Keresztes Csaba

Impozáns kivitel, érdekfeszítő tartalom

A nemzet levéltára. Fejezetek az Országos Levéltár történetéből
Szerkesztette: Reisz T. Csaba
Magyar Nemzeti Levéltár, 2023

Ha van 300 éve fennálló intézmény és az azzal már száz éve összekapcsolható épület, akkor az Archivum Regni (Országos Levéltár) és a Bécsi kapu téren magasodó, historizáló jellegű épülete, a Vár házai fölé magasodó palotája annak számít. A két évforduló – 1723, az alapítás éve és 1923, az épületátadás éve – kiváló alkalmat nyújtott egy impozáns kivitelű és egyben érdekfeszítő tartalmú kötet megjelentetésére. Impozáns, ugyanis a könyv merített papíroldalain színes ábrák és fényképek százai sorakoznak, megmutatva a levéltári munkát körbevevő falfestmények (szekkók), üvegablakok, oszlopfők és oly sok más díszítés tüneményes voltát.

1723: az országgyűlés elrendelte és törvénybe iktatta az „általános országos levéltár” (Universale Archivum Regni) felállítását. Érdekes út vezetett ehhez, a lényegében a korabeli köziratok gyűjtőhelyének létezését kimondó jogszabályhoz. A Rákóczi-féle szabadságharc után a király, III. Károly (1711–1740), több ízben elismerte a nemesi kiváltságokat és Magyarország szabadságjogait, cserébe a magyar rendek nem támasztottak ellenvetés a dinasztia uralma ellen. Az 1722. évi országgyűlésen a Habsburg-ház nőági örökösödését is elfogadták. Szintén e kedvező folyamat részeként született meg a levéltár alapítását kimondó törvény, amely jogi alapot teremtett az állandó, saját épülettel és elvileg külön személyzettel rendelkező intézmény működéséhez. Sajátos, hogy csak 1756-ban nevezték ki az első munkatársat a formálisan létező levéltárba… Azt jobb fel sem sorolni, hogy hány költözésen esett át, és milyen szűkös elhelyezési és raktári viszonyok között létezett ezt követően a legjelentősebb levéltári gyűjtemény.

A hosszú hányattatás után érkezett el az 1923. év, amikor végre méltó helye lett az anyagában folyamatosan bővülő intézménynek. Elég a korabeli viszonyokról csak annyit tudni, hogy az 1913-ban megkezdett építkezést az első világégés sem tudta leállítani – csupán lassítani. A háború utáni felfordulás, a trianoni csonkítás területi, lelki és gazdasági sebei után befejeződött az építés, és végre lehetőség nyílt az impozáns épület birtokba vételére.

A díszítés megalkotása egy külön folyamat volt, és ez (is) Klebelsberg Kunó kultuszminiszter érdemének tekinthető. Ő egyrészt előteremtette a szükséges összeget, másrészt figyelemmel kísérte a művészeti munkálatokat. Az iparművészeti jellegű díszítőelemek elkészítésére Róth Miksa kapott megbízást, míg a képzőművészeti alkotásokat Dudits Andor festőművész készítette. Ő a magyar történelem bizonyos, részben a miniszter által meghatározott eseményeit és jeleneteit festette az épület közlekedő folyosóinak, fontosabb helyiségeinek falaira. Tevékenységéért megkapta az 1929. évi állami nagy aranyérmet. Szerencsére eme alkotások többsége átvészelte a történelem viharait – pedig az épületben a főváros 1944–1945. évi ostroma és az 1956-os harcok is nagy károkat okoztak.

A levéltár – mint minden közgyűjtemény – önmaga történetét is dokumentálja. A képek többsége a saját gyűjteményből való, azonban e munkára készülve a levéltárosok is szorgalmasan kigyűjtötték a fellelhető dokumentumokat, képeket. Sőt! Akadt olyan is, aki saját, évek alatt a „poros” aktacsomókból kigyűjtött anyagát bocsátotta a köz rendelkezésére.

Érdekfeszítő e kötet üzenete és mondanivalója is, hiszen ezen ékességek keletkezéstörténete igazi csemege nemcsak a műfaj szerelmeseinek, hanem a műszerető nagyközönségnek is. Mindazonáltal a részletes leírások a szikár keletkezéstörténeti tényeken túlmenően számos köztörténeti érdekességet, sőt életrajzokat is tartalmaznak. Ez utóbbiak azokról a művészekről, arisztokratákról, politikusokról készültek, akik az adott időszakban kimagaslót teljesítettek, illetve személyük kapcsolódik a levéltárhoz, annak műtárgyaihoz vagy éppen épületének elkészítéséhez. A szakismertető cikkek mellett – és között – oly sok kép és rajz tárul az olvasó elé, hogy a gyors lapozgatást nem ajánljuk: bele is lehet szédülni. Ezek nagy része egységesen szerkesztve és az előzményekkel összefogva csak most került napvilágra, az érdeklődő nagyközönség elé. Mondhatni, hogy „mindenről” láthatunk képet, ábrázolást, a történeti szekkók (vagyis a száraz falra, vakolatra felvitt festések és festmények) nagyalakú képeitől a tervezőasztalok vázlataiig bezárólag.

A sok mindenben példamutató, aprólékosan kidolgozott kötet egyfajta bő, ám specifikus irányultságú artisztikai monográfiának is tekinthető. Azon olvasóknak, akik egyben „vájt szemű” kutatók is, többletet nyújt a némely fejezetben elrejtett, az adott korszakra jellemző, iratkezelési ismeretanyag is. Ám a kötet nem éri be ennyivel. Nemcsak épületet (illetve épületeket), hanem a levéltár más, művelődési jellegű lehetőségeit is bemutatja (könyvtári tevékenység, a levéltári reprográfia szisztémája és lehetőségei, a megrendezett kiállítások és a lezajlott számos egyedi program stb.).

Az utolsó fejezetekben kuriózumokról, valamint a jövőbeli tervekről olvashatunk. Ez kissé eltér az előzőleg megszokott tartalomtól, ám e műfajváltás előnyére válik a kötetnek, hiszen ki- és túllép az eddigi kereteken, és bepillantást nyújt az intézmény hosszabb távú elképzeléseibe, a szakma előtt álló új feladatokba is.

Természetesen egy kiadvány sincs hibák nélkül. E kötet sajátossága, hogy nincsenek „klasszikus” módon megadott hivatkozások, részletekbe menő, a megtekintett és felhasznált dokumentumokra vonatkozó iratanyag-megjelölések. (Üdítő kivétel a levéltár 1996-ban felépített, legújabbnak számító óbudai telephelyének építéstörténete, ahol a fejezetek elején a szerzők megadják, hogyan és honnan, milyen forrásokból nyerték adataikat.) Így, sajnos, az ismertető cikkek olvasásánál és a képek nézegetésénél továbblépni kívánó kutatók nem feltétlenül jegyzetelhetnek ki pontos forrásanyag jelzeteket. Ezzel kapcsolatban a legkülönösebb dolog az, hogy az Országos Levéltár már korábban sokszor feldolgozott kétszeri újjáépítésére (második világháborús ostromsérülések és az 1956-os tűzvész) vonatkozó leírások milyen kevés jegyzetet tartalmaznak, míg a tartalom azonban szokatlanul és kétségeket ébresztően terjedelmes.

E szakmai és szerzői furcsaságok azonban keveset vonnak le a kiadvány összértékéből, amely betölti a célt, amire szánták: művészet- és művelődéstörténet ez a javából! Már külcsíne is önmagát reklámozza, és belbecse arra ösztönöz minden hasonló – szinte bármilyen korú – intézményt, hogy saját történetét, épületének múltját hasonló módon adja közre, a jelen és a jövő nemzedékeinek.

Az Országos Levéltár, bár most „csak” egy tagintézménye a közlevéltári rendszer majdnem teljességét lefedő Magyar Nemzeti levéltárnak, valóban az egész nemzet, az egész ország levéltára ma is, ahogy a múltban is volt, és ahogy a jövőre nézve is szándékozik lenni.

_{Keresztes Csaba (1976) levéltáros, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának főlevéltáros-főtanácsosa.}