Kísértet
Két délutánon keresztül azt csináltuk, amit általában, vagyis iskola után zenét hallgattunk meg szipuztunk, de mégis más volt az eddigieknél, mert Szellem nem tartott velünk. Idegesített, hogy nem ad magáról életjelet, meg sehonnan nem kapok róla semmi hírt, de leginkább az bosszantott, ahogy a többiek leszarják ezt. Ültünk a garázsban és dupla annyi cigit szívtam, mint máskor.
– Öcskös, biztos nem vitte el a Mumus. Majd csak előkerül! – próbált győzködni a bátyám, ami kábé annyit ért, mint amikor hatéves koromban azt mondta, hogy a kocsonya igenis finom, edd meg! Undorodtam attól a zselés trutymótól. Utáltam, legalább annyira, mint ezt, hogy Szellem köddé vált. Mind büszkék vagyunk a menő sérójára, és éppen ekkor válik eggyé a nevével? Mint egy kísértet, akit nem látsz, nem hallasz felőle. Bele se mertem gondolni, hogy a kísértet azt is jelentheti, halott.
– Robi, ez a második nap, hogy nem jött. Ilyet sosem csinált. Még akkor sem, amikor meghalt a nagyija. Mindennap velünk lógott, most meg elkészült az új haja és…
– Igaza van Lacinak – vágott közbe Morcos. – Na meg, nem akarok borúlátó fasz lenni, de láttátok, mire képes az apja.
– Ja, ha nem Szellemről lenne szó, azt mondanám, biztos elrontotta a gyomrát, vagy ilyesmi. De tudva, hogy milyen a faterja… Bazzmeg, az is lehet, hogy kinyírta! – mondta Baka.
Egyetértettem vele. Nem ismertük Szellem apját, a nevelési eszközeit viszont igen. És Baka kimondta azt, aminek az elképzelésétől is kirázott a hideg; a barátom talán már nem él.
Ránéztem Bakára, ártatlan képpel hangolta a gitárját. Ilyenkor sokkal inkább tűnt ovisnak, mint tinédzsernek.
– Tedd már le azt a kurva gitárt! – ordítottam rá. Baromira idegesített az a tehetetlenség, ami körülvett.
– Jóól vaan, Főnök úúr! – szavait cinikusan elnyújtotta. – Mit szeretnél? Játszunk Derricket?
– Jó ötlet! Sokkal jobb, mint ez a punnyadás!
Sosem jártunk fel Szellemhez, de tudtuk, hogy a harminchármas számú, kékerkélyes paneltoronyban lakik a sulink utcájában. A garázssor mellett állt egy támfal, ami lényegében egy gát volt a domboldalon, hogy a föld ne csusszanjon rá a sík területen lévő lakótelepre. Ezen a falon könnyedén le tudtunk ugrani, és onnan csak egy perc séta volt Szellemék háza, de ennyi idő alatt is számításba tudtam venni az összes eshetőséget, ami történhetett vele. Bevitték a zsaruk? Balesetet szenvedett? Tényleg az apja csinált vele valamit? Nem hiszem, hogy bármelyikünk fejében megfordult volna, hogy Szellem nem akar többet velünk lógni, unja a sziput vagy a pofánkat, vagy megsértődött a bátyámra a maflás miatt. Nem! Szellem cimbora tuti nem hagyna el minket önszántából.
– A nyolcadikon lakik, ugye? – kérdezte Baka.
– Igen, ott! Hívjad má’ azt a kurva liftet!
Miután beszálltunk, tovább kattogott az agyam. A zsernyákok nem kaphatták el, legalábbis aznap, amikor elkészült a punksérója, kizártnak tartom. Nem a támfalnál lépett le, amikor lepacsiztunk egymással, hanem a hosszabb irányba indult, de az sincs messze Szellemék utcájától, az emelkedő keresztezi a Vörös hadsereg utat. Egyébként is eltakarta taraját a kapucnijával. Bár, ha a zsaruk szarakodni akartak vele, lazán levetetik a csuklyát, mégsem hiszem, hogy ez történt. Annyira kölyökképűek voltunk, hogy ránézésre nem lehetett eldönteni, van-e már személyink, és ezért – vagyis feltételezem, hogy ezért – békén hagytak. Szóval, ha nem tett kitérőt, hanem rögtön hazament, tuti nem esett baja. Másnap történhetett valami, vagy még aznap este az otthonában. Már az ötödiken tartottunk, egyre nyugtalanabb lettem. Nem az játszódott le bennem, hogy mindjárt választ kapok a nagy kérdésre és ez jó, hanem frusztrált a kérdőjelek sokasága. Ha valami nagy gáz van, hogy nem jutott el hozzánk? Mondjuk, elvoltunk egymással, nem kerestük senki társaságát, így a szóbeszédek is elkerültek minket.Felvillant a lift kijelzőjén a nyolcas szám. Azonnal kilöktem az ajtót. Haver, élsz még?
Berohantam az L-alakú folyosóra, aminek a legvégén volt Szellemék kérója – Morcos megnézte a földszinti postaládán, hogy hányas a nyolcadikon a Takács lakás. A többiek mögöttem ziháltak. Amikor befordultam az „L” hosszabb részére, kis híján lefejeltem egy csávót. Megtorpantam, ekkor láttam, hogy Pistike az, akit Szellem nemcsak majdnem, hanem keményen megfejelt, ezért kapta a szaktanárit. Nem is tudtam, hogy ez a kis pöcs a szomszédja.
– Nem tudsz vigyázni? – kérdezte.
– Nem! – mordultam rá. Lejött, hogy ideges és legszívesebben rám ordítana, de az is, mennyire meg van ijedve. Halszemekkel bámult ránk, fehér ingben meg piros nyakkendőben. Tipikus komcsipalánta volt, büszke rá, hogy úttörő.
– Jól van, na! Tudom, hogy véletlen volt – mentegetőzött a punkerővel szemben.
– Igen, véletlen, de a pofonom nem lesz az, ha még egyszer megpróbálod lehurrogni Laci barátomat! – emelte rá a kezét Morcos.
– Srácok, zárjuk rövidre, jó? A múmiát keresitek, ugye? Nem fogjátok itt találni.
Csodálkoztam, hogy ki meri mondani Szellem gúnynevét. Biztos azt gondolta, ha nincs ott, nyugodtan beszélhet így róla. Nem sejtette, hogy mi egyek vagyunk a barátunkkal, ami neki sértő, az nekünk is. Morcos arca olyan vörössé vált, mint Pistike nyakkendője, annyira felhúzta magát, az a hülyegyerek meg rátett egy undok vigyorral. Morcos vagy húsz centivel magasabb volt nála, könnyedén felnyomta a falra a nyakánál fogva.
– Mit tudsz Szellemről, te köcsög!
Pistike nem tudott megszólalni, de tett rá egy kísérletet, erre a haverom leengedte.
– Elmondom, amit tudok, csak hagyjá’ békén! – remegett a hangja. – Csodálkozom, hogy ti nem tudjátok. A szomszédjaim folyamatosan erről karattyolnak.
– Miről? Mondjad már, bazzmeg! – Morcos egyre türelmetlenebb lett, és én is untam ezt, hogy a kis köcsög úttörő fejtörőt játszik velünk.
– Két napja történt…
Amint Pistike a mondandója végére ért, rohanni kezdtünk. Mintha égő házból menekülnénk, minden lépcsősor utolsó három fokát átugrottuk. A Meggyesen keresztül elsprinteltünk Nagyamerikáig. Onnan még percek voltak a célig abban a rohamtempóban is. Ömlött rólunk a víz, mire felértünk a kórházhoz. A folyosón egy fekete ruhás asszony jött szembe. Ez az anyja? Szellem meghalt? Össze voltam zavarodva.
A kórteremben vegyes érzelmek ragadtak el. Végre láthattam Szellemet, beszélhettem vele. Örültem ennek, de közben szomorúság mardosott. Feje tetejét kötszer takarta. A jobb alkarja begipszelve, nyakában egy gézréteggel rögzítve, hogy csak könyökből behajlítva használhassa.
– Nagyon fáj, haver? – kérdeztem a könnyeimmel viaskodva.
– A csuklóm vagy a fejem? – mondta átlagos hangerővel, majd suttogásba váltott. – Vagy a farkamra gondolsz?
Az egyik nővérre sandított, a mögöttünk fekvő beteg infúzióját cserélte. Fehér nadrágja szerintem kétszer akkora feneket varázsolt neki, mint amilyen anélkül lehetett, de Szellemnek így is megtetszett.
– A csuklódra meg a fejedre is.
– Át kell váltanom bal kézre, nem nagy ügy.
Mindannyian nevettünk, valószínűleg ez volt Szellem célja. Utálta, ha sajnálják.
– A fejem meg csak akkor fáj, ha nevetek.
Még hangosabban röhögtünk, de leesett, hogy Szellem nem viccnek szánja. Szélesre húzódó szája hirtelen legörbült, és fájdalmas, szisszenő hangot hallatott. Ekkor a nővérke felénk fordult, barátságtalan hangnemben közölte:
– A látogatási idő tíz perc múlva letelik.
Tekintetéből éreztük, ha egy másodperccel is túllépjük, megmutatja, hogy nem csak ápolásban, hanem kidobóként is tehetséges. Arca egykor szép lehetett, de már egyáltalán nem volt az, rosszindulat torzította. Végképp nem értettem, Szellem mit eszik rajta. Talán csak a fájdalomcsillapítók hatása. A fene tudja, milyen szarokkal tömték tele.
Mivel Pistike már elmondta, mi történt Szellemmel, nem erőltettük rá a barátunkra, hogy részletesen meséljen erről. Nem akartuk, hogy újra átélje a tragédiát. Próbáltuk vidámabb dolgokra terelni a szót, ő mégis felemlegette az ominózus estét.
– Ha nem lenne kétszer akkora, mint én, biztosan szájba csapom, és nem tudja kicsavarni a csuklóm. Ez így kurva szar, hogy nyílt törés lett. Haver, azt akartam, hogy tanítsd meg nekem az Alternative-ot – nézett Bakára ártatlan, szomorú szemekkel. Mindig kemény kölyöknek tűnt, és kinéztem belőle, hogy el tudna bánni az apjával, ha azonos súlycsoportban lennének. Ez a baj, hogy ott van az a ha.
– Szellem, pár hónap múlva biztos felépülsz, és akkor megtanítalak basszusgitározni – Baka mosolyogva zökkentett ki negatív gondolataimból, Szellem arckifejezése viszont ugyanolyan maradt.
– Akkor már biztos, hogy nem Ózdon fogok élni, haver. Nem akarlak titeket még jobban lelombozni, de mi a fasznak halogassam? Jobb, ha már most megtudjátok. Visznek a gyeribe, Fótra.
– A kurva életbe! Zacis leszel? Oda nem csak árvákat visznek? – kérdezte Morcos egyszerre csodálkozva és felindultan.
Nem tudtam, mi az a gyeri meg zacis, de abból, hogy árvákat visznek oda, kikövetkeztettem.
– Csak árvákat? Jó kérdés. Szerinted nekem van apám meg anyám? Az egyik egy szadista vadbarom, a másik egy meghunyászkodó senki. Sosem törődtek velem. Csak a piálás, az megy nekik. Lehet ezeket szülőknek nevezni?
Határozottan beszélt. Úgy éreztem, aznap vált felnőtté. Fakó arcát az ablak felé fordította, bámult a semmibe. Nem akarta, hogy lássuk könnybe lábadt szemét. Erőt gyűjtött következő mondataihoz.
– Szóval ne húzd fel magad, Morcos! Jobb lesz nekem a Gyermekvárosban. A köcsög apám nem fogja megúszni a sittet, a doki bemószerolta a zsaruknak, miután anyám bekísért. Nem sokkal előttetek ment el egy gondozónő, vagy mi lenne az. Bemutatkozott, a szakmáját is mondta, de elfelejtettem. Mindegy, nem ez a lényeg. Még egyik felnőtt sem beszélt velem ilyen kedvesen, mint ő. Azt gondolnátok, hogy nincs benne sok jó, mert eléggé goromba arcú, de baromi kedves volt.
Eszerint ő volt a fekete ruhás néni a folyosón.
– Mikor visznek, haver? – kérdezte a bátyám. – Jövő héten megyünk Szegedre, Morcos rokonához. Készítünk pár fotót, maradt még hely a filmtekercsen. Aztán előhívjuk és behozzuk neked. Megnézzük a falfirkádat és… és a tarajodat – megremegett Robi hangja. Eszébe jutott, hogy a punkhajat talán nem kellene emlegetni.
– Remélem, hogy megvárják, amíg lekerül a gipsz, és csak utána visznek el. Így még felöltöznöm is nehéz, bassza meg. Gyertek minden nap, és hozzátok majd a képeket! Hadd nézzem meg, amit apám szétbarmolt. A rohadt életbe! Úgy néz ki a fejem, mint amin átmentek egy kurva fűnyíróval! Mint akit megskalpoltak az indiánok, bazzmeg!
Szellem szinte őrjöngött, amikor elmesélte, az apja hogyan tépte ki a haját, felsértve fejbőrét. Csupán azért, mert nem tetszett neki a vörösre festett, Palmatex-szel égnek állított séró. A hangoskodásra beszaladt a nagydarab ápolónő.
– Most már hagyjátok pihenni! Lejárt a látogatási idő – mondta, ezúttal minden rossz szándék nélkül. Láttam rajta, hogy sajnálja Szellemet.
A kórházi udvar bejáratáig néma csendben sétáltunk. A Gyermekváros és Szellem körül kavarogtak a gondolataim. Az anyja egyedül nem nevelheti. Ha az apja megússza feltételessel, akkor is elviszik Szellemet. A nagyszülei mind meghaltak, a rokonai biztos nem vállalják a gondozását, vagy ha szeretnék, nem engedik nekik. Hasonszőrűek, mint a szülei. Nevelésképtelenek. Ezért marad egyetlen lehetőség a zaci. Szellem azt mondta, ott folytathatja a sulit. Nem lehet rossz hely, de nem kellene elkerülnie mellőlünk. Mindenki leszarta őt. Két monokli sem volt elég, hogy a tanárai felfogják, bántalmazott kölyökről van szó. Igazából észre sem akarták venni. Egy csuklótörés kellett ahhoz, hogy többé ne legyen láthatatlan.
Az utcára érve Morcos rágyújtott. Mindannyiunkat megkínált. Szomorú, hogy a mindannyiunk már csak négyünket jelentette. Hamarosan minden nap azt fogom érezni, mintha Szellem kísértetté változott volna.
– Az én hibám – mondta Morcos az első slukk után.
Legörbült a szája, de nem eredtek el a könnyei. Jól tudtam, hogy miért nem. Azért, amiért nekem sem. Arra tanítottak minket, hogy a fiúknak nem szabad sírniuk. Ha a térdünk lehorzsolódik, ha megég a kezünk, ha betörik a fejünk egy kölyök miatt, aki profin kezeli a csúzliját… ez mind katonadolog, el kell viselni könnyek nélkül.
– Micsoda, haver? Mi lenne a te hibád?
– Ha nem csinálom meg a haját, ez nem történik meg, és nem viszik el Fótra – Morcos a földet nézte, mint aki szégyelli magát.
– Ezt felejtsd el, haver! Kurvára nem a te hibád – nyugtatta a bátyám.
Morcos kiegyenesedett, Robira nézett, majd Bakára, aztán rám. Látta rajtunk, hogy egyetértünk a tesómmal, nem az ő sara. Ekkor nem bírta tovább, egészen az álláig folyt a könnye. Újabb keskeny patakocskák követték. Csak álltunk egymással szemben, és már nem érdekelt minket, hogy a fiúk nem sírnak.
Részlet a Kegyetlenek című készülő regényből.
Haklik Tamás (1980) író, szociálpedagógus, 2003 óta hajléktalanellátásban dolgozik. 2015-től foglalkozik prózaírással. 2022-ben jelent meg első regénye Beton címmel (Talentum House kiadó).