Lajtos Nóra
A távolság sirálytollai
Sirályok hangját hallom, tenger zúgása fülemben, kavicsos parton lépkedek, a halál jön rézsút velem szemben. Törmelékeimet, mit összegyűjtögettem, az idő tovább őrli majd. Hitványabbnál hitványabb vagyok, aki csókot remélt, hogy elfedje a bajt. A halál megnedvesíti ajkát, és úgy tapad a számra… Nyelvével befelé törekszik, de nincs az az ajak, ami befogadja. Sirályok keringenek felettem, hófehér tejkönnyek hullnak a földre: Frida Kahlo könnyei… Táncba visz a halál, felém nyújtja karját, gyengéden vezet. Megszépíti még egyszer utoljára a fehérre meszelt eget. Sirálytánc a levegőben, én vagyok az, ki táncol. Sirálytollak hullnak le az égből, soha nem voltam még tőled ilyen távol.
szívkötél
szívhárfahúrokról is lehetne írni, meg térdeplő imákról, Rubljov lemeszelt freskóiról, az Ég Köldökének 471 fényévnyi távolságáról, a hamvasztó- koporsó izzásáról, mely akár egy tinédzser-szerelem, olyan lobbanó. érdekes, hogy a szív ég el utoljára, a szív, melyben tegnap még ott fészkelt egy vörösbegy hangja, majd egyszer csak valahogyan kötéllé változott, nimfa-illatú kötélszívvé, melyben már nem lüktet többé érzelem, csak feszül és görcsössé válik az élet, akár egy ismerősen csengő versidézet, s amikor ősszel kisebesedik a természet, amikor az égi katedrálisban megszólal az angyalok kara, amikor Strauss pizzicato polkájában a kétnegyedes lüktetés kínzó, amikor emlékké fércelődik a közelséged, én hiszem, hogy akkor válik kötélszívvé bennem mélyekút messzeséged.
Haiku-falcok
Kor Én tizenhét é vesen éreztem magam nagyon öregnek. Aztán rájöttem, csakis a prímszám miatt. Tizenhét hattyúk. Világ Egy halom. Hever egymáson az alany és a tárgy. Az ige i-névszói ál lítmányból kiszívom az igét. Lenyelem. Csoda Sok van, mi. De az embernél nincs. A világ gyémánttengelyé nél, talán. De ott meg elgörbörbül egy kicsit. A szó ágbogán. Tavasz Partra vonszolnak piros delfinek, lehet nének kékek is, de ők pirosak, ahogyan egykor Kormos megírta… kint a parton erős fény szökik szemembe: kere sem múltam kagyló it, de lyukas a kezem, ó, jaj, lyukas a tenyerem! Hogyan viszek Isten kert jéből anyámnak virá got? Minden gondo lat, mi bennem ak kor kicsirázott, s hozott hajtást, hozott rügy pattanást. Egyszer csak a semmibe oszlott a csivitelés. Isten lábnyoma it láttam, éreztem, ér tem jönnek, hála. Így majd eljutok végre örökre az é gi Ithakába. Ablak A hatodik e meleti ablakpárkány ba kiülni ve szélyes. Szárnyakat növeszt az ember az é gi határnak. Majd gondol egyet. Be csukja. Kívül hagyja a károgó varjat. Üres hely Havazik a tél. Éjjel talán rám fagynak az álmok. Van még mellettem az ágy ban egy üres hely. Nincs, a ki betakarjon. Számban érzem a vesztett Édent, kibújnak csóktalan alma melleim. Nehéz a táj. Hótakaróban alszik egy törpe fenyő. Tűleve leiben emlékei élnek a nyárról.
Lajtos Nóra (1977) Debrecenben élő Bella István-díjas költő, író, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, tanár. Utóbbi kötete: A gyermekkor tenyerén (versszociográfia, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2022).