A rákba
Mitől függ, hogy mi az, ami megmarad az emlékezetünkben? Vannak jelenetek, amiket el kell mondani, s az elmondás talán nyugalmat eredményez. Ki tehet a történtekről, ki a hibás, van egyvalaki, aki nagyon hibás? Csak én? Hiszen még gyereklány voltam, sokak szerint még most is az vagyok.
– „Mit csináljak, ha szerelembe estem? Te az enyém, én a tied” – hajtogattam neki. Igaz, hamar rajtakaptam, hogy azzal a rüfkével smárolt. Azt mondta, nem komoly. Én azért bemutattam neki a pengét. Vegye észre: nemcsak a saját kezemet vagdosom, ha rákényszerít. Mit mondjak? Jól belétettem a parát a csajba. Persze, hogy híre ment.
Kisbusszal jöttek hozzánk. Környezettanulmány. Az, persze. Szétnéztek, aztán mondták, mikor kell bemennünk a hivatalba. Színház volt az egész. Sejtettem, hogy egyszer csak tényleg elvisznek, de úgy gondoltam, addig is hadd érezzem jól magamat. Így is, úgy is leszart mindenki, még az is, akivel összefeküdtem. A hely, ahová kerültem, az kellett volna, hogy az otthonom legyen. Nekem aztán nem hiányzott. Akkor már jó volt az utcán is. Leghosszabb ideig, négy hónapig voltam szökésben. Többet, mint bent. Ennyi idő bőven elég volt ahhoz, hogy megtaláljam az új emberem, vagy inkább ő volt, aki megtalált. Amikor velem volt, elhittem, hogy szeret. Jó volt! Végre azt érezhettem, hogy szeret valaki. Az öregapjánál húztuk meg magunkat. Csak úgy beköltöztem hozzájuk, nem tudott mit csinálni velünk, az egyetlen fiú unokáját mégsem tehette ki az utcára.
Az egyik szobát elfoglaltuk. Meg aztán, mielőtt megszöktem abból a rákos specotthonból, még felvettem az elmaradt zsebpénzemet. Örült neki az öreg, mert odaadtam neki. Onnantól én is a család tagja lettem, bár szerintem azt is százszor megbánta. Aztán volt, hogy mi vettük el az ő pénzét. Túró volt a nyugdíja, de nekünk elég. Amikor sikerült valami kaját szerezni, azzal beszálltunk a közösbe. Az volt a gond, hogy már a közeli boltokban jól ismertek bennünket. De mindig megoldottuk valahogyan. Ha nem, hát szívtuk a cigit, meg ittunk. Múlt az idő, volt, hogy csak heverésztünk az ágyban vagy cseszekedtünk az öreggel. Elvoltunk.
Jól kikupálódtam az alatt a pár hét alatt. Az uram vigyázott rám, amennyire tudott, de sokat csavargott ő is. Amikor megjött, persze egyből az kellett neki. Nem számított, hogy volt-e hozzá kedvem. Ha éppen nem kaptam tőle egy frászt, mert szeretett, benyomtunk pár pohár kannást. Olyankor vadult be igazán. A piából jutott az öregnek is, aki már közelített a nyolcvanhoz. Hamar elnyomta az álom, olyankor már nem zavarta a zaj, amit csaptunk. És minket sem, hogy mit hall és mit nem. Hadd károgjon, ha nem tetszik neki.
Akkor már közelítettem a tizennégy felé. Úgy hittem, nagy meglepetések már nem érhetnek. Aztán egyszer a vasúton megfogtak a zsaruk. Volt már olyan, nem nagy cucc. Tudták ők is, én is, hogy le kell tudni a papírmunkát, nehogy leteljen a három hónap, amit körözés alatt töltök. Csodálkoztam is, mert a menet az szokott lenni, hogy kihallgatás, merre jártam, kivel voltam, csináltam-e valami törvénysértőt a szökésem alatt, blablabla… Mire megérkezett a gyámom, az ügyvéd, és elkészült a jegyzőkönyv, legtöbbször már kibírhatatlan voltam. Ha visszavitt a jard, oda is értem az otthonba, de kábé fél óra múlva már megint az utcán téptem. Mindig. Nem tudott visszatartani senki, nem is tarthattak vissza erőszakkal. Még csak az kellett volna, hogy rám zárják az ajtót. Már akkor is ismertem a jogaimat.
Egy alkalommal, mikor megfogtak, emlékszem, a gyámom gondjaira bíztak. Nem volt autó, hogy visszavigyenek, pedig sokszor használtam őket taxisnak. Menő volt. A gyámom, a szegény csórikám, próbálkozott. Gondoltam, egy darabig mehetünk együtt, hát legyen. De hogy tudja már a helyét, a legforgalmasabb sarkon egyszerűen csak leültem az aszfaltra. Kíváncsi voltam, mit csinál, meg aztán volt bennem egy kis anyag, le kellett ülnöm. Könyörögni nem könyörgött, hozzám érni nem mert. A járókelők jól megbámultak bennünket. Ciki volt, de csak neki. Szerintem azt hitték, a lánya vagyok. Engem már nem érdekelt. Aztán megsajnáltam. Normális csávó volt, még bírtam is. Sokszor csak ő volt, aki foglalkozott velem, aki egyáltalán érdeklődött, hogy mi van velem. Még telefonon is beszéltünk párszor, ha éppen volt kedvem felvenni. Persze nem árultam el, hol vagyok, hadd keressen, az a dolga, azért fizetik. Szóval megesett rajta a szívem, meg már kezdett nekem is elegem lenni a sok parasztból, akik körbeálltak csodázni. Feltápászkodtam. „Viszlát” – mondtam, aztán elindultam az ellenkező irányba. Látszott kis csórikámon a tehetetlenség. Elhittem neki, hogy aggódik értem. Vagy magáért? Talán mindkettő. Sokat pedálozott – hiába. Járt az agya, de befuccsolt. Mindketten mentünk a saját utunkra. Nem néztem hátra, de tudom, sokáig figyelte, merre megyek, szerintem egy darabig követett is. Így jár a híres rendszer, ha nem adnak verdát, hogy visszavigyenek. Erről is van egy jó sztorim.
A nevelőmmel ültem a hátsó ülésen. Aztán a pirosnál simán megpattantam. Azóta már, tudom a többiektől, tanultak az esetből. Mindenki csak lesett ki a fejéből. Én meg tűntem, mint a kámfor. Volt már máskor is, hogy lebuktam, amikor a zsaruk igazoltattak. A buzik az otthonból sokadszorra adták ki ellenem a körözést. Csak ritkán futottam el. Mikor már nagyon untam mindent, éhes is voltam, még jól is jött az ingyen fuvar, ha nem volt pénzem a hazaútra. Az otthonban pacsiztunk egyet, fél óra múlva már léptem. Szerintem ott sem bánták. A jard is, a nevelőm is tudta, feleslegesen törik magukat.
Aztán eljött az a nap, amikor a szitu komolyra fordult. A zsaruk is másoknak tűntek. Már, szerintem, mindegyiket ismertem, és ők is mind ismertek engem. Név szerint tudták, ki vagyok. Akkor éreztem, láttam, hogy más a sztori. A kihallgatás ugyanúgy folyt, nem sokat cicáztak, a rabosításon már régen túl voltam, a gyámom pedig már egy ideje várhatott az érkezésemre. Adtak autót is, biztonságban vissza akartak juttatni a rohadt gyivis rendszer szárnyai alá. Aztán hamar rájöttem, nemcsak a szitu, hanem az útirány is más volt. Nem az otthon felé kanyarodtunk. Hamarosan már az autópályán jártunk. Oh, a rákba! Ordítottam, hogy hová visznek. – „Genyóládák, engedjetek el!” – őrjöngtem, de hiába. Tudtam, mi következik, és persze ők is. Követelőztem, kérleltem, sírtam, aztán letepert a tehetetlenség érzése. Vörös szemekkel aludtam el. Azt hiszem, álmodtam. Volt időm átgondolni a megváltozott jövőt. Már kábé másfél éve ijesztgettek, de senki sem hitte igazán, hogy belátható időn belül eljön az a nap, amikor megköthetnek. Különben is, kit érdekel a holnap, a holnapután? Mindenki tudta, hogy a javítók fullon voltak. Évekig is eltartott egy-egy kihelyezés, hiába születtek a genyó határozatok. Tudtam persze, hogy a sok jóakarónak igaza van, de mindig fontosabb volt az átélt pillanat. Kiröhögtem a gyámhivatalt is. A tárgyalásokat végigültem, aztán: – „Tehetnek egy szívességet! Engedjenek haza!” – fűztem hozzá a jegyzőkönyvben. – „Haza, engedjenek haza!” – mondogattam, de anyámról azt sem tudtam, merre jár, apámat sohasem láttam. Ott volt viszont az uram a nagyapjánál, számomra ott volt a „haza”. Csakhogy, tudtam, őt is figyelték már, oda sem mehettem volna.
A javító automata kapuja lassan nyílt. A portás tudott rólam, már vártak. Egy kiscsaj helyére kerültem, akinek lejárt a kétéves büntetése. Gondolom, jól „meg is szerelték”, amitől aztán biztosan jól meg is javult. Pechemre így felszabadult egy hely, amit azonnal be is töltöttek: velem. – „Persze, hogy tudtam, de nem sejtettem” – idéztem fel félhangosan az ismert filmbéli sorokat. Igen, ezt ismertem véletlenül. Nem tagadhatom, sok jót is kaptam a csoportomban, de nekem a szabadság kellett, a haverok. Volt, hogy el tudtam hinni, hogy tényleg van, aki érdeklődik irántam, és segíteni akar. Finomakat főztek, színházba, moziba jártunk, de kellett a fű is. Én is álmodoztam szerető családról, ahogy emlegették, normális életről. Amikor már úgy éreztem, hogy jobbra fordulhat, mindig történt valami. Az elkeseredésem ritkán vezetett jóra. A zárt elhelyezésemet biztosan megsürgette az is, hogy gyakran voltak friss karcolások a csuklómon. A gyámom nem az anyám, nem az apám, a nevelőnek is van saját családja. Mire valakit el tudtam fogadni, már ott sem volt. Jöttek, mentek a nevelők, a gondozók, és mindegyik frankóra tudta a frankót. Gőzük sem volt, hogy már szinte szükségletemmé vált a fájdalom, a karcolgatás. A sok „iskolázott” nem tudott szart se! A sok túliskolázott okostojás sok okoskodással próbálkozott, beledumáltak az életembe, aztán amikor lejárt a munkaidejük, szépen hazasétáltak a családjukhoz. Csoda, hogy néha besokkoltunk? Ha valakit nem bírtunk, hamar elrendeztük a sorsát. Ezt a világot tűrni kell mindenkinek. Sokan feladták. Pusztultak mellőlünk a segítő munkatársak. Aztán jöttek azok, akiknek közük sem volt a gyerekneveléshez, arról nem is beszélve, hogy ki számít gyereknek, és miért. A szerencsésebbek nevelőszülőkhöz kerültek, hogy aztán ők mit gondolnak a saját szerencséjükről, arról ők tudnának mesélni. Én túl zűrös voltam ahhoz, hogy egy igazi családba helyezzenek el.
Ahogy kinyílt a kapu, már volt valami elképzelés a fejemben. Bennem volt a para, de a vadságom, a megjátszott magabiztosságom bejött. Sokakat ismertem, akik már megjárták a javítót. Nagyjából tudtam a témát. Fejben már készültem. Az első dolgom az volt, hogy átrendeztem a rangsort. A csajok meg is lepődtek a vakmerőségemen, de talán a meglepettségük miatt megúsztam a verést. Akkor persze még nem tudtam, hogy mivel járhat az akcióm, de a félelmem győzedelmeskedett. Szóval, miután a felnőttek távollétében rendeztük a csoportban a rangsort, és, mondjuk úgy, kitomboltam magamat, azonnal felvettem a megszelídült, jókislány figurát, de láthatták rajtam azt a mindent feláldozni kész félelmet és elszántságot, amivel szemben nem volt érdemes balhézni. Ez volt a taktikám, és ebben éreztem erősnek magamat. Szerencsém volt, bejött. A jókislányság, a látszólagos megbánás, a barátkozási hajlam is bevált, de már az első napi betépett este full konkrét volt. Csak elővettem a csóró napok módszereit. A csoport jókislányai pedig egyszerre haverok lettek. Félig kómában dülöngéltek egymás szerencsétlenségével kipárnázva. Tisztára úgy éreztem magam, mint a gettó dílere.
Már az első napokban biztos voltam benne, hogy hiába zártak be. Biztos nem egyszerű, de hiába mondták, mindenhonnan meg lehet szökni. Azt is hitték a nevelők, hogy nem lehet cuccozni odabenn. Kész röhej. Amatőrök. Körömlakk, zacskó, spré, póló csíkokban… Aztán a hétből négy lány full KO lett. Visítottam rajtuk, a hülyéken. Röhögtem, hogy bolond az összes. Vittem egy kis színt az életükbe. A rácsok is elviselhetőbbek lettek ezáltal. Mert én mindenben megtaláltam a cuccot, ha az kellett a népnek. Ennyit a csicska szabályokról. Aztán, mivel jókislány voltam, rendesen tanultam, előzékeny voltam a felnőttekkel, tudtam azt is, hogy valamikor, idő előtt kiengednek eltávra. Ha visszamegyek, ha, akkor majd tudok bevinni valami rendes anyagot is. Ha visszamegyek.
Az a genyó lepratelep olyan volt, mint a zárt osztály, mint a börtön. El kellett fogadnom, hogy nem lehet lógni a tanórákról. Nem a legjobb szórakozás dagadó hassal, főként, mert a szabadsághoz voltam szokva. És, hát persze, hamar megvolt az első nagyobb balhém is. Felfigyeltek rám. A szarságnak is voltak fokozatai. Egy kutya ribanc elkezdett arról dumálni ott is, ahol nem kellett volna, hogy valami szarral etettem be őket. Húztam a belem, mert ha kiderül, hogy igaz, zuhanok a gumiszobába.
Egyszer napokig lázas voltam. Tiszta devlás lettem. Gyűlöltem benn lenni, gyűlöltem élni. Azt kívántam, bárcsak halott lennék. Leginkább, mert nagyon hiányzott a drágám, az uram. Már nagyon haza akartam menni, összebújva aludni, összekulcsolt kézzel szeretkezni. Soha, senkit nem szerettem annyira. Akkor voltam a legboldogabb, ha mellette lehettem, hozzá bújhattam. Érezhettem, hogy van valaki, aki tényleg ott van, akinek elhihettem mindent.
Mivel okosan viselkedtem, megígérték végre, hogy hazamehetek két hétre, és akkor annyi időt tölthetek vele, amennyit csak akarok. Néhány hónap már eltelt abban az ótvarban, de neki még hittem, hinni akartam, hogy lesz másnap is. Lesz még akkor is, ha csak a pillanatnak élünk. A korábbi szökéseimben is mindig szerelem volt, szerelem volt és szerelem: minden tabu és gátlás nélkül. Hiába dumáltak nekem, nem hittem senkinek, és a javítóban kötöttem ki, babával a hasamban. De még ez sem tűnt elviselhetetlennek, mert hittem, hogy elvehet tőlem a Jó Isten bárkit, csak őt nem! – „Téged nem adlak senkinek” – mondogattam a párnába fúrva a fejemet, nehogy észrevegye valaki, hogy sírok. – „Te pedig, remélem, vársz rám” – ismételgettem, és dugdostam a leveleit, hogy abban a rákos intézetben nehogy más kezébe kerüljenek. Aztán egyre mélyebbre kerültem. Az elkeseredésem piszkosul lenyomott. Eltűnt az uram, aki a mindenem volt. Mintha nem is lett volna. Még mindig őrzöm a lapokat, amiket már nem volt kinek feladnom: „Könyörgök, ha valaha is szerettél, várj rám! Segíts kijutnom innen! Ugye, nem csalsz meg?! Nem azért sírok, mert gyenge vagyok, hanem mert túl sokáig voltam erős. Alig várom, hogy újra a karjaid között legyek. Ugye, vársz?”
Vagy itt van ez: „Szerelmem! Őszintén, már nem is tudom, hogyan hívjalak. Írogatom a leveleket tucatszám. Tudtam, hogy ez lesz. Ez fáj a legjobban. Csak még egy kicsit kellett volna várnod rám. Ezeregy rosszat és ezeregy jót megéltünk egymás mellett. A családom lettél. Apám helyett apám, bátyám helyett bátyám voltál, de legfőképpen a szerelmem. Itt minden nap ugyanolyan, csak a hasam nő egyre nagyobbra. A tied.”
Sokat ártottam magamnak. Elértem, amit akartam. Bujkálva, a szerelmem nélkül, de kihúztam a nagykorúságomig. És megtörtént életem legfontosabb eseménye. A fiam visszahozott a hétköznapok józanságába. Bár sokszor elképzeltem az életemet, nem úgy lett. Küzdöttem, de nem könnyű talpra állni és megmaradni. Sokat sírtam, a függőség nagyon erős, hiába tagadom. Nincs senkim, csak ő, a kicsikém. És most csak várok, várok. Hamarosan itt lesznek. – „Csak egy környezettanulmány” – mondták. Remélem, nevelőszülőkhöz kerülhet.
Tóthárpád Ferenc (1958) költő, író, szerkesztő.