Mi és a digitális szirének
Chris Hayes amerikai író, újságíró és televíziós műsorvezető a szerzője a Szirének csábítása című könyvnek, mely szokatlanul gyorsan látott napvilágot magyarul is. Alcíme magyarázatot ad arra, miért látott benne fantáziát a nemrég alakult, és elsősorban az interneten kereskedő Booksi Kiadó: Hogyan vált a figyelem világ legveszélyeztetettebb erőforrásává?
A digitalizáció és a politika, az internet és a kultúra viszonya Magyarországon is rendkívül kényes, mondhatni neuralgikus kérdés, kihat a mindennapjainkra. Az „okos telefonok” mindenütt jelen vannak, a vidéki gazdálkodók hálószobáitól kezdve egészen a parlament ülésterméig, a feltartóztathatatlan és sürgős szabályozást igénylő digitalizáció egyaránt befolyásolja a közéletet és a privát szférát. Ezért erről az amerikai esszékötetről nem lehet úgy írni, hogy figyelmen kívül hagyjuk mindazt, ami ezen a téren velünk történt.
Kezdjük a címbe foglalt homéroszi hasonlattal, vagyis, hogy az internetre épülő digitális világ ugyanolyan halálos veszélyt jelent napjaink emberére, mint a tengerészeket dalukkal ellenállhatatlanul csábító, majd őket elpusztító szirének. Kirké figyelmezteti Odüsszeuszt, hogy hajósait és őt magát is „csengőszavú dallal a két szirén megigézi; ülnek a réten ezek, s körülöttük az emberi csontok nagy sokasága hever, rothad, zsugorodnak a bőrök”. Mint tudjuk, Odüsszeusz ennek ellenére hallani akarja a szirének énekét. Ezért az árbochoz kötözteti magát, a hajósok fülébe azonban viaszt tömet, hogy ne hallják azt, sőt, utasítja őket, hogy akkor se oldozzák el, ha ezt parancsolja nekik. Cris Hayes szerint ez a kép „a freudi küzdelmet szimbolizálja az én és az ösztönén között: azt, amit akarunk, és azt, amit nem szabad és nem kaphatunk meg”.
Tény, hogy a figyelem adja az életünk lényegét, és ha külvilág ingerei a szirénekhez hasonlóan lekötik, magukhoz láncolják a figyelmünket, kifordulunk önmagunkból, primitív ösztönlényekké válunk. A figyelem alkotja a legbelső énünket, ettől vagyunk autonóm egyéniségek. A pszichológia nyelvén szólva: a figyelem „egyidejűleg több lehetséges tárgy vagy gondolatmenet közül egynek az elme által világos és élénk formában történő birtokba vétele. Lényegében a tudat fókuszálása, koncentrációja, ami magában foglalja, hogy bizonyos dolgoktól el kell szakadnunk, hogy másokkal hatékonyabban foglalkozhassunk.”
A globális kapitalizmus legnagyobb vállalatai milliárdokat költenek arra, hogy kiderítsék, mire vágyunk, és abból mennyit tudnak eladni nekünk. A szirének árukat és szolgáltatásokat tukmálnak ránk, csábító és algoritmusok által személyre szabott reklámjaiknak ez a legfőbb célja. Nekünk pedig fel kell fognunk, és ugyanakkor szelektálnunk kell a ránk zúduló információkat, kiválogatva közülük mindazt, ami számunkra lényeges és fontos lehet, hogy értékes figyelmünket ne pazaroljuk el céltalanul és értelmetlenül. Erre a gyermekek és a fiatalok érthető módon még nem képesek, ezért kell megóvnunk őket a fogyasztói társadalom állandóan újratermelődő kisértéseitől.
Szakemberek, elsősorban pszichológusok a közösségi média születésétől és elterjedésétől kezdve, vagyis már kilencvenes évektől kezdve szünet nélkül figyelmeztetnek a veszélyeire. Újságírók és közéleti szereplők szerint „a képernyő előtt töltött idő” halálos veszélyt jelent a gyermekek agyi fejlődésére, valóságos digitális drog, tönkreteszi a felnövekvő nemzedékeket. Ezzel kapcsolatban konszenzus kezd kialakulni a szakemberek között, amelyet az is jelez, hogy Ausztráliában a világon elsőnek kitiltották a 16 éven aluliakat a főbb platformokról (TikTok, Instagram, YouTube). Ezt vezették be Franciaországban is, 15 éves korhatárral, úgy, hogy az okostelefonokat a középiskolákban betiltották. Hasonló intézkedésekre készül Ausztria, Dánia, Szlovénia és Svédország is. Az Európai Parlament támogatja azt az uniós szintű szabályozást, amely 13 év alatt teljesen megtiltaná, 13 és 16 év között pedig szülői beleegyezéshez kötné a közösségi platformok használatát. Ez a korlátozást belátható időn belül hatályba lép az Európai Unióban, és érvényes lesz nálunk is.
De maradjunk Magyarországon, ahol a digitalizáció térhódítása, előnyeivel és hátrányaival együtt feltartóztathatatlan. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a vezetékes internet-előfizetők száma kb. 3,69 millió, ugyanakkor a mobilinternet szolgáltatását biztosító SIM kártyák száma meghaladja a 15 milliót. Ez azt jelenti, hogy a teljes lakosság több mint 94 százléka rendszeres internethasználó, és a teljes lakosság 71-73 százaléka aktív közösségimédia-felhasználó. A Facebook használók száma kb. 5,55 millió, túlnyomó többségük 25 évnél idősebb.
Érdemes itt megállni, és kitérőt tenni, elemezni a magyar politika és a digitalizáció viszonyát. Már 2014 októberében erős figyelmeztetést kapott ezen a téren az akkor hatalmon lévő, kétharmados többséggel kormányzó Fidesz–KDNP, amikor a vezetői megpróbálkoztak az „internet-adó” bevezetésével. A törvényjavaslat gigabájtonként 150 forintos adóval sújtotta volna az internetes adatforgalmat, és azt jelezte, ami a következő tizenkét évben egyértelműen bebizonyosodott, hogy Orbán Viktor miniszterelnök, aki a digitális világot idegen, ellenséges közegnek tartotta, és személyesen nem is használta, képtelen felmérni annak meghatározó jelentőségét. Amikor a törvényjavaslat tervezete nyilvánosságra került, Gulyás Balázs civil aktivista azonnal megalapította meg a „Százezren az internetadó ellen” nevű Facebook-oldalt, amely napok alatt hatalmas követőtábort gyűjtött, és a tiltakozások központi szervező felületévé vált. 2014. október 26-án zajlott le a „monitorlázadás”: tízezres, fiatalokból álló tömeg vonult a Fidesz Lendvay utcai székházához, és a dühös tüntetők régi monitorokat és számítástechnikai eszközöket dobáltak a székház falához, megrongálva az épületet. Két nap múlva, a második tüntetésenbecslések szerint 30-40 ezer ember tiltakozott Budapesten, miközben számos vidéki nagyvárosban és külföldi helyszínen szimpátiatüntetéseket tartottak. Ezek hatására Orbán Viktor miniszterelnök 2014. október 31-jén bejelentette, hogy a kormány visszavonja a javaslatot, mivel az adó ebben a formában nem vezethető be, és a társadalom nem tartja azt igazságosnak. A taktikai visszavonulás leszerelte a tiltakozásokat, de nem oldotta fel a lappangó feszültséget a hagyományos politikai eszközeihez ragaszkodó politikai vezetés és az internet közösségi oldalain megszerveződő, az egységes politikai képviselet híján egyelőre még amorf ellenzék között.
A digitális platformokon zajló villámgyors, ellenőrizhetetlen és befolyásolhatatlan kommunikáció hozzájárult ahhoz, hogy a magyar közvélemény lassanként, majd 2024 februárjától kezdve egyre gyorsabb ütemben ellenzékivé vált, amiről a kormányzat által finanszírozott közvélemény-kutató intézetek hosszú ideig, szinte a választásokig nem vettek tudomást.
A közösségi médiák meghatározó szerepet játszottak abban, hogy 2025. június 28-án óriási, több százezres tömeg vett részt a harmincadszor megrendezett budapesti Pride-felvonuláson, annak ellenére, hogy Orbán Viktor előzőleg megfenyegette a szervezőket, és a rendőrség az úgynevezett Stop Pride-törvényre hivatkozva júniusban betiltotta a felvonulást. A résztvevők a tiltással dacolva kifejezésre juttatták, hogy elutasítják a kormányzat LMBTQ-ellenes kampányait, és támogatják az új, egységes ellenzéki pártot és vezetőjét, Magyar Pétert. A „Budapest Pride” sikere, a rendőrség szakszerű közreműködése már előre jelezte a 2026. áprilisi 12-én tartott parlamenti választások eredményét. A TISZA párt, melynek elsöprő népszerűsége nemcsak a közvéleménykutatások felméréseiben mutatkozott meg, de már jóval előbb a digitális platformokon is, alkotmányozó többséget szerzett. A „protest szavazás” kisöpörte a hatalomból az előzőleg négyszer is kétharmaddal győztes, és 16 évig regnáló Fidesz–KDNP kormányt.
A kritikusok joggal kifogásolják, hogy a Facebookon, de a az X-en (azelőtt Instragram) és a TikTok-on is primitív és ostoba híresztelések, téveszmék és konteók tömege van jelen, és a felhasználók többsége nem rendelkezik azokkal az információkkal, melyek alapján eldönthetné, melyik forrás hiteles, és melyik nem. Mi az oka annak, hogy egyes, a digitális térben terjedő hazugságokat az emberek igaznak vélnek, és olyan visszhangot keltenek bennük, mely a politikai véleményüket is befolyásolja? Ezzel kapcsolatban érdemes idézni a Szirének csábítása szerzőjét. „Nem új jelenség, hogy a tömegek hisznek olyasmiben, amelyek nem igazak. Az embereknek nem volt szükségük a Facebook ’dezinformációjára’ a boszorkányperekhez és a pogromokhoz, de kétségtelen, hogy a zavartalan, azonnali globális kommunikáció felgyorsítja az eseményeket.”
Napjainkban a magyarok nagyságrendekkel több időt töltenek a képernyők előtt, mint könyvolvasással. A digitális szirének csábításának egyszerűen nem vagyunk képesek ellenállni. A legfrissebb felmérések szerint a felnőttek és a fiatalok átlagos napi képernyőideje 2 és 5 óra között mozog, miközben az átlagos könyvolvasásra fordított idő mindössze napi 2 percre csökkent. (Az 1980-as években még napi 12 perc volt az átlag.) A 16–35 év közötti korosztályban az okostelefon-használat önmagában kiteszi a napi közel 4 órát. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) adatai szerint diákok és kamaszok körében nem ritka az extrém, akár napi 7–10 órás telefonhasználat sem. Szép új világban élünk, melyről sem Huxley, sem Orvell nem álmodott disztópiájában.
Az összkép vigasztalanul sötétnek tűnik, de azért érdemes árnyalni, még pontos adatok nélkül is. Figyelembe kell venni a képernyők előtt folyó gazdasági tevékenységet, ugyanis a digitalizáció számos területen, a kis- és nagykereskedelemtől kezdve az egészségügyen át az autógyártásig nélkülözhetetlen, és a különböző ágazatokban dolgozók a munkájuk miatt is napi hét-nyolc órát ülnek a képernyők előtt. Feltételezhető, hogy a több mint három és fél millió vezetékes előfizető gazdasági célra használja az internetet. Az sem lehet igaz, amit hiteles források állítanak, hogy a teljes lakosság 94 százaléka rendszeres internethasználó: bár több mint 15 millió SIM-kártya, illetve okostelefon van forgalomban, ezek többsége digitális analfabéták birtokában, és csak telefonálásra használják. Tény ugyanakkor, hogy több mint 5 és félmillió honfitársunk regisztrált a Facebookra és a teljes lakosság 71-73 százaléka aktívan használja a közösségi médiát, miközben gyakorlatilag rá sem néz könyvre vagy újságra.
A nyomtatott betűk behozhatatlan hátránya a digitális szövegekkel szemben, hogy nem képesek felkelteni az akaratlan figyelmet. Nem jeleznek elektronikusan, nem sürgetik az olvasót, hogy ismerje meg őket, mert lehet, hogy számukra fontos üzenetet tartalmaznak. A hosszabb, nyomtatott szövegekre csak az akaratlagos figyelem képes koncentrálni, melynek segítségével kirekesztjük a zavaró ingereket, egy jó könyv kedvéért „kivonulunk a világból”. A digitális közösségi oldalak mindezen túl még a szociális figyelmet is kiaknázzák. Ennek lényege, hogy felfogjuk: mások figyelmének a tárgyává váltunk, egy Facebook-ismerősünk kapcsolatba akar lépni velünk. Az emberi kapcsolatokkal járó alapvető tapasztalat, hogy gondolunk másokra, és mások gondolnak ránk. Az, hogy a szociális figyelem révén a tudatunkba tolakodó üzenet értéktelen, semmitmondó és felesleges, nem tudhatjuk előre: eldönthetjük, hogy válasz nélkül hagyjuk, de csak akkor, ha előzőleg elolvastuk.
A digitális világban elmerülő tömegek legnagyobb része nem információforrásként, tájékozódásra használja az internetet. Az ún. hírportálok, szakmai portálok, illetve az AI, a mesterséges intelligencia igénybevételével szemben a „csevegések” dominálnak, vagyis a felhasználók többsége a társadalmi kapcsolatait ápolja a közösségi médiában. A facebookozók többsége unatkozik, ezért posztol. Nem azért írja meg a véleményét különböző dolgokról, akár társadalmi kérdésekről is, mert másokat meg akar győzni az igazáról, hanem mert „jelen akar lenni”, ápolni akarja a kapcsolatait. Egy átlagos magyar Facebook-felhasználónak nagyjából 198 ismerőse (barátja) van a közösségi oldalon. A fiatalabb (zömmel 25 év alatti) korosztály sokkal nagyobb, akár több ezres ismerősi hálóval rendelkezik, míg a platformon jelenleg legaktívabb 35–50 év közötti réteg tudatosabban és szűkebb körben jelöli vissza az embereket. Szociológiai kutatások szerint az emberi agy maximum 150 stabil társas kapcsolatot képes egyszerre fenntartani. Ez azt jelenti, hogy a magyar átlagfelhasználó kapcsolati hálójának is egy jelentős része csupán „digitális ismerős”, akikkel a valóságban nem ápol rendszeres kapcsolatot.
Figyelemre méltó, amit Chris Hayes ír a közösségi média hatásáról mindennapi életünkre. „A nyugati intellektuális tradíció évezredekig fenntartotta a köz- és magánélet közötti fogalmi határt – beépítette a jogba és a politikába, a normákba és az etikettbe, elméleteket alkotott róla és újrafogalmazta. Néhány techcég segítségével ezt a határt körülbelül egy évtized alatt gyakorlatilag lebontottuk. A közösségi média által teremtett tömeges hírnév és tömeges megfigyelés a legelemibb ösztöneinket – hogy szeressünk és szeressenek és törődjenek velünk, megnevettessük a barátainkat – egyre inkább afelé a törekvés felé tereli, hogy idegeneket nyűgözzünk le, ami értelemszerűen nem képes kielégíteni az igényeinket, de eléggé hasonlít a valódi emberi kapcsolathoz, hogy egyre megszállottabb módon hajszoljuk.”
Végül érdemes feltenni a kérdést: milyen szerep jut a minőségi kultúrának ebben a mélységesen elidegenedett digitális univerzumban? Rá lehet-e venni az „internet népét”, hogy művelődjön és reflektáljon mindarra, amit az irodalom, a társadalomtudományok, a film, a színház és a képzőművészet művelői létrehoznak a világban? Mit tehetnek a művészek és a gondolkodók azért, hogy érdekessé váljanak pl. a facebookozók tömegei számára?
Napjainkban a feladat megoldása a lehetetlennel határos, leginkább a kör négyszögesítésének problémájához hasonlítható. Ott tartunk, hogy a legnagyobb alkotók lemondanak arról, hogy közönségük legyen, a kultúra elfordul a fogyasztóktól és magába zárkózik. Elég, ha itt idézem második Nobel-díjas írónk, Krasznahorkai László nyilatkozatát, melyet az olasz La Republica című újságnak adott 2026 márciusában. Ebben azt tanácsolta, nem kizárólag a magyar olvasóknak, hanem általában az embereknek, hogy ne olvassák a műveit. Ennek okaként ezt állította: „Nem kínálok reményt, de nem is veszem el. Az én könyveim nyilvánvalóan nem receptkönyvek. Nem lehet belőlük jó ételt főzni”. Ez a kijelentés véleményem szerint abból a kétségbeesett pesszimizmusból fakad, hogy hiába is ajánlaná műveit az olvasók figyelmébe, ezért inkább lemond róluk. Nem kel versenyre a „digitális szirénekkel”, ezért inkább feladja a harcot: az esztétáknak ír, tőlük vár elismerést. Hasonló radikális, ironikus és kompromisszummentes szerzői attitűd jellemzi a modern képzőművészek, a kortárs zeneszerzők és művészi önkifejezésre törekvő filmesek jelentős részét.
Nehéz elhinni, hogy a „figyelemkapitalizmus” kizsákmányoló uralma, mely karanténba szorítja a kultúra minden formáját, mindörökre fennmarad, és az emberiség szellemileg felszámolja önmagát. Remélem, érvényesül a pajzs és a dárda fejlesztésének logikája. Vagyis egy olyan oda-vissza ható folyamat indul, ahol az egyik oldalon megjelenő védekezési innováció azonnal kikényszeríti a másik oldalon a támadó fegyverzet radikális megváltoztatását, és fordítva. Ez a mi esetünkben nem azt jelentené, hogy el kellene pusztítani a csábító hangú digitális sziréneket. Tudjuk jól, milyen borzalmasak azok a társadalmak, ahol a diktatórikus rezsimek szigorúan korlátozzák az internetet és a szabad információáramlást. De miután a szabad világban megvalósul a kiskorúak és a fiatalkorúak hatékony védelme a „digitális áfium” ellen, sor kerül majd az internet világának reformjára is. Nemzeti vagy nemzetközi keretek között egy olyan platformot hoznak majd létre, mely hiteles információkkal szolgál, és egyben a kultúra fogyasztására is orientál, illetve lehetővé teszi a fogyasztását. Ettől jelenleg még messze vagyunk. Mégis, életben kell tartanunk a szellem pislákoló lángját, nem adva fel a reményt, amit Dante szerint a szirénekkel dacoló Odüsszeusz az utolsó pillanatig táplált a hajósaiban.
- „Considerate la vostra semenza:
- fatti non foste a viver come bruti,
- ma per seguir virtute e canoscenza.”
„Gondoljatok az emberi erőre!
Nem születtetek tengni, mint az állat,
Hanem tudni és haladni előre.”
(Babits Mihály fordítása)
Pelle János (1950) író, történész.