Sárpilis-Őcsény-Washington
Minorits Jánosné sz. Szücs Julianna (1945)
Részlet egy készülő falurajzból
A visszaemlékezés alapjául szolgáló interjú 2025. október 18-án készült Őcsényben
Pilisen végeztem el a nyolc osztályt. Igazgatónk, Bogár Pista bácsi a néptánc, a hagyományok szeretetére nevelt minket. Nagyon sok népdalt tanított nekünk. Nem csak azokat, amik az énekkönyvünkben voltak, hanem saját népdalainkat is.
A természettel is megismertetett bennünket. Emlékszem rá, amikor dunsztos üveget kellett vinni az iskolába és mentünk a téesz földjére kolorádóbogarat gyűjteni. Megtanultuk, hogy az kártevő.
A bölcsőde udvarában kialakított kertbe különböző magokat vetettünk. Azt is megtanította.
Édesapám tamburán játszott a Dóczi-zenekarban. Soha nem ivott, de egy lakodalomban hanyatt fekve muzsikált, az asszonyok pedig körbetáncolták. Én is láttam! Legénykorában juhász volt, szerette a zenét, nagyon jó hallása volt. Vett magának Alsónyéken egy prímtamburát és a nyáj őrzése közben tanulgatott rajta játszani. A decsi Figler zenekar egyik tagja is segítette tanácsaival.
Pista bácsi oldalkocsis motorján vitte apámat a szállásokra dalokat gyűjteni. Api megtanulta a dallamot, Pista bácsi leírta a szöveget, esténként összeültek az iskolában és lekottázták. Apám el szokott vinni oda. Nagyon sok népdalt tanultam meg úgy. Nekem száz népdal le van írva.
Volt a faluban dalárda, színjátszócsoport, néptánccsoport. Emlékszem, amikor a Fittyfirigyet játszották, milyen gyönyörű volt. [Vidám operett 3 felvonásban. Szövegét és verseit írta: Halász Rudolf. Zenéjét szerezte: Buday Dénes. https://mandadb.hu]
Nekünk a Görög Ilonát tanította be. Lánya, Éva volt a főszereplő, Oláh Béni pedig a királyfi, én játszottam az anyja szerepét. Elég nehéz ének volt, de Pista bácsi biztatott és elég jól sikerült. A királyfi ugye meghal, letakarták lepedővel. Ekkor a halott királyfi elkezdett nevetgélni a lepedő alatt! Úgy fejbe vágtam volna! Neki kellett volna énekelni, de nem mertem oda nézni, mert a lepedő szinte rázkódott, ahogy Béni röhögött alatta. Nemrég halt meg szegény. Inkább Pista bácsinak énekeltem, aki ott állt a sarokban.
Az asszonyok a kultúrház falait fehérre meszelték. Pista bácsi a főkötő mintáját kinagyította és létrára állva rajzolta-festette a falra az egyik próba előtt. „Úristen! Mi lesz, ha eltörik az alatt a nagy ember alatt a létra foka?!” Évtizedekig megmaradt a minta a falon.
Pista bácsi elhatározta, hogy a népi együttes tartsa meg Dávid Éva és Tóth Feri lakodalmát. Mindenki egyhangúlag egyetértett vele: igen, meg kell csinálni! Talán két hét, ha eltelt és meg is tartották. Azt az összefogást, ami akkor volt! Az asszonyok sütöttek, főztek…, olyan hangulat volt, úgy mulatott mindenki…, mi is hivatalosak voltunk, Kis Kovács Jani bácsiék is. A kocsma mellett laktak, Jani bácsi minden nap átment, mert nagyon szeretett mulatni. Morgott is ezért a felesége. (Amikor a téesz elvette a felesége földjeit is, így vigasztalta: „Na, látod! Most sírsz a földed után. Én apránként eladogattam és vígadtam.” Nagyon jól tudott az öreg mesélni is, a tánc a vérében volt. (Vö: Aszályos év. Rákosi 60. Aracs, 2024. augusztus 20., 64. www.aracs.org.rs)
Apám öccse, Szücs János szembe lakott Kállai Sáráékkal. Szerelmesek lettek egymásba. Nagyapám meg a nagyanyám nem szóltak bele, de Sára anyja nem engedte, hogy Jani bátyja elvegye a lányt. Mind a ketten megbolondultak, Jani bátyja Palánkon kötött ki.
Apai nagyszüleim Őcsényben laktak, apám ott született. Sárpilisen vettek házat, és oda költöztek, api az Útfenntartó Vállalat alkalmazottja, útkaparó lett. (Nem tudom már, hányban lehetett az a nagy hó. Api este kilenc-tíz óra felé fölkelt, kiment és látta a második dűlőnél a hatalmas hófúvást. „Nem tud bejönni a tejesautó a faluba!” Ez jutott azonnal eszébe. Fölébresztette a tanácselnököt. „Gyuri, te menj arra, én meg erre!” – mondta a tanácselnök.Fölzörgették a férfiakat, eljött mindegyik és elhányták a havat, mire jött a tejesautó. Ilyen összefogós falu volt Pilis.
Anyai nagyszüleim érsekcsanádiak voltak, anyi ott született, később Bajára költöztek, mert nagyapám lovascsendőr volt.
Szembe szomszédunk, Kurdi szüle [özvegy Szili Istvánné] mindig feketében járt. Iszonyatosan kövér volt, egy ötliteres dunsztosüveget tartott az ablakban, amiben piócák úszkáltak. Azokat rakta vak édesapja nyakára. Kiállt az országút szélére és leste, mikor jön kocsi, amivel kimehet a hegyre. Ha észrevette, hogy Figler János bácsi marhát vágott (ott volt a vágóhíd akkor a házunk alatt), átkiabált neki: „Jancsííí! A gyomrot tedd félre nekem!” Jani bácsi kivette a gyomrot, kiengedte belőle, ami benne volt, és átadta Éva néninek. Ő vitte a mosószékét meg valamilyen kaparót és meszet, ott mosta a Dózsa-gödörben félnap számra azért, hogy pacalt ehessen. Kapott özvegyi nyugdíjat, abból élt, meg ami volt. Voltak tyúkjai, de nem volt tyúkólja. Az udvaron álló bodzafára röpködtek föl télen, nyáron a tyúkok. Kakasa már hajnalban kukorékolt, föl kellett ébredni rá. Ha átmentem hozzá, megfésülte a hajamat, ruhát is varrt nekem.
Anyám kilencéves koromban elhagyott bennünket. Tizenhárom éves koromig azt se tudta, élek-e, halok-e. Négy év után jutottam először eszébe. Gyuri, a bátyám a katonaság után megnősült. Édesapám mellett nem maradt más, csak én. Négy órakor keltem, megfejtem a tehenet, vittem a tejet a csarnokba. Egyik karomon a tejeskanna meg az iskolatáska, a másik karomon Jancsi öcsém, aki apám második házasságából 1957-ben született. Párhónapos korában vittem a bölcsődébe. Ő is kellett ahhoz, hogy meglegyen a létszám a bölcsőde indulásához. Mostohám Betekincs pusztáról került Pilisre. Édesapámnak Sétáló Józsi bácsi kommendálta, úgy kerültek össze. Hozta első házaságából született lányát, Katit.
Amikor hazaértem, már le volt írva, mit kell csinálnom: morzsolj két kosár kukoricát, mert estére kell az állatoknak, hozzál békalencsét, menj legeltetni a tehenet… Otthon nem tudtam tanulni, mindamellett négyes volt a bizonyítványom. Ezt Mayer tanító néni tudta, győzködte apámat, de ő nem engedett továbbtanulni se.
Minden fillérrel el kellett számolnom. Egyszer 50 fillérért vettem fagylaltot. Hogy mit kaptam azért! Apám minden fillért megfogott. Mindent akart. Tanyát, szőlőt vett. Gyümölcsösünk is volt. Azt szerette, hogy rend legyen mindenhol, de úgy, ahogy ő akarja. Ha este ötkor eszébe jutott, mennem kellett a hegyre borért. (Jártak hozzánk többen bort venni.) Ha birka ellett a faluban, vagy valamilyen baja volt valamelyik állatnak, a gazda nem az állatorvost hívta, hanem apámat. Sokfelé járt malacokat herélni is. Hozta haza a töküket, amiket meg kellett főzni pörköltnek. Ő szerette, én nem ettem meg. Apja az Őcsényhez közeli Ózsák pusztán volt juhász, tőle tanulhatta meg azt a mesterséget. Úgy le tudta vágni a disznót is, amikor az tilos volt, hogy meg se nyikkant. Aztán az istállóban földolgozta.
Anyu Baján nőtt föl, nyaranta járt birkát nyírni, akkor ismerkedett meg apámmal. Pilisre költöztek, apám ott megkapta az útkaparó állást. Nyolc évig albérletben laktak Gerezsdi Örzse néninél. Akkor kezdtek építkezni, amikor én megszülettem.
Egyszer trágyát hordtunk a földre. Azt mondta api, tartsam a tehenet. Meglódult a kocsi és a hátsó kerék nekiment az istálló sarkának. Nem lett nagy baj, de lekapta az ostort és elvert. Dömötör Sanyi bácsi (vonatkalauz volt) éppen arra járt. Ezt látva megállt és beolvasott apámnak becsületesen: „Ha ez a lány itt hagy, nem lesz neked senkid!” Úgy is lett. Anyám tizenhárom éves koromban elhozott egy hétre Őcsénybe. Akkor láttam, hogy sző. Tetszett nekem. Amikor kiálltam a nyolcadik osztályból, úgy gondolta, hogy elcsal. Akkor eljöttem anyámhoz Őcsénybe. Ott újra férjhez ment. Pista bácsi, a mostohaapám kedves volt velem, sosem bántott és anyámnak se engedte. Éjjeliőrként dolgozott. Egyszer apiék lakodalmat muzsikáltak Őcsényben, ahova mi is hivatalosak voltunk. Akkor beszélgettünk. Nagyon megharagudott rám, amiért eljöttem, de nagyon megbánta, ahogy velem bánt.
Tizenöt éves koromban férjhez mentem, és arany életem lett. A férjemmel egy szilveszteri bálban ismerkedtünk meg. Vasárnaponként találkoztunk, hiszen mind a ketten dolgoztunk. Anyámnak nem tetszett a fiú, ellenezte, de mi kitartottunk, és a következő novemberben megesküdtünk. A két család részéről úgy százötvenen lehettek a lakodalmunkban. Anyám és apám nem beszéltek egymással, úgyhogy apám nem volt ott.
Esküvő után idekerültem a férjem szüleihez. Anyósomnak, apósomnak kislányom voltam. Lett szövőszékem. Jani kiszélesítette, utána már nem csak hetvencentis anyagot, hanem kilencvenest is lehetett rajta szőni. Elkezdtem a textilt.
Azőcsényi közös műhely 1971-ben indult. Heten, nyolcan dolgoztunk ott. Szedettet, terítőt, függönyt készítettünk. A bedolgozók aprószedettet, bogarasat, tüskerózsásat, komakendőket, stólákat szőttek. 1982-ben megszűnt a közös műhely. Gondozó lettem a bölcsődében, később takarítottam. Gyesen lévő kismama helyére kerültem. Amikor ’85-ben visszament dolgozni, a szerződésem lejárt és váltanom kellett. A szekszárdi tejüzemben kaptam munkát a sajtgyártó gép mellett, öt évig dolgoztam ott. Utána Szekszárdon a Herbáriánál napraforgómagot tisztítottam.Nem tudtam ottmaradni.
Jani asztalos volt, de a szíve miatt leszázalékolták; nem hagyta, hogy rám maradjon minden a háztartásban, így tudtam a magam dolgát végezni.
Egy idős néni készített pártát az unokámnak, szép volt. Úgy gondoltam, ezt én is meg tudom csinálni. Kerestem, kinek van régi, eredeti pártája, találtam is. Elkezdtem összegyűjteni a hozzá való anyagot. Sok apróság kell hozzá, gyöngyök, rezgők, virágok, mirtuszok, szalagok… – és összeállításuk se könnyű.Megcsináltam a homlokbársonyt, utána a kisbársonyt… – sikerült! Alig készült el az első, jött egy munkatársam, akivel a háziiparban együtt dolgoztunk: „Az unokámnak is csinálj!” Azután jött a harmadik, negyedik… – eddig kilencvenkilenc gyöngyöspártát készítettem! Egyet még kell csinálnom!
Haladtam tovább ezen az úton. A rojtozás mellé megtanultam a rostkötést Werner Andrásnétól. ’69-ben kezdtem sárközi (őcsényi) népviseleti ruháimat készíteni, amikor Janival beléptünk a tánccsoportba. Belejöttem, kutattam magam is. Balázs Kovács Sanyi nagyon sokszor kivitt a szekszárdi múzeum külső raktárába. Héjas Éva néni minden este eljött hozzánk tévézni. Egyszer nézegettük a viseleteket, közben megkérdeztem tőle: „Bálba fölvették ezeket a szép ruhákat?” „Na, még csak az köllött volna! Édes szülém elvert volna. Nem engedte elrifáncolni a gyönyörű selyemszoknyákat! Jó volt oda a selyemkamgárn, a csicsó, vagy a kassai!”
Egy alkalommal kihúzom a fiókot, nézem, mi van benne. Kihúzom a másikat is. Megláttam egy parittyafőkötőt! A két oldali ága megvolt. Huszonhét darabot csináltam.
Próbáltam leírni, amit tudok. A sárközi (őcsényi) népviselet és a kiegészítők darabjainak elkészítését, és írtam a sárközi (őcsényi) nők családi állapotához, korához illő színes ruhaanyagokról. Kis könyvem címe: Sárközi népviselet (Őcsény). A szőtteseket hagyományos technikával, sárközi minta és színvilág alapján, a népviseletbe öltöztetett babákat, bubákat (háromlábú babákat) néprajzi hiteleséggel készítem. A sárközi népviselet ruhadarabjait és kiegészítőiket is. (Hármas nagybársony, főkötő pántlikázása, nyakbodor, menyasszonyi fejdísz, vőlegénybokréta, kalapdísz.) Az 2005-ben Őcsényben, 2006-ban Sárpilisen megrendezett Sárközi lakodalom menyasszonyainak fejdíszét, kontypántlikás főkötőjét, a vőlegények kalapdíszét, bokrétáját is én csináltam. Mindenféle formában gyűjtök anyagot a sárközi népviseletről, őrzöm és követem eredetiségét.
Tudásomat igyekszem átadni. Jó szívvel adok tanácsot bárkinek, aki hozzám fordul. Tanítottam Pörbölyön, Sárpilisen, Decsen, Alsónyéken. 1997 óta rendszeresen tanítom a fóti népművészeti szakiskola és gimnázium diákjait a sárközi népviselet elkészítésében; irányításom mellett alkotják meg vizsgaremekeiket, segítem felkészülésüket a versenyekre. Nagy öröm számomra, ha munkáikat díjazzák. Arra törekszem, hogy tanítványaim legyenek igényesek, szeressék a szépet, hűen tükrözzék formában, színben, díszítőelemben a sárközi népviseletet. Szívesen nyújtok segítséget szakdolgozatok írásához.
Tartottam bemutatót szőttesről, hímzésről, viseletről Simontornyán, Pakson, Székesfehérváron, Szekszárdon és Budapesten több helyen, Bátaszéken, Pomázon, Szolnokon, Pécsen, Harcon, a Művészetek Völgyében. Munkáimat zsűriztetem, amelyek közül több szerepelt különböző bel- és külföldi kiállításon.
1996-ban tagja lettem a Tolna megyei népművészeti egyesületnek, még abban az évben a XII. Országos Népművészeti Kiállításon hármas nagybársonyomat ékszer kategóriában a 3. díjjal jutalmazta a zsűri. 2019-ben megkaptam az Év hagyományőrzője-díjat, 2024-ben pedig a Népművészet mestere címet.
Washingtonba is eljutottam. [A Smithsonian Intézet által szervezett fesztiválnak 2013-ban június 26. és 30., és július 3–7. között Magyarország volt a díszvendége. A szervezők kézműveseket, művészeket, táncosokat, zenészeket hívtak Magyarországról Erdélyből, Délvidékről és az amerikai magyarok közül. Magyarországról Washington szívében (htts://mail.infostart. hu). Voltak ott permi indiánok, quatemalaiak…, a Jóisten tudja, még kik. A Capitolium és az Obeliszk közötti nagy tér tele volt. A megnyitó előtt a torontói magyarok csárdást táncoltak, beálltam közéjük.
A mi szobánk is nagyon szépre sikeredett. Komjáthyné Ágival, a Tolna megyei egyesület elnökével mentünk. Vittünk Decsről sarokpadot, asztalt, az ő szövőszékét. A kinti magyarok minden este megvendégeltek bennünket a szállásunkon. Kirándultunk New Yorkba, szakadt az eső. A nagykövet állófogadásán levetítették a felvonulásról készült filmet. Egyszer csak látom ám magamat: őcsényi viseletben énekelve közeledek, közben lobogtatom a kendőmet!
Amit eddig elértem, 1959 októberében kezdtem. Hatvanhat év telt el azóta.
Gutai István (1950) író, a paksi városi könyvtár nyugalmazott igazgatója.