trónusra gondolok, hosszú lépcső vezet föl hozzá, még üres, a törvény nem mondja meg, ki ülhet rá. De az is lehet, hogy ezen a trónon állni kell, hogy a koronás fej, melyről még nem tudjuk, kié, az éghez közelebb legyen.
Kimondani
Kövekké válik a zuhanás, az álom pergő homokká, de a szolgalmi út hozzám vezet. És ha a profán körmenet résztvevőit hivatásos ellentüntetők megdobálják, gondolatban lesújt rájuk a kezem. Én a versekből tanultam élni, otthon vagyok Atlantiszomban, a teraszon tartott nagy aszfodélosz csokrot éjjelre mindig beviszem a hálószobámba. A versek megtanítottak, hogy mitől maradjak távol, és miben vegyek részt, s ha összekeverem néha, az nem a versek hibája. Moziba indulok, és egy finisszázson találom magam, ahol a könnyeim kibuggyannak, mert a képek nemsokára elhagyják ezt a múzeumot, s mire újra jönnek, én már nem leszek, ahogy az üstökös, bár halványul maga is, mire visszatér, engem nem talál itt. Legyőzhetetlen vagyok, és gyáva, beletörődöm, amiért harcolhatnék is, de beleállok a vesztes csatába. Keresni jó, megszállottan keresni, néha azt hiszem, én a keresést adom a világnak, nem kell, hogy megköszönje, épp elég, ha beleír abba a könyvbe, amelynek címét nem merem kimondani.
Régi szentély
Leülsz a géphez, hogy verset írj, és látod, a billentyűzeten hieroglifák. Miféle verset lehet ezekkel írni? Felirat legyen egy elsüllyedt szentély falán, mit a régészek se értenek meg? Hol vannak már, kik ott imádták vérző istenük? Utódaik utódai is nyom nélkül szívódtak fel híg vérében a nyúlós sokaságnak: ma szektában él minden ember, gyűlöl és imád, híveket gyűjt, és begyűjtik őt is, csak a miért marad titok. A titokhoz új nyelv, új beszélők kellenének, de ne nekem jusson a feladat, istenem vedd el a gépemről az érthetetlen jeleket, hadd maradjak, ki eddig voltam, az. A billentyűkre tégy betűket újra, s ha lenyomom őket szépen sorban, versem szólhasson akár hieroglifákról, csak maradjon meg a hűvös távlat, a régi szentélyt majd kiásom, és falára felszögezem a feliratot.
Egy nap
Mintha össze volna ragasztva egyetlen hosszú nappá az élet. Elképzeltem, hogy reggel van még, és van idő átgondolni, mi legyen velem, meghaljak-e vagy éljek. Felöltözöm, és elmegyek hazulról, mintha lenne dolgom, az utcákat összesétálják a lábaim, végül majdnem vonatra szállok, s ha jó estéttel köszönnek rám, elcsodálkozom, és a jó reggelt szinte magától csúszik ki a számon. Ide betérek, hátha várnak, és igen, úgy koccannak össze itt a poharak, a biliárdasztalon a golyók, mint szerelmesek szívében az örökmozgó molekulák, egymás szavába vágnak a költők, és mindegyik a maga versét szavalja az éjszakában. Úristen, éjszaka? Már az is eljött? Eljött, persze, de nem úgy, ahogy elképzelitek. Nem olyan sötét, de hosszabb, s mire végképp elunnád, levetítik életed rendezői változatát.
Filip Tamás (1960) Költő, közjegyzőként dolgozik Budapesten.