Amikor Misi kisfiú volt
Annyi csoda között
Amikor Misi kisfiú volt, nyári estéken eljártak füvet kaszálni az apjával a vasúti töltés lankás oldalába. Apja beültette a taligába a kasza mellé, és tolni kezdte a Vasút úton, az állomás felé. A ludaknak kellett a fű, amelyek ott gágároztak a baromfiudvar ölén, meg előrenyújtott nyakkal sziszegtek, ha valami nem tetszett nekik, akár a tollas kígyók.
A talicska könnyedén gurult a bitumenen, csak néha-néha huppant meg benne a gyermek, de ezt is csak jókedvű kacagása nyugtázta. A ludakat egy szombat délelőtt hozták, és mivel akkoriban még szombaton is volt tanítás, Misi alig várta az órák végét, hogy iskolatáskásan hazarohanjon az infralámpák alatt összebújó, aranypihés kislibák közé.
Amíg apja a magas fűben félmeztelenül hajladozva kaszált, Misi felderítette a vasúti töltés élővilágát a gyíkoktól a tücskökig, miközben finoman remegő orrcimpája megtelt a frissen vágott fű intenzív illatával. Szeretett kijárni ide, el nem mulasztott volna egy alkalmat sem.
Hazafelé még kényelmesebben utazhatott a talicskában, a széna puhán ringó pamlagán, a füvek vérétől zölden csillogó penge áldozatisága mellett. Mielőtt hazaindultak, a kisfiú a vasúti töltésen egy virágzó napraforgót talált. Most egyik kezében tartva azt játszotta, hogy a napraforgóvirág egy lámpás, és azzal világítja meg útjukat a sötétedésben, miközben csodák nyíltak mindenfelé, mint az estikék kelyhei.
Mire hazaértek, Misi alig volt eszméleténél. Arca krétafehér és zöldes árnyalatú, a lábfeje ijesztően megdagadt. Az édesanyja azt sem tudta, mihez kapjon. Autójukon éppen csak beértek vele a szomszédos város szürke kórházába.
A főorvos azt mondta, viperamarás, de nem volt benne biztos. Injekciót szúrt belé, és Misi néhány óra múlva jobban lett: de hiába erőlködött, akárhogy törte a fejét, nem emlékezett rá, hogy hol és mikor marhatta meg az a fránya kígyó annyi csoda között, miközben az apja ritmikus hajladozással füvet kaszált a ludaknak a vasúti töltés békésen hullámzó, örök oldalában.
Misi Nyugaton
Amikor Misi kisfiú volt, édesanyja egy országosan híres téeszben dolgozott, mely annak köszönhette ismertségét, hogy ott gyártották a kor közkedvelt édességét, melyet még a tévék fekete-fehérsége is sokat reklámozott.
Misi anyukája a kiszelektált, hibás formájú finomságokból gyakran vitt haza a kisfiúnak, így ebből az édességből mindig akadt a spájzban. Kicsit hibásak voltak, ferdék vagy laposak, de ugyanolyan finomak, mint a hibátlanok. Egy kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy Misi ezen nőtt fel.
Ez az országosan híres téesz a dolgozóit egyszer még Bécsbe is kivitte. Nagy dolognak számított ez akkoriban, még ha csak egynapos kirándulásról volt is szó. Hajnalban indultak, vásárolgattak, aztán este indultak visszafelé. Misi édesanyja a fiát is magával vitte, aki ekkoriban még kisiskolás volt, és sohasem járt a fényes napnyugaton.
A hosszas úton Misi walkmant hallgatott, meg olvasott, és alig várta, hogy láthassa a messzi várost. Bécs meghökkentette a kisfiút: annyira más, annyira nyugati volt, mint vasárnap délelőttönként a Zenebutik című tévéműsor videóklipjei.
Egyik üzlet követte a másikat, nagy volt a forgatag a Mariahilfer Strassén. Misinek persze nagyon tetszett minden, elkerekült szemmel falta az ismeretlen reklámposztereket. Édesanyjától egy színes karórát kapott. A műanyag óra szíjának még az illata is izgalmasan nyugati volt.
Gyorsan véget ért a nap, felkászálódtak szatyraikkal a buszra, amely elindult velük a Mariahilffer Strassén. Öreg busz volt, pöfögős, nem nyugati, magyar rendszámmal. Misi az ablakon át kíváncsian nézegette a járókelőket, és amikor egy zebrán áthajtottak, a piros lámpa előtt dekkoló fiatalok egyike megvetően a buszuk után köpött.
Misi nem értette, hogy miért. Egész úton ez foglalkoztatta, néha önkéntelen mozdulattal letörölte az arcát, pedig tiszta volt, amíg órák múlva magához nem vonta ismét a nagyálmú, alföldi nagyközség nagyszülői ölelése a föléjük feszülő, csillagszórós ég alatt.
Acsai Roland (1975) író, költő, műfordító, drámaíró.