Regős Mátyás
Fellázadok, nyilván csak gondolatban
Bármilyen intézmény hallana merev részegen viccelődni engem, végérvényesen kizárna önmagából. Kerüljük most az érzelmeket, anya, annak idején nyilvánvalóan intézményesítetted bennünk önmagad. Intézményekről pedig köztudott, hogy igen nehéz hozzájuk szólni, pontosabban szólni még lehet, de érdemi választ kicsikarni majdhogynem reménytelen. Az intézmények nemigen foglalkoznak velem vagy konkrétan azzal, amit én akarok. Lássuk be, többnyire nem is szeretnék, csak némi reakciót, apró jelzést, hogy én is létezem, megadva persze minden tiszteletet a jól bejáratott munkamenetnek. Értsd meg, anyám, nehéz helyzetben vagyok. Leveleimre válasz nem érkezik. Ha néhanapján személyesen keresem fel budapesti telephelyüket, beszélnek hozzám, hogyne. Csakis én hiányzom minden eszeveszett, körmönfont eszmefuttatásból. Ki vagyok zárva, ugyanis nem beszélem a nyelvet. Mit mondhatnék. Mikor környezetemben gyalázzák alantas működésed, a szoptatós bürokráciát, csöndes szavakkal megvédelek. Hogyne lenne lassú, pláne idegen, végül is sokan vagyunk. Az érdektelenség ez ügyben adott. De néha – mikor hosszú órák óta ülök reménytelen, elaggott folyosódon – tudom, hogy magadra se gondolsz. Egy intézmény nem gondol önmagára. És csáklyát fognék, vasrudat – fellázadok, nyilván csak gondolatban – téglánként hordanám Dunába tested, kitépnék ajtót, ablakot, majd néhány év után jóllakottan a pusztítástól, új intézményt hordanék helyedre. Az újban felvennék nekem a telefont, gondosan ügyelnének gyengeségeimre, alkalmanként egy korábbi tévedésre hivatkozva, átnyújtanának némi pénzt, szorgosan kérve elnézésemet. Mindig a 001-es sorszámot kapnám a gépből, és rokonom lenne a biztonsági őr.
Regős Mátyás (1994) költő. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett magyar–hittan szakon, jelenleg ugyanott az Irodalomtudományi Doktori Iskola hallgatója.