NADÍR
1.
Amikor minden kötés szakadni kezd,
szétrebbennek boldogan a részek,
ami egykor óvott, most útnak ereszt,
ahogy fölnevelt madarát a fészek,
mert szállani kinek ne volna vágya,
ha kísértenek mindig új kezdetek,
a voltak nyűgét út szélére hányva,
mint tovább viselhetetlen terheket.
Ez a boldog balgaság, ez volna hát,
hogy magad uzsorásával alkuszol,
pedig tegnap is ravaszul meglopott;
naponta veszítjük utunk távlatát,
és időnk is kamatra jár, amikor
megroppannak ama roppant oszlopok.
2.
Megroppannak ama roppant oszlopok,
nem csitul mégsem a báli hangzavar,
pedig csendesen megállni volna ok,
vagy meglapulni, mint lenn a hűs avar.
Okos szavak, szép igék kellenének,
hogy lenne tavaszra vastag televény,
zöld ragyogásban szállhatna az ének,
levelek szemében kacagna a fény.
De tart még, kitart az ócska dáridó,
ez az önfeledten őszi rongyokat
felöltő, magába részegült szüret.
Távol csúcsokon vicsorog már a hó,
szél kavarja itt a tépett lombokat,
nem látott őszbe züllik az égi kert.
3.
Nem látott őszbe züllik az égi kert.
Kopaszra nyírva kinn az árva földek,
pár baka csak, akiknek zsoldja kitelt,
egy-két tengeriszár, még lődörögnek.
Aki fáradt, és nem adós semmivel,
ember vackolódik meleg szobába,
úgy húzódok jobbik magamba, mivel
fáradtam én is, s talán nem hiába.
Tétován benéz az est az ablakon,
lopva reám tekint, holdas szemében
ismeretlen, messzi bánat hunyorog;
ilyenkor temetőt jár a sok rokon,
s ha lelkek pislákolnak gyertyafényben,
jegenyék fekete lángja fellobog.
4.
Jegenyék fekete lángja fellobog,
és a terjengő vastag félhomályban,
mint idetévedt, szertelen koboldok,
reménytelenül bolyongunk a mában;
szállnak súlytalan a beállott éjben
érthetetlen nyelven telerótt lapok:
ígyen keringenek a feledésben
a történetből kihullott holnapok.
Jól tudom, hogy magad vagy társaságod,
s tudom, hogy titokban tartod a neved,
de kell egy érthető nyelvnek lennie
megtörni ezt a zajos némaságot,
hogy szót tudjak végre váltani veled,
amikor a hitnek nincsen egy hive.
5.
Amikor a hitnek nincsen egy hive,
és a világ a gonosznak adatott,
az ész mint tükörbe néz a semmibe,
s balgán hiszi, már diadalt aratott.
Én a platán széles tenyerét nézem,
az erek, szövetek, sejtek gráfjait,
vagy szóra csöndes jószágom szemében
értelme föl-föllobbanó lángjait.
Ilyenkor néha megsejtem hirtelen,
hogy nyilvánít véletlenben rendet, és
hogyan munkál csendben, láthatatlanul
mindenek fölött egy roppant értelem,
s hogy csak a gőgjében forgó emberész
rója vak köreit fáradatlanul.
6.
Rója vak köreit fáradatlanul
a gőg fűtötte gigászi gépezet,
mindig új kacatja aznap elavul,
jelenlétünket, akár a szemetet
ha levisszük a kapualjba este,
gyűjti, forgatja tovább a nagy kerék,
falvak, városok, népek elkeverve
s kiköpve mint kommunális hulladék.
Ahogy kopott ruhákat, félrerakja
az emberről szőtt fényes ideákat
– mintha így volna okkal elrendelve -,
aki magának börtönőre s rabja;
határolt világán túl nem is láthat
vak hitének fegyenceként az elme.
7.
Vak hitének fegyenceként az elme
pózol a századok véres színpadán,
magát a nagy rendezőt nem ismerve,
mégis lelkesen és gyakran ostobán;
és szívvel, mert itt a szív az őselem,
hangosabban dobban, mint kiált a szó,
ős perben, hogy szellem-e vagy szerelem,
mindent eldöntő ultima ratio.
Miért nem találnak egymásban békét,
ezen az ember néha el-elmereng,
de kérdésére kérdést kap válaszul;
kétség előzi már az első léptét,
ha a vágyak fénye holddal feldereng,
s a rácsok árnyéka nyirkos kőre hull.
8.
S a rácsok árnyéka nyirkos kőre hull.
Lehet, hogy ez az éjszaka már örök?
A világra atlanti homály borul,
kulcsuk zörgetik alvilági őrök.
Felejts, felejts – intenek föl-le járva –,
ki egykor voltál, magadhoz nincs közöd,
nyugodj meg, apátlan-anyátlan árva,
képzelj határtalant e négy fal között!
Vérrel nyugodott, véresen kel a nap,
és bár készek ama hírhedt osztagok,
ez talán ma még nem végidőt jelent,
talán mégis reményt ígér a holnap;
haladékában mégsem nyugodhatok:
az ítélet napja bizton eljövend.
9.
Az ítélet napja bizton eljövend,
mert nem lehet a halasztásban vigasz,
ha a tagadás örvényébe süllyed
minden, ami egykor szép volt és igaz.
Ha utcán és teren komédiázik
a hitvány, s szenvtelen, éltes orcája
a rútság csalfa színeiben ázik;
sürög a sátán sötét patikája,
pincékből szivárog az eszme gőze,
mint nem ismert, védhetetlen új ragály
beeszi magát, burjánzik az agyban,
láz tüzelte álmokba beköltözve,
hívatlan vendégként idebent járkál;
éjszaka, lopva, amint az írva van.
10.
Éjszaka, lopva, amint az írva van.
Úgy kínlódik a készületlen lélek,
mint a királyi vad, aki óvatlan
vadorzó fogas csapdájába lépett.
Kusza képzetektől ha szabadulna,
zavart álmából felébredni nem mer,
soha még ennyire magára hagyva,
így megcsúfolva nem volt soha ember.
Ódon könyvtárak zugaiba rejtve
sárguló lapokon fakul az írás,
hogy élt itt küszködve, mégis szabadon,
a nagy hívást egy percig sem felejtve
köztünk és bennünk az isteni képmás –;
dermedt félelem ül az emberarcon.
11.
Dermedt félelem ül az emberarcon.
Hideg lehellet lengi át a tájat,
süket visszhang, fagyott hullám a parton,
nincs aki várjon, nincs akire várhat.
És a földi fények mind kialszanak.
Az elborult égre állóképet ír
– mikor elfogynak az emberi szavak –
a hirtelen beállt kozmikus nadír.
És a szépségre esetten szomjazó
világnak éltető, új harmóniát,
tényt, ami nem mond az igaznak ellent,
nem a próféták, nem is én, a való
írja újra az eszkatológiát,
míg formátlan mélyben vajúdik a rend.
12.
Míg formátlan mélyben vajúdik a rend,
szememet lehunyni rég alig merem,
próbálgatom a szinte lehetetlent:
nem csak ébren maradni, de éberen.
Múlót maradásra bírni nem lehet,
csupán a dolgok halhatatlan lelkét,
a rejtőzködő, legbelső lényeget,
mert csak abban él időtlen jelenlét.
Sohase óvtam munkától a kezem,
tettem, amit kellett, és bárki kérdi,
így volt helyes, így van most is igazam,
amint képeimet rovom, ékezem,
míg egyvalaki olvassa és érti,
addig is, ha terhét elbírja szavam.
13.
Addig is, ha terhét elbírja szavam,
megtartja még, ami pusztulni készül,
és aminek már csak puszta váza van,
a töredék általa kiegészül.
Igaz vagy hamis – nagy leltár kell ide,
álomkórban szenvedőnek fölírni
a felejtés ellen, mi való mire,
hogy a bírhatatlant el tudja bírni,
mert bírhatatlan az elkövetkező,
de át kell jutni valahogyan mégis,
nagy levegőt venni a túlsó parton.
A jövendő más sorsot nekem se sző,
és bárha veletek rettegek én is,
bomló világotok még összetartom.
14.
Bomló világotok még összetartom.
Nevemet, jelvényemet visszaperlem,
maradtam gáncsok ellenére talpon –,
ha szól, hát erről minden egyes versem.
A mából – hiszem – végleg kigyógyultam,
mint futó láz, tűnik el a félelem,
és e verssorok újra tettre gyúltan
immár nem mellettem, itt vannak velem.
Ismeretlenre így övedzve várok,
nem gyöngíti elmém kétség, se bánat,
jövendölés, mely bénaságba dermeszt;
ha szólítanának, én készen állok
(mint szólították egykor ősapámat),
amikor minden kötés szakadni kezd.
15.
Amikor minden kötés szakadni kezd,
megroppannak ama roppant oszlopok,
nem látott őszbe züllik az égi kert,
jegenyék fekete lángja fellobog;
amikor a hitnek nincsen egy hive,
rója vak köreit fáradatlanul
vak hitének fegyenceként az elme,
s a rácsok árnyéka nyirkos kőre hull;
az ítélet napja bizton eljövend,
éjszaka, lopva, amint az írva van,
dermedt félelem ül az emberarcon,
míg formátlan mélyben vajúdik a rend;
addig is, ha terhét elbírja szavam,
bomló világotok még összetartom.
NADÍR