Móser Zoltán

A népdal és „embernyom” kereső

Erdélyi Jánosról, születésének 210. évfordulóján

_{„…tapogatózásaim a mai embernyomig lehozzák a népköltészet életét”}

Erdélyi János 210 évvel ezelőtt 1814. április 1-jén született Nagykaposon. Róla elsőként a közmondás-gyűjteménye jut eszembe, utána a háromkötetes népdalgyűjteménye és a népdalokról írt tanulmányai, amelyekben megfogalmazott gondolatai ma is helytállóak. Igaz – annak idején Csoóri Sándor hívta fel a figyelmemet –, amikor a népdalok magyarázatába kezd, egy olyan erdőbe jut, ahol eltéved. Pedig a jó magyarázat egy karnyújtásnyira volt számára. Ezt azért állítom, mert a közmondások bevezetőjében részletesen szól a szimbólumokról, ám azt itt, a népdal kapcsán nem vette észre. Hisz a Biblia mellett a legtöbb szimbólumot a népköltészeti alkotások tartalmazzák.

A szimbolizmusban minden él – írja 1846-ban Erdélyi János –, „minden mozog, éspedig a szó tulajdon értelmében, mivel örökös lebegése van az elmének gondolatrul gondolatra, képrül képre, tárgyrul tárgyra. A tárgy jelent gondolatot, a kép történetet, a gondolat mindkettőt, s viszont, mindenféle cserében. […] Az ez, mi nélkül nincs élet, nincs költészet, tehát alapja minden képes beszédnek, írásnak s az egész költészeti nyelvnek.”

Mi a népdal – milyen a népdal?

Csokonai még parasztdalt ír, Kölcsey – és erre sűrűn hivatkozik Erdélyi János – pórdalt emleget. (Bartókhoz is közelebb állt a falusi népzene, más néven parasztzene megnevezés.) Kölcsey irodalmias hagyományfelfogásának az egyik logikai gócpontja a tanulmányban bizonyosan a „pórdallal” foglalkozó néhány bekezdés. Kölcsey nevezetes, sokat idézet mondata: „Ugy vélem, hogy a’ való nemzeti poezis’ eredeti szikráját a’ köznépi dalokban kell nyomozni; szükség tehát, hogy pórdalainkra illy czéllal vessünk tekintetet” (1826). Kölcsey számára a „pórdal” kategóriájába egyaránt beletartoznak folklór eredetű és közköltészeti elemek.

„Irodalmunk ezelőtt kevéssel még pórdal, parasztdal név alatt ismére a népdalt – írja tanulmányában Erdélyi János –, de e kifejezés nem látszik többé megfelelni a közönség ízlésének; aztán a nép fogalma körül is tisztábbak s méltányosabbak nézeteink, mint a pór vagy paraszt szavak értelme. […] Hogy nevezték azelőtt a népdalt, megmondani nem lehet; mert az ének szó teljesen vallási értelmű, a dal szó pedig nem használtatik magában, noha a belőle származó ige, dalol vagy danol, minden időben divatosnak látszik a nép között, és éppen csak világi értelemben vétetik. Kétségen kívül, ha volt szó e fogalomra, az nem lehetett más, mint a dalol vagy danol ige gyökere; s ezek közül inkább a dán vagy a dana, mint a dal, mert a nép ma is inkább szeret danolni, mint dalolni. Tehát dán vagy dana volna igazi egyszerű szavunk a népdalok kifejezésére, azonban a szónak nincs ilyen értelmű élete.”

A népdal lényegét illetően okkal és joggal utal arra 1843-ban Erdélyi János, hogy az „életben dal és nóta ugyanegy értelműek, mert népdal nincs nóta nélkül, ők együtt születnek, mint szárnyával a pillangó”.

Másutt meg ezt írta: „Tehát költemény és zene, bizonyos belső törvényekre, matematikai szigor kívánalmaira s egységre vitetnek vissza, mely által kimutattatik miképpen dal és vers a magyar testvér magzatai.”

Ugyanez tőle, másként megfogalmazva: „Most jön a forma. Itt esik jól kimondanom, hogy a népköltészetnek egyik jellemvonása, minél fogva az éneket vele kell gondolni.”

Fontos megemlíteni, mert ma ez veszni látszik, amit Erdélyi János a népdalok közösségi jellegéről ír: „A nép nem individuum – írja 1840 táján –, s a következőleg dalai nem az egyéniség, hanem a tömeg lelkével szólaljanak meg. Ezt tanúsítja egy körülmény, miszerint az irtott, isten tudja hol és kitől eredt népdal annyi változáson vagy többen megy keresztül, mint a cukor, míg Indiából Kamcsatkába ér, hogy édes, éldelhető legyen mindenkinek.

A helyszerű otthoniaság, mint más helynek idegen elem, róla lesimmíttatik, s ez így megy, mígnem végre teljesen megtisztulnak.” „Az igazi népi dalokban mindig tökéletes stílustisztaságot találunk” – írja Bartók A magyar népzenében.

A népdal közösségi jellegét emeli ki Vargyas Lajos is: „Mit jelent a népdal a közösségnek: az emberiségnek, a nemzetnek? Azt az egyetlen művészetet, amelyet az emberek sokasága közösen teremtett meg: tehát a közösségi művészetet. Teljesen közömbös ebből a szempontból, hogy ez a közösség általában a parasztság (legalábbis az újabb kori Európában, primitív társadalmakban az egész közösség). Az a lényeg benne, hogy sok ember együttes alkotása, nem egy magányosé, mindenkié, nem egyé.”

„A tenger soha ki nem fogy felhőiből”

A tanulmányíró, akadémikus Erdélyi János költő is volt. Hasonló költő stílusban írt és fogalmazott, mint a két évszázaddal későbbi költőtársa, a népdal védelmére kelt Csoóri Sándor a már idézett írásban:

„A tenger soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik; ilyen tenger a nép, az élet. Ha belőle merít a költő, lesz, aki őt hallgassa, seregestől találand megnyílt szívekre mindenkor, ha csak vesztét nem érzi a nemzet. Tehát tanulni a népet, az életet, beállni e tengerbe, mint Jézus, midőn a lélek kegyelmét venné, a Jordánba, ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége.” Az Akadémia Társaság tagjai, az ország szellemi vezetői előtt hangzottak el ezek a nagy feltűnést keltő mondatok, amelyek igazságot szolgáltatnak a népköltészetnek, folytatva és kiteljesítve azt a gondolatot, amit addig a leghatásosabban Kölcsey Ferenc fogalmazott meg 1826-os Nemzeti hagyományok című tanulmányában.

De fontosnak tartotta megemlíteni – és ma is fontos erről szólni –, hogy a népi és a nemzeti, a népköltészet és a nemzeti két különböző dolog!

„Legkönnyebben össze lehet téveszteni a népköltészetet a nemzetivel. Itt azon alapvonások teszik a különbséget, melyeket akkor vesz föl a népjellem, mikor nemzet lesz a népből. Bárminő szerződések, alkotmány és uralkodási forma íratnak is a nemzet oklevelébe, mindez a nép szellemén nem változtat, hanem csak új vonásokat tesz ahhoz. Így vesz föl némely sajátságot a nemzet külső jelekben is, minő a zászló, címer, színek, öltözet, viselet: de ezek is tagadhatlanul oly formát és jellemet fognak ölteni, melynek első eszméje a néptömeg kedélyéletében gyökerezik.”

Miben áll hát a népköltészet ereje?

Elsőként Erdélyi a nyelvet hangsúlyozza, de ezután rögtön az átlátszó, tiszta, nemes előadást említi, és ezek ismeretét és átvételét tanácsolja is a költőknek: „Tehát vegye föl a művelt költészet a népinek tisztaságát, minden törvénytől független merész szókötéseit, szólásmódjait, életvonásait, melyeket szintaxis, grammatika soha nem igazol, lefordítni pedig szorul szóra fonákság, másként lehetetlen.”

Majd így folyatja és fejezi be gondolatát: „a nyelv örök tanulmánya volt minden nagy költőnek; […] Költőnek az a nyelv, mi Prometheusnak az agyag, hogy embert teremtsen az isteni szikrának befogadására.”

*

Erdélyi János a népköltészet gazdag példatárával nem nyersanyagot és nem „költészeti mintát” kínál. Olyan irodalmi légkör kialakításán munkálkodott, amelyben irodalmunk elnyeri egyéni, hazai arculatát. Barátjának kérdésére, hogy mi volt a célja a népdalok gyűjtésével, kiadásával, így válaszolt: „az, hogy írjatok a magatok közönségének úgy, mint a népdal van írva a magáénak. E magyarázat akkor még bizonyosan érthetetlen volt. Ma nem az többé.” Ezt Erdélyi 1855-ben írta.

_{Móser Zoltán (1946) tanár, fotóművész.}