Levendulaszörp*
Ani a teraszon üldögélt, mézes langyos tejet ivott tejszínhabbal, az augusztusi napfényben élvezte, hogy senki nem szólt hozzá egy órája, és a csendet csak a szomszéd gyalupadja, meg az inváziós óriásszúnyogok zümmögése zavarja meg. Tekintete a kertet szemlélve magas ívet járt be a lábszomszéd kerítéssarka és a saját zöldségeskertje között, majd a természet változatosságára rácsodálkozva megállapította:
– Repülő patkány!
A ház mögé sétált lapátért, és a szegény pára korpuszát ugyanazon az íven igyekezett visszajuttatni a szomszédnak, aki rögtön tudósított a sikerről:
– ‘uva anyádat dobod vissza azt a pakkányt!
Az idillnek Béla utánfutója vetett véget, ami csörömpölve és szokatlanul gyorsan közeledett. Béla általában a kátyúkat gondosan kerülgetve araszol Ani utcájában, de most fittyet hányt a lengéscsillapító épségére, majd akkorát fékezett Ani árokpartján, hogy az utánfutó csaknem az új Suzuki Ignise farába csúszott.
Béla előugrott a porfelhőből:
– Magának van telke a hegyen, ugye? Adja el nekem, kicsi babám! – mondta köszönés helyett.
– Szörpöt?
– A telket!
– Szörpöt kér-e?
Béla lerogyott a műanyag padra, majd azonnal fel is pattant.
– Pont ott van beszakadva – mondta Ani.
– Mindig elfelejtem, a francba is!
Ani lehűtötte Bélát egy pohár levendulaszörppel, citrom nélkül, mert Béla még mindig azt gondolta, a citrom viszi fel a savát.
– A mostohaanyámtól megörököltem a ház felét – kezdte Béla a magyarázatot mélyen a múlt bugyrában, de Ani máris elvesztette a fonalat:
– Meghalt a Juli néni? De hát tegnap láttam a hivatal előtt sepregetni! Olyan egészségesnek látszott, mint másik kettő!
– Jobban mondva apámtól, csak a ház harmadát örökölte a Juli néni, meg a haszonélvezetet, az értékben úgy a ház fele, de még a hagyatéki előtt eltartási szerződést kötött a ház felére a Lyka Géza könyvelőjével, tudja, azzal a kis sovány, szőke asszonnyal, de mindegy is, mert öcsém aztán elbeszélgetett vele, hogy legyen elég neki, hogy negyvenöt évig a vérünket szívta, és ne köpjön bele az örökségünkbe.
– Mégse olyan rossz a mostohaanyja, ha belátta – vetette közbe Ani.
– Nem egészen magától látta be, öcsém segített neki. Az volt a tervem, hogy leválasztom a hosszúház elejét, de a Juli néni kikönyörögte, hogy ne költözzek be, hogy azt mondja, eleget szenvedtem már apátoktól, hagyjatok már békében, egyedül meghalni.
– Erre maga?
– Mit mondjon erre az ember, babácska? Tény, hogy apám nem csak az anyámat, de a mostohámat is verte. Úgyhogy most enyém a ház, de nem tudok beköltözni. Viszont a maga telke kisegítene.
– Oda akar építeni?
Béla félrenézett, azzal a nézésével, amivel a megrendelő előtt szokta letagadni magát, mikor az reklamál, hogy határidő végével Béla még el sem kezdte a munkát.
– Tíz millió forintot adok érte. Minek is az magának? Csak a gondja van vele. Kaszálni, metszeni, leszedni a gyümölcsöt. Erre embert találni. Csak a pénzét viszi.
– Befektetés. Ha odaér a víz, ez a telek harmincmilliót fog érni – válaszolta Ani – Ezért vettem meg annak idején ötszázezerért. Azt mondták, harminc év, és odaér a víz.
– Messze van az még!
– Tizennyolc már letelt.
Béla tört egy csíkot az ananászos Tibi csokiból, amit Ani idő közben elé tett, és új kört kezdett.
– Jön a víz a hegyre.
– Mh. Honnan veszi?
A választ Ani nem hallotta, mert Peti bordó Isuzuja parkolt le a szembeszomszéd előtt, platóján újabb kövekkel öccse feleségének sziklakertjébe. Bár az előkert, meg a ház környéke már csupa szikla volt, közöttük varjúháj, kakukkfű, kövirózsa és cukorsüvegfenyő, az asszony most eltervezte, hogy a kerítés előtt is sziklakerttel vonatja be a talajt, ne kelljen se füvet nyírni, se térkövezni, de egy olyan lapos sziklakert legyen, mondta Peti öccsének felesége a hét elején Petinek, amire rá is lehet parkolni. Peti öccse közben előjött a házból, és, hogy felesége különös kívánságának megvitatását elhalassza, börtönhírek után érdeklődött, mert ő is smasszer volt Mórmajorban, mint a bátyja, a váltásműszakban dolgozott.
– Az egyik fogvatartott meghallgatást kért a pszichológustól, ezért lett kikérve – vágott bele Peti, miközben a köveket dobálta le – Tudod, az a köpcös, de ki van gyúrva, állítólag szakács, és drog miatt került be. Közben szóváltás volt az egyik cellában, ide is kellett a pszichológus, mert a hétvégén behoztak egy ürgét, aki hangosan rossz vicceket mesélt non-stop, hiába verték meg, abban leli örömét, hogy a többi fogvatartottat felbosszantja, de Peti még engem is kiidegelt a hülye vicceivel, komolyan attól tartottunk, börtönlázadás lesz, úgy vártuk a pszichológust, mint a megváltót, aki, Peti, esküszöm, hogy képességei vannak, csak annyit mondott a fogvatartottnak, uram, ön egy rossz bohóc, erre ez azóta kussban van, szóval késett a pszichológus, úgyhogy be kellett ülnöm a foglalkoztatóba a fogvatartottal, és látom, hogy szerencsétlen ember homlokán egy guggolva szaró ember van rajzolva. Erre megkérdeztem fapofával, hogy uram, tudja, hogy össze van firkálva a homloka?
Peti tovább dobálta a köveket.
– És? – kérdezte az öccse.
– Semmi. Ennyi. Nem tudta.
– De ki firkálta össze? És mi volt a pszichológussal?
Peti öccse kivárt, majd érezte, hogy bátyja ezzel lezárta a történetet. Bólintott, és nyugtázta:
– Jó sztori.
Béla rálegyintett, de legalább erőt gyűjtött, hogy folytassa.
– Tudja, az alpolgármester, aki a megyei parlamenti képviselő első unokatestvére, a keresztanyám unokájának a sógorának a másod-unokatestvére. Tőle tudom. Babácska, ha ez igaz, akkor én a maga telkéért eladom a házamat Válban, kifizetem a vizet, aztán eladom a maga telkét háromszoros áron, aztán veszek egy lerobbant nyaralót a tóparton, azt felújítom, eladom kétszeres áron, abból veszek egy házat magamnak valahol a közelben, mert Válból járni már nem bírok, a fizetésemet megeszi a benzin.
– Mióta lett maga ekkora telekspekuláns?
– Tegnap óta.
– De hát kéthavonta röppen fel ilyen hír, de legalább akkor mindig, mikor valamelyik képviselő épp telket akar eladni a hegyen! – nevetett Ani.
Béla azonnal elfáradt, mikor ezt meghallotta, de hozzáfűzte:
– Menjen ki! Az autópálya felől már JCB-ket hordtak a hivatal gyepére!
Kabát
Nappal még langyosan melegítette föl a nap a talajt, meg azokat a növényeket, amelyeket a váratlan fagy korábban levitt. Már mindegy volt nekik, az őszi napsütést csak néhány vesztére kikelt légy élvezte, a levelek halott teste ropogósra fagyva, majd zörgősre száradva hevert a gyepen, amihez a hétvégén utoljára kell majd elővenni a fűnyírót.
– Még mikor a szakmunkásképzőben osztálytársak voltunk, akkor hordta azt a kabátot. Vattakabát, úgy mondták akkoriban. Valami katonai cucc lehetett, hosszában kétujjnyi varrások voltak rajta, azokban a töltet. Olyan fehér vattaszerű dolog, benne színes cérnaszálakkal. Ezt a kabátot adta oda a fiának, amikor az betöltötte a tizenkilencet, születésnapjára – folytatta véletlenszerű mondókáját Béla, arcát az ablakon besütő, alacsonyan járó nap felé fordítva.
– Tudom, milyen az. Apámnak is volt, a katonai ruházati boltban vette, utalványra. Mi is kaptunk katonai alsótrikókat, volt rövid ujjú, V-kivágásos, fehér, az jó volt rám, csak a karomon lötyögött. Mivel férfi méret volt. Nem volt hozzá bicepszem. Valami ereklye volt neki ez a kabát?
– Nem, Ani babám. Azt gondolta az öreg Pitya, hogy a fia, a Pityu, nem érdemel ennél jobbat. Elmúlt tizennyolc, és még annyi pénze sem volt, hogy magát ruházza. Mert egy év alatt egy jó kabátra valót összespórolhatott volna, így gondolkodott a Pitya – mondta Béla, és lehajtotta a zsályaszörpöt, amit közben Ani elé tett, majd folytatta, miközben levette a pulóverét:
– Főleg, hogy otthon lakott. Maga már fűt?
– Igen.
– Jó meleg van itt!
– November eleje van, muszáj.
– Az öreg Pitya ezzel piszkálta állandó jelleggel a fiát. Hogy dolgozzon rendesen, spóroljon, röpüljön ki. Nem szerette nézni, hogy otthon tartja a gyerek az arcát.
– Miért?
– Nem volt jól sikerült gyerek a Pityu, az apja szerint. Énszerintem nem volt azzal baj. Rendes gyerek volt az. De már kamasz korától piszkálta a Pitya. Sose volt elégedett vele.
– Mi volt a baja?
– Hogy a Pityu nem csinált meg ezt-azt, amit a Pitya rábízott, amikor a Pityu megjött az iskolából. Mindig késve jött meg, mert a haverokkal bandázott, vagy ki tudja, hol mászkált. A Pitya szerint nőzött.
– Azt szokták az emberek ebben a korban – szúrta közbe Ani.
– Így van, babácska. Hanem az apja eltiltotta a kimaradozásoktól a Pityut. Arra hivatkozott, hogy úgy mondta, „Amíg az én kenyeremet eszed, fiam, addig itthon legyél az iskola után, és végezz el itthon!” Aztán, amikor a gyerek nem jött haza időben, vagy nem végzett, akkor nem adott neki enni. Elment alkalmanként dolgozni a Pityu az iskola mellett, de akkoriban nem volt olyan sok maszek, mint most. Meg kikopott a bandából, hiányzott az ismeretség, meg a húzóerő. Aztán egyszer az apja, hogy látta, mégis csak jó gyerek a Pityu, vett neki videójátékot. Attól fogva a Pityu azon játszott, később összespórolt egy számítógépre valót. Játékfüggő lett. Az apja ettől még jobban utálta, mert a Pityu már otthon volt, de nem végezte el a munkát a ház körül.
– Persze, mert folyton játszott.
– Igen. Vagy aludt, ha éjszaka játszott. Közben meglett a szakmunkásvizsgája, de nem ment el dolgozni, ez megint olaj volt a tűzre. „Tizennyolc évesen rajtunk élősködik” – úton-útfélen ezt kürtölte szét az apja, engem is állandóan ezzel traktált, ha összefutottunk.
– Kér sütőtököt?
– Igen, köszönöm – Béla néhány harapással lenyelte az illatos sütőtökszeletet, amit Ani röviddel azelőtt vett ki a sütőből, majd folytatta:
– Hanem a héten mást mesélt a kocsmában. Hogy, azt mondja: „Elszökött ez az átok! Három napja nem jött haza. Pedig milyen szép, őszi idő van még. Lehetne boronálni menni. De nem füllik a foga a munkához! A kétharmadát csinálta csak meg a múlt héten!”
– De akkor otthon mégis dolgozott? – értetlenkedett Ani.
– Csinálgatta, persze, az apjának a földjeit, de pénzt nem kapott érte. Azt mondta a Pitya, a kosztért meg a szállásért dolgozzon meg a gyerek. Mondom a Pityának, „Te, nem szokott ez a gyerek eltűnni. Nem kérdezel utána? Vagy a rendőrségnek nem szólsz?” Azt mondja: „Elment, elment. Majd hazatalál, ha éhes lesz.” Aztán ma meg azt mondja, de már vagy egy hete tűnt el a gyerek, hogy: „Nem szokott felhúzva lenni a létra a padláson. Hova a faszomba tette el az az átok?! Látom, ahogy közelebb megyek, hogy kilóg a létra vége. A szomszédba kellett mennem hosszú létráért, hogy fölmásszak az enyémért. Felnézek, ott lóg egy kabát. A kurva életbe, mondom magamnak, a jó vattakabátomat ide pocsékolja a gyerek! Megyek, hogy leszedjem. Hát nem kabát volt, hanem a gyerek. Már megbüdösödött.”
– A szerencsétlen.
– Fölakasztotta magát a szerencsétlen. A Pityu meg csak annyit mondott, mikor kicsit kivártam, hogy mit akar kihozni ebből, hogy „Vége lett. És egy fillért nem hagyott hátra, amiből eltemessem. Faszomat!”
– Maga erre mit mondott?
– Mit mondjak erre, babácska? Részvétet nyilvánítottam, aztán eljöttem.
Vezetékes víz
Aninak lassítani kellett azon az utcaszakaszon, ahol válogatott roncsautók álltak, némelyiknek az egész eleje hiányzott, és a horpadt elemek közül kötegekben lógtak a kábelek, így várták, hogy bekerüljenek a karosszériás műhelybe. A fő utcai buszmegállóban Roza mama integetett hevesen, mintha akarna valamit. Ani visszatolatott, közben ellenőrizte, van-e nápolyi a kesztyűtartóban, mert Roza mama után mindig kiéhezett.
– A városba beviszel, kislányom? A fiamhoz megyek, de a busz nem jön, vagy már elment.
Járókeretét rutinosan be is illesztette az anyósülés és otthonkás-kardigános teste fölé.
– Hogy tetszik lenni?
– Látom, te jól – válaszolta Roza mama. Ani azt hitte, az új, nyolc éves autójára céloz, de Roza mama folytatta:
– Új pulóvered is van. De minek? Pont olyan fekete, mint az előző, csak más van írva rá. Az unokám mászkál ilyen conversekbe, úgy néz ki, mint egy fiú. Csinosan kell öltözködni! Nem tudsz venni mást, csak mackófölsőket?
– Generációm nájlonotthonkája.
Bár Ani próbálta felvidítani Roza mamát, a tüskés hangulat nem oldódott. Ani megadta magát a néninek:
– Mi volt a fia szülinapján?
– A lányom kocsmájában tartottuk. A vejem nekem hideg szódavizet adott, az apjának meg ásványvizet. Fijit! Rámentem azonnal, 1500 Forint literje.
Roza mama arcán rókamosoly tündöklött, és szatyrát bökdöste.
– De kibaszok én velük! Ide nézz, kislányom!
Szatyrából műanyag palackot húzott elő, narancslével.
– Frissen csavartam!
Mivel Ani nem reagált elég gyorsan, Roza mama tartotta a szót:
– Láttad, kislányom, azokat a szerencsétleneket a tévében?
– A Megasztár zsűrijére tetszik gondolni?
– Dehogy! Azokra, akik a macskáikkal egyedül élnek, takarítják azt a nagy házat, amit a férjük rájuk hagyott, a gyerekeik meg jó, ha kéthetente meglátogatják őket. Még az én büdös kölyköm is hetente kétszer-háromszor felém kóborol!
– Nem.
– Ez ilyen adományvonalas műsor. Felhívtam az adományvonalat négyszer. Az négyszer kétszázötven forint. Aztán meg olvastam a facebookon, hogy a Laár András pénzt gyűjt.
– Ja, nagy szélhámos! – nevetett Ani, de rosszkor.
– Kirúgta a felesége, kislányom! Vacak a helyzete. Küldtem én is neki ezer forintot.
– De Roza mama, nem hiszem, hogy…
– És holnap nem hívom az adományvonalat, hanem inkább megint küldök ezer forintot annak a szegény embernek. A pusztában lakik, lakókocsiban!
– Milyen pusztában?
– Azt nem írta.
Pillanatnyi csönd után Roza mama felvette a szülinapi parti fonalát:
– A tortában, kislányom, olyan kemény volt a krém, mint a szalonna! A Terka meg, tudod, a vejem mostohaanyja, darázstésztát hozott!
– Szülinapra?
– Szülinapra! De hétköznap sem eszem tésztát tésztával! Főleg nem ilyen szart, amit a Terka csinál.
– Honnan tetszik tudni, hiszen…
– Látszott, hogy nem volt a dara rendesen megpirítva. A baracklekvárt meg nem keverte ki forróvízzel. Olyan sűrű volt, ahogy az üvegből kijött!
Roza mama felzaklatva bámult ki, majd a következő buszmegállónál megvetően felkiáltott:
– Na, a Kati!
Kati intett Aninak, majd jókedvűen csevegett tovább a várakozó Béla bácsival.
– Mitől van ennek ilyen jó kedve?!
– Karban tartja a Kis Csontos.
– Az ő korában!
– De Roza mama, szerintem
– Bezzeg a Béla bácsi, az rá se néz más nőre, mióta a felesége meghalt.
– De Roza mama! A Kati férje él, ráadásul a Kati házában, és ha megvadul, még a téglakerítésen, meg a szögesdróton is átmászik, hogy megverje a Katit.
– Vén kurva – zárta Roza mama az ellenvetést.
Anit az nem zavarta, hogy, bár csak a szőlőhegyre indult, plusz negyven percet kell autózni a városba Roza mamával, de az igen, hogy Roza mama a szokottnál is rosszabb hangulatban van. Figyelme elkalandozott, a másnapi ebédet tervezgette, amire Bélát is meghívta. Emlékezett, hogy Bélának ízlett a kókuszkrémes lecsója, így megint valami fúziós recepten gondolkodott, és mire Roza mamát, aki a hallgatás miatt megsértődött, kitette a fia házánál, összeállt, hogy krumplis tésztát fog készíteni olaszosan, a kertből szed hozzá metélőfokhagymát, bazsalikomot, oreganót.
A városból kifelé menet elhaladt a biopiac felújított épülete előtt. A néhai bódék helyét impozáns csarnok foglalta el, egyik oldalán üzletsor egész héten nyitva tartó boltokkal, másik oldalán kibővített parkoló. Bár csak heti egyszer volt piacnap, szombat délelőtt, a parkoló máris kicsinek bizonyult, mert nem csak a városiak jöttek bevásárolni, de az agglomeráció falvaiból is kénytelenek voltak feljárni a népek, ha vegyszermentes zöldséget, gyümölcsöt, tápmentes húst, vagy termelői tejet akartak, mivel az agglomeráció falvaiban lakó őstermelők a városba hordták fel az árujukat, és a szomszédjukat helyben már nem szolgálták ki, se vegyszeres, se vegyszermentes élelemmel. Anit ez nem érintette, inkább újra rászokott a zöldségtermesztésre, minthogy a termelőknél kunyeráljon, vagy a drága szombat reggelét pazarolja a városban. Miközben ezen merengett, elérte a legforgalmasabb lámpás kereszteződést, ahol csak a harmadik-negyedik zöldön jut át az ember, közben nyugodtan megszemlélheti a kovászos pékség kenyérkínálatát, amit online megrendelésre sütnek heti egyszer, és az eladó ingatlanok fotóit a szomszédos iroda kirakatában. Az ingatlaniroda vezetője, százkilós, kreol férfi, a hófehér bőrű, karcsú ügyvédnővel dohányzott az iroda előtt, a kerékpárosok csöngetve kerülgették őket, mert a bicikliutat is rávezették a szűk járdára. A kapu fölött a titokzatos 2V Ingatlan cégtábla magasodott, mellette a patinás ügyvédi iroda felirat mutatta, hogy az ügyvédnő nem most kezdte az ipart. A negyedik zöldnél is visszafogott tempóban jutott át Ani, megcsodálhatta a barnára vakolt, márványos műkővel bevont új társasházat, mely nagydarab szarként terpeszkedett a helyi csárda műemléképületével szemben.
Kikeveredve a városi nyüzsgésből, Ani a falu előtt lassított, hogy beleshessen a présházba, amit valamikor a férjével újítottak fel, és Ani válogatta össze és ültette a telekre a gyümölcsfákat. Már nem is emlékezett mindegyik fajtára, de látta, hogy a fél hektárt szépen kitöltötték a fák, némelyik már termést is érlelt az új tulajdonosnak, akinek az örökösök azonnal eladták a területet. A présház nyitott ajtajában két férfi sürgölődött, két autó csomagtartóját töltögették borospalackokkal, a fadobozok oldalán „A festő bora” márkajelzéssel.
A Fő utcán, ahogy lassított, hogy felkanyarodjon a hegyre, látta, hogy Béla sógorának szőke felesége, az Edina egy villanyoszlop tövében Böbével perel, mindketten kiabálva gesztikulálnak, és a villanyoszlop tetejére mutogatnak, pedig az Edina mostanában jobban van, már rákosnak sem mondja magát, köszönhetően annak, hogy a berényi hegyen talált egy kutyát, akiben felismerte szerető társát. A pici, szálkás szőrű szőrgombóc most is békésen várta gazdáját, bozontos szemöldöke alól apró szemét a villanyoszlop tetejére szegezve, mintha követné a vitát.
A gerincutat pár éve elkezdték aszfaltozni, százötven méterre jutottak, de a hegy autópálya felőli végéről indultak, így az egyre mélyülő kátyúk között volt idő nézelődni a falu felőli oldalon. A szürkületben őzek csemegéztek a szántóföldeken, a másik oldalon a covid alatt felújított nyaralók már üresen álltak, a lakók visszaköltöztek a városba. Ani a hegy tetején szállt ki. Itt lakóházak és nagyobb nyaralók sorakoztak, a tulajok közösen fúrattak, és két háztartás kötött rá egy telekhatáron álló kútra. A vízzel takarékosan kellett bánni, de a tóra panorámás terasz kárpótolta a lakókat. A naplementébe egy elkésett léghajó úszott be, hörgő szuszogása kizökkentette Anit a romantikus látképből.
– Nem lesz itt megint semmi.
Ezzel a gondolattal Ani hazaindult, bele sem nézve a visszapillantóba, melyben apró teherautó kanyarodott ki, platóján bobcat, oldalán matrica: Hegyvidéki Regionális Vízmű.
*Részletek a Vezetékes víz c. regényből.
Szilágyi-Nagy Ildikó (1978) író, szerkesztő.