Pelle János

Térfoglalás, és ami maradt belőle

Térfoglalás: rossz emlékeket idéző fogalom.Egy politikai csoport szisztematikus befolyásának, jelenlétének növelését jelenti, melyeknek tagjai másokat kiszorítanak a közéletből és a nyilvánosságból. Magyarországon a harmincas évek végén a politika hivatkozott rá, szerepel a zsidótörvények indoklásában is. Itt és most nem történelmi kontextusban használom. Azt a törekvést jelölöm vele, ami a Nemzeti Együttműködés Rendszerében a domináns politikai erők fizikai és szimbolikus jelenlétének erősítését célozta 2010 és 2026 között, négy parlamenti ciklus alatt. Nem mondhatok le a fogalomról, mert a rendszer ideológusai maguk is használták. Programszerűen törekedtek a szimbolikus és kulturális terek, az intézmények és a média elfoglalására; a közterületeken, épületek és emlékművek állításával vizuálisan és fizikailag is jelezték, ki birtokolja a hatalmat és a nyilvánosságot.

Mi volt ennek a térfoglalásnak a tartalma, üzenete a magyar társadalom számára? A válasz összetett és óvatos megfogalmazást igényel. Nem tekinthetünk ugyanis el a történelmi előzményektől, már csak azért sem, mert a NER sok tekintetben a huszadik századi magyar ideológiai áramlatokból merített: nemzetinek és kereszténynek tartotta magát. Ezek elemzéséről könyvet lehetne írni, olyan jelentős gondolkodók, mint Szekfű Gyula és Bibó István nyomdokaiba lépve. De erre már csak azért sem vállalkozhatok, mert 1956 utána sem itthon, sem az emigrációban nem akadt egyetlen magyar filozófus vagy szociológus, aki a felszín alatt heterogén Kádár-rendszer ideológiai tartalmairól, ezek viszonyáról olyan mélységű művet alkotott volna, mint az említett szerzők. A hivatalos, bár egyre kevésbé komolyan vett marxizmussal szemben álló, ellenzékinek számító „népi” és „urbánus” írók az 1948 előtti forrásokhoz nyúltak vissza, és nyugati, elsősorban amerikai elméleteket adaptáltak a hazai viszonyokra. A helyzet nem változott az 1989–90-es rendszerváltás után sem, a 2010-ben hatalomra jutott Fidesz-KDNP kormány pedig jobb híján a „soft keresztény-nemzeti” (vagyis a nyílt antiszemitizmust tabusító) irányvonal mellett kötelezte el magát, ebben vélte megtalálni a NER „ideológiai vezérfonalát”. Ezt olyan szerzők fémjelezték, mint a botrányosan újratemetett Nyírő József és a Trianon-komplexust megörökítő Wass Albert – utóbbinak nem kevesebb, mint 37 (!) szobrot állítottak az elmúlt két évtizedben Magyarországon. Eközben egyre mélyülő csend övezte Illyés Gyulát, a „népi baloldal” legjelentősebb íróját. Irányt mutató történelmi személyiséggé vált az anakronisztikus gondolkodású Mindszenty József, akinek az emlékmúzeumát személyesen Orbán Viktor miniszterelnök avatta fel 2022. október 23-án, Zalaegerszegen. Körülbelül ez volt az az ideológiai háttér, melynek birtokában a NER „felvette a harcot” a huszadik századi magyar társadalom problémáit végig torzító ideológiai szemüvegen keresztül szemlélő filozófus-esztéta, Lukács György követőivel, meg a nemzeti elkötelezettséget tudatosan meghaladó, és a minden ideológiai vitát elutasító, de  megnyilatkozásaikban erősen kritikus, magukat elsáncoló posztmodern irodalmárokkal. A helyzet hasonlított azokhoz a politikusokéhoz, akik egy nem létező fekete macskát üldöznek egy sötét szobában, majd felkiáltanak: „Megvan!”

De térjünk vissza a „térfoglaláshoz”, mely leginkább a vákuummal végzett kísérletekhez hasonlítható. Békés Márton történész, publicista, Schmidt Mária Terror Háza Múzeumának kutatási igazgatója volt a NER berkein belül az az értelmiségi, aki következetesen hivatkozott a térfoglalásra, adaptálta Antonio Gramsci olasz kommunista filozófus teóriáit a „kulturális hegemónia” megteremtéséről. 2020-ban megjelent, Kulturális hadviselés – A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata című könyvében a jobboldali kultúrharc és intézményépítés egyik központi metaforájaként használta a fogalmat. A Kommentár című, 1992-ben e sorok szerzője által alapított, majd más profillal újraindított folyóirat főszerkesztője szerint ennek célja a szellemi, infrastrukturális és fizikai terek megszerzése, valamint tartós birtokbavétele volt a politikai hegemónia biztosítása érdekében.

Nem akarom lebecsülni Békés Márton felkészültségét, de nehéz kétségbe vonni, hogy főnöknőjének, folyóirata finanszírozójának nézeteit közvetítette, az ő teóriáit „ideologizálta meg”. Schmidt Mária centrális szerepet töltött be a NER kulturális politikájában, különösen a történelmi és művészeti kérdések megítélésében. Fontos pozícióikat (egyetemi tanár, múzeumigazgató, tudományos intézetek vezetője) birtokolt, és két, kultúrát finanszírozó és óriási állami vagyonhoz jutott KEKVA (Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, MOL – Új Európa Alapítvány) főigazgatója, illetve kuratóriumi tagja volt. Schmidt Mária ugyanakkor a miniszterelnök főtanácsadójaként is működött. Számos külföldi tárgyalására elkísérte Orbán Viktort, mintegy kisajátította magának a kultúrát. Ideológusként és propagandistaként ő irányította a „térfoglalást”. Aczél Györgyéhez hasonló befolyást gyakorolt a magyar filmgyártás, a színházak finanszírozására, a médiapolitikára, továbbá a Nemzeti Kulturális Alap működésére, a művészeti díjak kiosztására. Ezen kívül neki tulajdonítható a Sorsok Háza beruházása, majd csődbe juttatása, továbbá számos konfliktus, mely a FIDESZ–KDNP kormány és a neológ zsidóság, illetve a zsidó gyökerű magyar értelmiség különböző csoportjai között kialakult.

A 2026 áprilisi választásokkal a térfoglalás programja idejét múlta, és az egyre radikálisabban jobboldali irányba forduló Fidesz-KDNP politikai hegemóniájának illúziója szétfoszlott. Kérdés, hogy a NER több mint másfél évtizedes kulturális politikája milyen eredményeket hagyott maga után?

A válasz röviden: az ideológiai zűrzavaron és a szellemi krízisen túl ránk maradt egy szinte áttekinthetetlen, értéktelen alapítványi és cégkonglomerátum, a KEKVÁK (közérdekű vagyonkezelő alapítványok) és a velük áttekinthetetlenül összefonódott, offshore cégek részvényeivel kereskedő magán tőkealapok világa, amit a propaganda céljára hasznosítani tervezett kultúra finanszírozására építettek fel.  Az új kormányzatnak most el kell döntenie, hogy mi lesz a sorsa annak a hatalmas, ráfizetéses ingatlanvagyonnak, melyek a különböző intézmények tulajdonába kerültek, azután, hogy építésük óriási hasznot hozott a NER-hez közel álló nagyvállalkozóknak.

De a tömérdek betonkulissza mögött sivár, romokkal teli pusztaság terül el. Ezt hosszú időre ködbe burkolta az olyan botrányosan korrupt intézmények pénzosztogató gyakorlata, mint a Nemzet Kulturális Alapé, melynek legalább féltucat tisztviselője már előzetes letartóztatásban van. Formális vezetője, Hankó Balázs gyógyszerész, a FIDESZ képviselője nyilvánvalóan csak utasításokat hajtott végre, amikor szétosztogatta az NKA kasszájában maradt milliárdokat. A 2026 tavaszán kétharmaddal győztes TISZA párt vezetői megkapták a szekrény kulcsát, és kizuhant belőle a kizsigerelt magyar kultúra kadávere. Eredeti formájában nem lehet feltámasztani, de a maradványokat mégsem hagyhatjuk a sorsára, kései korok régészeinek okulására: hátha pislákol még benne némi élet. „Él magyar, áll Buda még”, írta a költő a félévezredes mohácsi csatavesztésről a reformkor kezdetén, azelőtt, hogy felvirágzott magyar irodalom és a művészet.

S ha már szóba került Buda, nézzük meg közelebbről a Várat, közelebbről a Palotanegyedet, azt a valóban szimbolikus, reprezentatív teret, melynek újjáteremtése, tartalommal való megtöltése a NER talán legambiciózusabb vállalkozása volt. A jelenlegi helyzet a következő. A Szent György teret övező épületek közül kettő, a Karmelita és a Sándor-palota kiürült. Az előbbi, melyben Orbán Viktor és a miniszterelnökség apparátusa székelt, kihalt, ugyanis Magyar Péter rögtön az országgyűlési választások után közölte, hogy nem kíván beköltözni. Átmenetileg néptelen volt a Sándor-palota is, miután Sulyok Tamás köztársasági elnök lemondott. Utódját, Baka Andrást a parlamenti többség megválasztotta, augusztus 20-a előtt költözött be.  Az egykori honvéd vezérkar épülete, József főherceg egykori, betonból feltámasztott palotájával együtt nemcsak befejezetlen, de a funkciója sem tisztázott. Az egykori királyi palota északi szárnyát lebontották, nem tudni, milyen céllal építik újjá. Úgy tűnik, a palotában található Magyar Nemzeti Galéria megmenekült a katasztrofális következményekkel fenyegető költözéstől, a Széchényi-könyvtárral együtt, de mindkettő állapota elkeserítő, sürgős felújításra szorulnak. Utóbbi termeinek egy része zárva, a könyvtárosok áldatlan helyzetben végzik a munkájukat. Az olvasók kerülik az intézményt, ahol még egy másológép sem áll a rendelkezésükre. Ennyi. Körülbelül így néz ki a NER százmilliárdokba kerülő budavári „térfoglalásának” mérlege.

A ránk maradt kulturális intézményrendszer terén még elkeserítőbb a helyzet, különös tekintettel a sajtóra, a folyóirat- és könyvkiadásra. Érdemes közelebbről megvizsgálni az ezekre a területekre meghatározó befolyást gyakorló KEKVÁ-t, a Matthias Corvinus Collegiumot, tekintettel arra, hogy az új TISZA-kormány a nemzeti vagyon visszaszerzésére hivatkozva 2026. július 31-ei határidővel jogutód nélkül felszámolta az MCC-t.

Az MCC alapítványa kiemelkedően magas, éves szinten több tízmilliárd forintos költségvetésből és az állami forrásból származó több száz milliárdos vagyonból (2025-ben: 565 milliárd Ft) gazdálkodott. Ezekből az összegekből tartotta fenn 1996 óta a Kárpát-medence legjelentősebb tehetséggondozó intézményét az általános iskola felső tagozatától kezdve a felnőttkorig, mindazok számára, akiket a felvételi bizottságai kiválasztottak. Az MCC bizonyos értelemben az 1945 után létrehozott NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) hagyományát folytatta, melynek célja az új, a népi demokrácia iránt elkötelezett értelmiség kinevelése volt. Vagyis a hatalmon lévők újra, már megint a politikai célok szolgálatában hasznosították a kultúrát, mintegy ellensúlyozandó azt az „ártalmas befolyást”, ami a hagyományos egyetemeken éri a hallgatókat, elsősorban a társadalomtudományi és bölcsészképzésben. Az MCC kutatónézeteinek elnevezései tanúskodnak arról, hogy a NER milyen területeken kívánt kiemelt szerepet játszani az értelmiségi utánpótlás nevelésében. A kollégium keretei között működött a Migrációkutató Intézet, az Ifjúságkutató Intézet, a Tanuláskutató Intézet, a Magyar-Német Intézet az Európai Együttműködésért, a Magyar Összetartozás Intézete. Programjának része volt a Jogi Iskola, benne az Alkotmánypolitikai Műhely, a Jog és Társadalom Műhely, a Közgazdasági Iskola, a Nemzetközi Kapcsolatok Iskola, a Társadalom- és Történelemtudományi Iskola, a Pszichológia Iskola és különböző speciális kutatócsoportok.  Médiaiskolájának keretében Újságírás Műhely, Szólásszabadság Műhely és Vállalati Kommunikáció Műhely működött. AzMCC összesen 31 (!) ingatlannal rendelkezett a Kárpát-medencében, míg a foglalkoztatottjainak száma 700 és 750 fő között mozgott. Utóbbi megfelel egy kisebb magyar tudományegyetem dolgozói létszámának. De a hatalmas költséggel létrehozott apparátus működése nem hozott semmilyen érdemi tudományos eredményt. Az MCC kutatóintézetei és műhelyei a Fidesz–KDNP agytrösztjeivel együtt sem voltak képesek előre jelezni, hogy a választók, különösen a fiatalabb korosztályok tagjai 2025-26-ban szembefordultak a kormánypártokkal és „protest-szavazásra” készülnek.

Az MCC struktúráját áttekintve érezhető a párhuzamosság az ugyanezeken a területen oktató és kutató, de a NER által „ideológiailag megbízhatatlannak” minősített egyetemekkel és akadémiai intézetekkel, melyek, különösen 2018 után rendkívül bizonytalan és forráshiányos helyzetben működtek. Figyelemre méltó az MCC brüsszeli intézete, mely 2022-ben létesült az EU központjában. Ez 2024-ben több mint 6 millió euró támogatást kapott, azzal a céllal, hogy „sajátos megközelítésével megismertesse és befolyásolja az európai döntéshozókat korunk politikai, társadalmi-gazdasági és kulturális kérdéseiben”. Az európai „patrióta jobboldal” központjának szánt lobbista intézmény konferenciákat szervezett, munkacsoportokat állított fel a FIDESZ–KDNP politikai céljainak szolgálatában.

De essen most szó a szívemhez közel álló nyomtatott betűkről, a hazai Gutenberg galaxisról, ami két KEKVA (az MCC és a szintén felszámolt Médiaworks) martalékává vált. Utóbbi működésének következtében napjainkra, azaz 2026 augusztusára lényegében megszűnt a napilap-kiadás Magyarországon. Odalett a nagy múltú, nyomtatott Népszava (bár időközben közölték, hogy új tulajdonossal ismét megjelenik) és a Magyar Nemzet. Jelenleg komoly nyomtatott sajtóként, mint „presse serieuse”, már csak hetilapok léteznek. Ezek példányszáma is meglehetősen alacsony, jövőjük kétséges. A néhány száz olvasót elérő folyóiratok megritkultak, anyagi okok miatt a Hitel kiadása is szünetelt. Ugyanakkor a könyvpiacon áttekinthetetlen burjánzás indult el, úgy, hogy a könyvek túlnyomó többségéről tudomást sem vesz a nyilvánosság, sorsukról a terjesztők döntenek.

A magyarországi lap- és könyvkiadásban végbement katasztrofális folyamatok összefüggnek a digitalizációval, az internetes portálok és a közösségi oldalak feltartóztathatatlan terjeszkedésével. Jellemző tény, hogy az utóbbi két kormányzat ciklusban a hatalmon lévők a Médiaworks révén a kormányhű nyomtatott sajtó centralizálására és hirdetésékkel való finanszírozására törekedtek. Gazdaságilag kivéreztették az ellenzéki lapokat és újságokat, ugyanakkor figyelmen kívül hagyták, hogy a digitális szféra, a széles sávú internet közvéleményformáló ereje meghatározóvá vált.

Időközben a hagyományos, nyomtatott betűk olvasása Magyarországon marginális jelenséggé vált, népes korosztályok körében felváltotta a mobil telefon képernyőjén történő gyors lapozás és görgetés („fast paging and scrolling”). Vagyis néhány mondatnál többet nem olvasnak el az emberek, főként a fiatalok, azok is leginkább figyelemfelkeltő reklámszövegek. Ezek, ugyanúgy, mint az ún. „bulvárhírek”, alig hagynak nyomot a tudatban, hamar kitörlődnek a rövid távú emlékezetből. Így szinte lehetetlen szert tenni olyan mennyiségű, hiteles forrásokra alapozott információtömegre, amellyel a komoly, elemző sajtó szolgál.  Jellemző módon a könyvek kritikája, illetve mondanivalójuk elemzése szinte teljesen kiszorult a digitális térből.

A NER politikai indíttatású „térfoglalása” felerősített egy rohamos gyorsaságú technológiai folyamatot, mely a könyvek kiadását és olvasását szinte légüres térbe helyezte át, függetlenítette az olvasók spontán érdeklődéstől. Bár tömérdek társadalminak nevezett problémával foglalkozó kötet jelenik meg, de a látszat csalóka. Az MCC Press kiadó kínálatában túltengtek a nyugati-európai és amerikai, főként az „új jobboldalhoz” tartozó szerzők politológiai jellegű munkái, de ezeket legföljebb néhány száz példányban (vagy még úgy sem) adták el. A szerzők közül említést érdemel Orbán Balázs, Orbán Viktor politikai igazgatója és a kuratórium elnöke, akinek többek között az „interkonnektivitás” terjengősen elemzett fogalmát köszönhetjük. A Bookline-on megvásárolható kötetek között még véletlenül sem találunk olyan munkát, mely a mai magyar társadalomban zajló folyamatokkal foglalkozik.

Szépirodalom nincs az MCC kínálatban, nemcsak gazdasági okok miatt, de azért sem, mert az ilyen jellegű művek hatása az olvasók világszemléletének formálására minimálisra zsugorodott. Az írók többsége le is tett erről, könyveik vásárlóinak nincs rá igénye. Bár az „irodalmi celebek” véleményét a politikai média felerősíti és visszhangozza, de ez távolról sem jelenti azt, hogy műveik visszhangot keltenek és széles körben olvassák őket.

A NER a magyar írók és költők, főképp a rendszerhez lojális kortársak – amúgy sikertelen – kolportálására létrehozta a 154 alkalmazottal (!) működő, azóta felszámolt Petőfi Irodalmi Ügynökséget. Potyemkin falu művelési házát azóta ledózerolták. Demeter Szilárd volt benne a vezető, de befolyása eltörpült Schmidt Máriáé mellett. Pedig Demeter is számos tisztséget töltött be: a Kulturális Nemzetépítésért felelős miniszteri biztos, a Magyar Kultúráért Alapítvány (MKA) kuratóriumi elnöke, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ (MNM KK) alapító elnöke és a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) igazgatója is volt.

Érdemes végül a magyar könyvkiadás elengedhetetlenül szükséges átszervezésére kitérni, mely most a TISZA párt kétharmados többséggel kormányzó vezetésére hárul. Ez már csak azért sem halasztható, mert az „óriás-KEKVA”, az MCC 2023 júniusában 98,41 százalékos, közvetlen többségi tulajdonrészt szerzett a Libri-Bookline csoportban. Ez most visszaszállt az államra, melynek lehetősége van arra, hogy új alapokra fektesse a hazai könyvkiadást és könyvterjesztést.

Jelenleg a Libri-Bookline csoport a hazai könyvterjesztési piac több, mint 50 százalékát uralja, és jelenleg 11 kiadóban rendelkezik teljes vagy részleges tulajdonrésszel. Száz százalékos tulajdonában van a Libri Kiadó, a Helikon Kiadó, a Park Könyvkiadó, a Jelenkor Kiadó, a Kolibri Gyermekkönyvkiadó, a Diafilmgyártó és a Trubadúr Kiadó. Kisebbségi vagy többségi részesedése van a Scolar Kiadóban (49%) a Jaffa Kiadóban (50%) a Good Life Books Kiadóban, a Hitel Kiadóban és az Édesvíz Kiadóban. Ezzel a Libri-Bookline a hazai könyvkiadási piac15–20 százalékát tartja kézben.

Magyarországon nem a kiadóknak vannak terjesztői, hanem a terjesztők birtokolják a legnagyobb kiadókat. Összesen több mint 500 vállalkozás vagy szervezet van, mely könyv- és folyóiratkiadással foglalkozik. Ezek közül 140 tagja a MKKE-nek (Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése) és évente összesen kb. 14-17 000 művet adnak ki. Legnagyobb részüknek esélye sincs arra, hogy eljusson az olvasókhoz, még akkor sem, ha a tartalmuk érdeklődésre tarthatna számot. A MKKE legfrissebb adatai szerint az átlagos példányszám 2 172 darab volt, ami magában foglalta a különböző műfajú kiadványokat. A szépirodalmi, társadalomtudományi, filozófiai stb. könyvek példányszáma jóval az átlagos alatt marad, gyakran az 1000-et sem éri el. Amennyiben a kiadó mögött nem áll támogatóként egy olyan alapítvány, mely kötelezettséget vállal a példányok átvételére, olyan keveset nyomnak a könyvekből, hogy nincs esély a kiadások megtérülésére, és a szerzők sem kapnak honoráriumot.

Nem kétséges, hogy a Libri-Bookline-et az új kormányzatnak fel kell darabolnia, és az egyes boltokat új, szakmai tulajdonosok birtokába kell adni. A hazai jogalkotásnak az Egyesült Államok trösztellenes törvényeit követve kellene eljárni a könyvterjesztés átszervezése során. Ezek tiltják a verseny korlátozására irányuló megállapodásokat (például kartellek, árrögzítés) és a monopolizációt, az árukapcsolást, az exkluzív szerződéseket és a versenyt jelentősen csökkentő cégfelvásárlásokat.

De legalább ennyire fontos lenne a kulturális reklám szabályozása, vagyis kedvezőbb tarifák alkalmazása a kulturálisan fontos művek esetében, a nyomtatott sajtóban és az elektronikus médiában (mindenekelőtt a közszolgálati televízióban). Nemcsak a kulturális termékek és hirdetéseik ÁFÁ-ját kell csökkenteni, de teret kell adni az értékes könyveknek a tömegtájékoztatásban is. Televíziós csatornákon sugárzott beszélgetésekkel, interjúkkal kell felhívni a közönség figyelmét az egyes művekre, és szerzőikre, hasonlóan az egykori Stúdió című televíziós műsorhoz.

Nyilvánvaló, hogy a könyv- és folyóirat-kiadás átalakítása összefügg a nyomtatott és az elektronikus média terén végrehajtott változásokkal, melyek a finanszírozás gyökeres reformját igénylik. Az új kormányzatnak tömérdek a teendője a média szabályozása, a filmgyártás, a színházi élet reformja stb. területén, el kell törölnie a NER tizenhat év alatt kialakított rendszerét. Ez sok tekintetben az 1990-es rendszerváltást követő „vadprivatizáció” anomáliára épült, és nem lehet hetek, de még hónapok alatt sem felszámolni. Túlzás azt remélni, hogy a „térfoglalás” visszaszorítása egy új művészeti aranykor kezdete lesz. De talán azt nem, hogy a magyar kultúra idővel visszanyeri a társadalmi megbecsülésnek legalább egy részét, amit egykor élvezett.