Osztályok és „underclass” napjainkban
Szelényi Iván, a nemrég meghalt, világhírű magyar szociológus egyik utolsó, 2015-ben megjelent tanulmányának ez volt a címe: A szociológia hármas válsága. A Socio.hu Társadalomtudományi Szemlében magyarul is megjelent írásában azt fejtegette, hogy a szociológia mint tudomány „kiment a divatból”, elvesztette politikai vonzerejét és radikális küldetését, főként azért, mert már nem kötődik semmiféle „nagy narratívához”, mint a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben. Senki nem várja el tőle, hogy hasznos segédeszköz legyen a társadalmak átalakításához, egy meghatározott, ideológiailag körvonalazható cél megvalósításához. Vizsgálati módszerei nem alkalmasak arra, hogy előre jelezze a változások következtében kialakuló politikai tendenciákat, nem képes hosszú távú előrejelzésekre. Újra leíró jellegűvé vált, és részekre szakadt, mint például a women’s studies, afrikai-amerikai, a latin-amerikai tanulmányok, a kritikai kultúrakutatás stb. A politológia és a közgazdaságtudomány háttérbe szorította, miközben a szociológiából kifejlődött, de már régen önálló diszciplínává vált közvéleménykutatás tudománya a reneszánszát éli.
Az önkritikus diagnózist olvasva nem meglepő, hogy kevés és töredékes a tudásunk a mai magyar társadalomról, és még a szakemberek túlnyomó többségét is meglepetésként érte az április 12-ei választások eredménye. Az sem meglepő, hogy arra a kérdésre, hogy milyen okok következtében ment végbe ez a „földindulás”, a szociológusok sem tudnak kizárólagos magyarázatot adni. Tény, hogy a választók a szó szoros értelmében elsöpörték a 2010-ben kétharmados többséggel megválasztott, és ugyanilyen arányban még háromszor triumfáló FIDESZ–KDNP kormányt, alkotmányozó többséggel felruházva ellenzékét, a TISZA pártot. Másrészt a közeljövő meglehetősen bizonytalan. A Magyar Péter vezette párt valójában egy különböző irányzatokat magában foglaló koalíció, nem tudni, hogy mennyi ideig marad fenn. Legfőbb összetartó ereje Orbán Viktornak és rendszerének elutasítása, vagyis 2026 tavaszán az országgyűlési választás nehezen megjósolható politikai folyamatoknak engedett szabad utat.
Ahhoz, hogy megértsük, milyen átalakulás ment végbe a magyar társadalomban, érdemes elolvasni Huszár Ákos Az osztály hosszú árnyéka című könyvét. Témája, s egyben alcíme: A mai magyar társadalom osztályszerkezete. A szerző elméleti kérdéseket tárgyal, ugyanakkor fontos tendenciákat is jelez, és ezek összefüggenek egymással. Kezdjük azzal, hogy alkalmazni lehet-e osztály fogalmát a mai Magyarországon, vagy pedig, a szociológusok többségéhez hasonlóan, hagyjuk figyelmen kívül ezt a régimódi kategóriát, helyettesítsük például a „foglalkozási csoportokkal”?
Itt nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy nálunk vagy fél évszázadon át, ameddig a hivatalos ideológia a marxizmus-leninizmus volt, a kommunista párt a munkásosztály, a parasztság és az értelmiség nevében gyakorolta a hatalmat. Ennek a felosztásnak sokkal több köze volt az ideológiához, mint a szociológiához, ami éppen ezért gyanús, eretnek nézeteket terjesztő tudománynak minősült. Holott a hagyományos, szervezett munkásság már az ötvenes évektől kezdve „feloldódott”, érdekképviseletét maga alá gyűrte és kisajátította előbb a Magyar Dolgozók Pártja, majd a Magyar Szocialista Munkáspárt. A hagyományos munkásosztály en bloc elfordult a kommunista szakszervezetektől, utoljára az 1956-os forradalomban adott életjelt magáról, a néhány hónap alatt felszámolt munkástanácsok megalakításával. A hatvanas-hetvenes évekre összezsugorodott a parasztság is, sajátos, népi kultúrájával együtt. Az egykori parasztok többsége fizikai munkássá vált, vagyis az 1989–90-re a hagyományos osztályok „köddé váltak”, viszont megjelent a kapitalista menedzserek társadalmi csoportja. A fiatalabb munkások nagy része a szocialista nagyüzemek felszámolása, elbocsátása után kényszervállalkozóvá vált, ugyanakkor 2010 után megjelentek nálunk a harmadik világból toborzott vendégmunkások is. De ha az osztály fogalma ennyire kiüresedett, mit kezdjünk a „középosztállyal”, melynek sokan ma is kiemelt jelentőséget tulajdonítanak a polgárosodás folyamatában? Vagy az „underclass” kategóriájával, melyet magyarul a legalsó társadalmi rétegként, létminimum alatt élő, kirekesztett népességcsoportnak nevezhetünk?
Ez utóbbit „osztályok alatti osztálynak” vagy szegényosztálynak is nevezik. a mai Magyarországon a társadalom leginkább leszakadt, tartósan és halmozottan hátrányos helyzetű rétegét jelölik így, melynek tagjai kiszorultak a formális munkaerőpiacról és az alapvető társadalmi intézményekből. A hazai szociológiai kutatások és KSH adatai alapján azonban a mai Magyarországon az underclassba (vagyis mélyszegénységbe) tartozók száma 300 ezer és 500 ezer fő közé tehető. Ez a létszám a teljes magyar népesség nagyjából 3–5 százalékát teszi ki. Ezt az adatot kétségbe vonom, már csak azért is, mert a 200 ezer forint alatti nyugdíjból élők száma kb. 700–800 ezer ember, és ők a becsült megélhetési létminimum alatt tengődnek. Ez a csoport teszi ki az öregségi nyugdíjasoknak közel a felét, és hozzájuk számítjuk a különböző járadékokból, családtagok gondozása után folyósított támogatásból élőket. Így a hazai underclass létszáma csak az ötvenéves és annál idősebb korosztályok tagi között eléri az egymilliót. Ha hozzájuk számítjuk a munkanélkülieket és a közmunkából élőket, legalább másfél millió honfitársunk élhet mélyszegénységben, nyomorúságos körülmények között. Szinte kilátástalan a 60 év feletti özvegyek helyzete. A demográfiai statisztikák szerint Magyarországon 700–750 ezer özvegy él, akiknek többsége nő. Ebből 666 ezer a 65 év feletti korosztályba tartozik. A legtöbb időskorú szegény ember a gazdaságilag elmaradott Békés, Nógrád, Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében él, ahonnan a munkát kereső fiatalok elvándorolnak. Ezekben a megyékben a legfeszültebb a roma kisebbség és a többség viszonya, elterjedt a droghasználat, gyakoriak a bűncselekmények.
A magyar underclass jellemzője, hogy bár alacsony az iskolázottsági szintje, a többség nem volt munkakerülő, illetve deviáns. Tagjai egész életükben keményen dolgoztak, fizikai munkát végeztek, pl. a termelőszövetkezetekben, illetve különböző üzemekben, de az alacsony keresetéből nem tudtak megtakarítani, a nyugdíjuk pedig „legföljebb az éhenhalásra elég”. Ebbe a világba akkor pillanthatunk be, ha néhány órát eltöltünk például az állami, önkormányzati vagy egyházi fenntartású idősotthonokban, melyekbe gyakran évekig tartó várakozás után tudnak csak bekerülni a rászorultak. De erre érthetően kevesen szánják csak rá magukat, hiszen mindaz, ami a látogató szeme elé tárul, épp az ellentéte mindannak, ami a reklámokban látható, melyekben mindenki fiatal, szép és gazdag. Egy, a 2026. áprilisi választások előtt lejátszott dokumentumfilmben, melyet a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Nyírbogáton forgattak, láthatóak voltak azok a viszonyok, melyek között a legszegényebbek élnek az ilyen és hasonló településeken. Itt a kormánypárt jelöltjének, dr. Simon Miklósnak a felesége volt a körzeti orvos, akinek a véleménye döntött a szociális segélyek, a közmunka, illetve az intézményekbe való bekerülés terén, és ezt tudtára is adta a választóknak. Ilyen kiszolgáltatott viszonyok között mindenki meglepődött azon, hogy a körzetben, bár minimális többséggel, de az ellenzék jelöltje győzött. Ami összefüggésbe hozható azzal, hogy legutóbb rekord magas, 79,56 százalékos volt a részvétel az országgyűlési választáson, és a legszegényebb rétegeket is elérte a felfokozott kampányhangulat. Ennek hatására az underclass korábban inaktív tagjai is feladták passzivitásukat, és az eddigieknél sokkal nagyobb arányban járultak az urnákhoz.
Kétség sem fér hozzá, hogy a társadalmi osztályoknak régen nincs, és valószínűleg sohasem volt köze a kollektív identitásokhoz, amelyet a baloldali (előbb szociáldemokrata, majd kommunista) mozgalmak és pártok ideológusai propagáltak. „Mára ezzel szemben a szolidáris közösségek, illetve kollektív identitások kérdésére sokkal inkább a nemzet a leggyakoribb, problémamentesen elfogadott válasz. A hagyomány, a kultúra, valamint a vérségi kapcsolatok alapján konstituálódó nemzet az, ami az önazonosság és önbecsülés legfontosabb forrása, ami kijelöli a közösség és szolidaritás határait” – írja Huszár Ákos. Ebből egyenesen következik, hogy Magyarországon a pártok politikai propagandája is a nemzetre, annak érdekeire, illetve az azt fenyegető veszélyekre koncentrál, és az „osztályharcos” demagógia visszaszorult, illetve marginalizálódott. Mindazonáltal fennáll az összefüggés az osztályhelyzet és a pártpreferenciák között, ezt azonban elsősorban a választók iskolai végzettsége, életkora, a lakóhelyének jellege stb. befolyásolja.
A TISZA párt elsöprő választási győzelmében fontos szerepet játszott az a tény, hogy a választók többsége, ha jobb híján el is fogadta a kapitalizmust és a piacgazdaságot, mélységesen igazságtalannak tartotta, hogy a leggazdagabb kisebbség 10 százaléka birtokolja az összvagyon mintegy 46 százalékát, míg az alsó 50 százalék mindössze körülbelül 10 százalékát. Eszerint a társadalom alsó felének nincsenek megtakarításai, lényegében egyik hónapról a másikra él, vagyontalannak tekinthető. A társadalom 0,1 százalékát kitevő felső tizezer emberről, vagy a szupergazdagokról viszont a többség feltételezte, hogy „maffiaállam” beltagjaként korrupciós ügyletekben vett részt. Az óriási társadalmi és gazdasági különbségek miatt kialakult szociális feszültség 2026-ban tört felszínre, ez táplálta az igazságtétel vágyát, amit az új kormány meg is igért, és nem hagyhat figyelmen kívül.
Úgy tűnik, a leglényegesebb, a pártpreferenciákat meghatározó változás, mely az utóbbi évtizedekben végment, a lakosság iskolai végzettségének átalakulása volt. Éppen ez az, amit a legutóbbi választási kampányban figyelmen kívül hagyott Orbán Viktor és pártja. Primitív propagandája már összeegyeztethetetlen volt az általános műveltség szintjével, amin a kampány során az elképesztő összegekből finanszírozott, primitív „agymosás” sem tudott változtatni. A 2022-es népszámlálás adatai is azt tükrözték, hogy a lakosság 30 százalékának volt általános iskolai végzettsége (legnagyobbrészt az idősebbeknek), viszont a felsőfokú végzettségűek aránya már meghaladta a 20 százalékot, és ezek főként a fiatalabb korosztályok tagjai voltak. (Összehasonlításul: 1960-ban a magyar népesség 90 százaléka végezte el a nyolc általánost, és ez volt a legmagasabb végzettsége, míg 2 százaléka rendelkezett főiskolai és egyetemi diplomával. 1990-ben már 63,2 százalék szerzett alapfokú, 29,2 százalék középfokú, és 7,6 százalék pedig felsőfokú végzettséget. 2010-ben: alapfokú végzettség 57 százalék, érettségizettek 28 százalék, diplomások: 15 százalék.)
Véleményem szerint a gazdasági recesszió és a korrupció általánossá válása mellett a képzettségi szint emelkedése – ami még mindig elmarad az Európai Unió országainak átlagától –, továbbá a külföldi munkavállalás általánossá válása volt fő oka annak, hogy a TISZA párt a kétharmadot is meghaladó többséget szerzett a 2026 áprilisi választásokon. De ha a választók preferenciái olyan gyorsan változnak, mint 2024 és 2026 között, Magyar Péternek és pártjának 2030-ban már kevés esélye van arra, hogy ugyanolyan népszerű legyen, mint legutóbb.
Huszár Ákos könyvében felhívja a figyelmet a futballstadionok átalakulására, ami sok tekintetben tükrözi azokat a változásokat, melyek a rendszerváltás óta a magyar társadalomban végbementek. A labdarúgás ugyanis olyan sport, mely egyaránt játszható szegények és gazdagok között, az alsó-középosztálytól kezdve az elitig, ugyanakkor ma már kevesen engedhetik meg maguknak, hogy a legjobb helyekről tekintsék meg a mérkőzéseket. A 2014-ben átadott budapesti Groupama Aréna legnagyobb újdonsága elődjéhez, az FTC stadionjához képest „az exkluzív terek kiterjedtsége, illetve differenciáltsága, ahol tulajdonképpen az oldalvonal mellett húzódó teljes A-lelátórész egy nagy VIP-részlegnek tekinthető. Ez azt jelenti, hogy a korábbi stadion kevesebb, mint 1 százalékval szemben, itt a nagyjából 22 ezer befogadóképességű építmény mintegy 10-15 százaléka, mintegy 3 ezer hely a disztingvált, elit és felső középosztályi közönségnek van fenntartva. Ez a lelátó teljesen elkülönül a stadion többi részétől. Elkülönül mindenekelőtt a jegyek árát tekintve, amely jelenleg a több tízezer forintos belépőktől az egyedi megállapodásokig terjed. Továbbá azok, akiknek ide szól a jegye, a székházon, illetve ennek a mérkőzések napján lezárt utcáján keresztül, vagy a mélygarázson keresztül közelíthetik meg az ülőhelyüket. A szerző idézi a stadion internetes oldalát: „A Groupama Aréna futballmérkőzések és üzleti találkozóük központja, ahol vendégeink elegáns, kifinomult környezetben hódolhatnak szenvedélyüknek és építhetik kapcsolataikat. Partnereink igényeihez igazítva öt VIP szektorral rendelkezünk, melyek kiváló szórakozást nyújthatnak partnereinknek, alkalmazottaiknak, vagy akár családtagjaik számára is.”
Úgy tűnik, hogy a „létező szocializmus” megteremtésének kísérlete végső soron egy, a két világháború közöttinél is merevebb magyar társadalom kialakulásához vezetett. Ami már nemcsak lehetőség, de a valóság maga.
Pelle János (1950) író, történész.