Történetek Szent László városából
A „Kárpátok géniuszának” rémuralma idején, a nyolcvanas években, körülbelül ötvenszer léptük át a Királyhágót oda-vissza feleségemmel és lányommal. Tősgyökeres budapestiként két okunk volt erre: csodálni Erdély és a Partium szépségeit, műemlékeit, gyönyörű tájait, valamint szeretetet és némi tárgyi ajándékot vinni a kettős elnyomásban szenvedő elszakított nemzettársainknak. Közben mentettük a pusztulásnak, vagy nyugati kereskedők martalékának kitett régi népművészeti tárgyakat.
Szinte kizárólag a Nagyvárad – Bánffyhunyad – Kolozsvár – Marosvásárhely – Csíkszereda útvonalon száguldoztunk a három-négy napos utakon, csak nyári szabadság alkalmával tértünk el ettől. Szent László városában megálltunk mindig néhány órára. Ceaușescu idején rémtörténeteket éltünk át és hallottunk, a rendszerváltozás után már sok szép élményben is részünk volt, meg színes régi történeteket hallottunk a püspöki palotában Tempfli József nagyváradi megyéspüspöktől.
Az 1910-es népszámlálás adatai szerint Bihar vármegye székhelyének 92 %-a magyar volt. 1977-re a város lakossága két és félszeresére nőtt, és a magyarok aránya 44 %-ra csökkent! A 2021-es cenzus szerint pedig már csupán 20,9 % vallotta magát magyarnak a Pece-parti Párizsban (Ady után szabadon). A „recept” egyszerű volt és egyben elképesztően embertelen: tömeges betelepítés a Kárpátokon túlról és kegyetlen magyarüldözés egy évszázadon keresztül. Politikai népirtás, a nemzetközi szervezetek által elítélt erőszakos etnikai tisztogatás. Egyik kedves nagyváradi ismerősünk élete e kor lenyomata volt. 1941-ben született, tehát az ősi magyar város visszacsatolását követő esztendőben. Születési anyakönyvi kivonatába Szabó György néven jegyezték be. A II. világháború után a győztes nagyhatalmak „jóvoltából” a trianoni magyar határtól 9 kilométerre fekvő patinás partiumi város visszakerült Romániához. Délkeleti szomszédaink gőzerővel láttak hozzá a románosításhoz az egész országban. Különösen igaz volt ez Szent László városában, a magyar határ mellett közvetlenül! Itt 1948-ban eltörölték az 1940 és 1944 között kiadott születési bizonyítványokat, és a neveket önkényesen románosítva adtak ki újakat. Szabó György nevét a család tiltakozása ellenére hivatalosan Gheorghe Sabăura változtatták. Ezzel életre szólóan lelkileg megnyomorították. 1989-es látszólagos fordulat után azt remélte, visszakapja születési nevét. Elutasították. Ebbe azután végleg belebetegedett. Depressziós lett, és hamarosan, viszonylag fiatalon meghalt. Felesége és egyetlen fia nem sokkal később áttelepült a mai Magyarországra. György még a nyolcvanas években titokban elvitt minket a váradi temetőbe, ahol szülei nyugszanak. Zokogva mutatta, hogy a családi sírhelyüket feldúlták, a márványtáblát összetörték. Nem volt egyedül ebben a megaláztatásban. Sorra mutatta a vandálok pusztítását, a ledöntött vagy megrongált feliratú magyar síremlékeket. Nagyon óvatosan körülnézve a déli órákban üres temetőben, nehogy barátomnak bajt okozzak, videófelvételeket készítettem a pusztításról. Elmesélte, nem egy elhanyagolt, nem látogatott magyar sírról elvitték a teljes oszlopot vagy fejfát, és régi, 19. századi románt tettek a helyére. A történelemhamísítás legaljasabb módja. A panaszokat a temetőiroda meghallgatja, és utána nem történik semmi. Ez a sírkőcsere folyt, és talán folyik ma is, a kolozsvári házsongárdi temetőben is. Kárpátokon túlról hozzák a 150-200 éves sírköveket.
Szabó György egyszerű kétkezi ember volt, nem emlékszem pontosan, talán lakatos mesterséget folytatott. Volt egy kis műhelye, ezáltal valamivel jobban élt, mint a többi Ceauşescu alattvaló. Átlagon felüli történelmi ismeretekkel és irodalmi tájékozottsággal rendelkezett. Kissé testes alakjában nemzeti érzelmű magyar szív dobogott. Úgynevezett blokkházukban („blokk” a román szocialista építészet málló vakulatú tízemeletes panel-remekműve) példásan tiszta és egyszerű ízléssel berendezett lakásban élt családjával, ami elképesztő ellentmondásban volt a bérház mindig sötét, rettenetes bűzt árasztó lépcsőházával. A förtelmes bűz konyhai főzésből eredő ételszag és kanálisból áradó levegő émelyítő keveréke volt. Hetedik emeleten laktak, mindig gyalog kellett felmenni, mert a lift soha nem működött. Mégis rendszeresen átvágtuk magunkat a rettenetes lépcsőházon ajándék-csomagjainkkal, mert oázis-lakásukban meghitt beszélgetéseket folytattunk az állandó panaszok meghallgatása mellett. Látogatásaink érezhetően lelki erőt adtak nekik a szellemi-fizikai nyomorukban. Emberségből is példamutató élete volt a házaspárnak, örökbe fogadott gyermeküket nagy szeretettel és gondoskodással nevelték. Sokszor éjszakába nyúlóan maradtunk ott, egyszer erre rá is fizettünk. A blokk előtt parkolt piros Dacia kocsink, amit akkor kiraboltak. Mint utóbb megtudtuk, az éjszaka során rendszeresen fosztogatták a magyar rendszámú autókat Nagyváradon. Dacia volt a legegyszerűbb préda: a csomagtartó zárjára mért kisebb ütéssel felpattant a fedél, és kezdődhetett a kirámolás. Természetesen az út elején lévén, mint mindig Szabóéknál tett látogatásunkkor, a csomagtartó tömve volt étellel, könyvekkel, ajándékokkal, saját ruháinkkal. Ezen az éjszakán is minden bőröndünk, sporttáskánk ott lapult, de üresen! Talán néhány könyv árválkodott mellettük. Kinga lányom zokogott, mert elvitték a kedvenc farmernadrágját, ami még alig volt rajta. Barátaink azt mondták, feljelentést nem érdemes tenni, mert a rendőségen csak szórakoznak majd velünk, legalább egy napot kell maradnunk Váradon (soha nem aludtunk ott), és még eddig senki nem kapott vissza semmit. Szabóékra azonban mindig nagy szeretettel gondolunk vissza. Emberek voltak az embertelenségben.
1990 után már csak szép élményekben volt részünk Szent László városában. Akkor képviselői munkám miatt már csak ritkán jártunk arra, leginkább nyáron. Legszebb váradi emlékeink Tempfli atyánál tett látogatásainkhoz fűződnek. Kanonok sori lakásában, finom szilvapálinka kortyolgatása közben mesélte el a Püspök úr, hogyan szerezte vissza a monstranciát (szentségmutatót) Bukarestből. „Közeledett Szent László szentté avatásának 800. évfordulója. Elhatároztam, az 1992-es ünnepségre visszahozom a fél évszázada elrabolt monstranciánkat. Végül is itt a helye a lovagkirály városában, amikor reá emlékezünk. Időpontot kértem a kulturális minisztertől, felvettem a püspöki reverendámat, vonatra ültem, és megfogadtam magamnak, csak a szentségtartóval jövök vissza. Tudtam, nehéz feladatra vállalkozom, hiszen a 127 drágakővel díszített aranyozott ezüst szentségtartó, mely 1750-ben Bécsben készült, komoly értéket képvisel.
A miniszter kelletlen udvariassággal fogadott, hellyel kínált, és megkérdezte, mi járatban? Nyugodt hangon azzal kezdtem, úgy fogadjon engem, hogy egy katolikus magyar ember jött kéréssel egy román zsidó emberhez. Gyanakvó szemmel, kérdőn nézett rám. Nemes egyszerűséggel közöltem, hogy a Nagyváradról jogtalanul elhozott egyházi monstranciánkat szeretném hazavinni, méltó helyére. Meglepte a szándékom, talán az is, hogy ilyen nyílt egyszerűséggel adtam elő, személyesen, nem írásban. Szokatlan lépés volt, az igaz. Rövid kertelés után kijelentette, szó sem lehet róla, hiszen az román nemzeti (!) kincs, bukaresti múzeumban van a helye. Én sem várattam sokáig, közöltem, én addig innen el nem megyek, míg nem kapom vissza. Hozzátettem azt is nyomatékkal, nem azért jöttem püspöki reverendában, hogy dicsekedjek, hanem azon okból, ha miniszter úr kidob innen, lássa a nép, kit dobott ki. Merőn nézte a mellemen lévő keresztet, majd elgondolkozva mondta, megbeszéli a szakértőivel, várakozzak kint az előszobában. Elhelyezkedtem az egyik szófán, és lassan teltek az órák. Az izgalom annyira eluralkodott rajtam, hogy nem is éreztem, reggel óta egy falatot sem ettem. Csak az elém helyezett ásványvizet fogyasztottam szaporán. A délután ilyen megalázó helyzetben telt el. Munkaidő végeztével kijött a titkárnő, és közölte, nincs még válasz, foglaltak nekem egy szállodai szobát, átkísér engem oda. Nem megyek sehova, közöltem, itt maradok, amíg el nem végeztem a dolgomat. Tanácstalanul bement, majd kis idő múlva megismételte a javaslatot. Látva eltökéltségemet, eltűnt a párnázott ajtó mögött. Attól kezdve egy teremtett lelket nem láttam reggelig. Nyilván egy hátsó ajtón mentek el a főnökével, ami már teljes megalázás volt. De én elszánt maradtam, megkeményedett bennem az akarat. Végig feküdtem a szófán, és félálomban vártam a reggelt.
Nyolc óra tájban frissen, ruganyos léptekkel lépett be a román kultúra ügyének pillanatnyi letéteményese. Jó hírem van, mondta megnyugtató mosollyal. Betessékelt a szobájába, teátrálisan leültetett, itallal kínált, majd így szólt: már csomagolják a kegyszert, itt írja alá! Figyelmesen elkezdtem olvasni a szöveget, de csak a közepéig jutottam. Ott az állt, a monstranciát a Szent László évfordulós ünnepségek végén, de legkésőbb 1992. december 31-ig, vissza kell vinni a bukaresti múzeumba. Letettem a papírt, és száraz hangon közöltem, nem hozom vissza soha, mert az a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye tulajdona. A miniszter elsápadt, nem akart hinni a fülének, és ismét időt kért. Ilyen csökönyösségre nem számított, pláne nem egy kisebbségi magyartól (másodrangú állampolgár!). A növekvő feszültség ellenére, meglepetésemre, figyelmesebb ellátást kaptam. Már nem az előszobába kísértek vissza, hanem egy külön szobába, ahol nagy tál szendviccsel, ásványvízzel és borral kínáltak meg. A végén még kávét is kaptam. Délután négy tájban belépett a román kultúra főembere, mögötte két egyenruhás alak. Kettejük között kis bőröndben érkezett a monstrancia.
Furcsa, kettős lelkiállapotban fogadtam a szentségtartót. Boldogságtól dobogott a szívem, de ugyanakkor valami érthetetlen félelem szorongatott. Hogyan viszem haza? Végül úgy döntöttem, a reverendám alá rejtve, szorosan testemhez kötözve szállítom Nagyváradra hosszú fogságából. Útközben állandóan arra ügyeltem, karomat úgy tartsam, ne domborodjon ki a monstrancia. Amikor Váradon feltettem az oltárra, földön túli boldogság áradt szét egész testemben.”
Más alkalommal egészen távoli múltból idézett a nagyváradi római katolikus egyházmegye első embere. Elmesélte, hogy 18. századi elődje, Patachich Ádám, elhatározta, csodálatos barokk palotát épít a Püspökség számára. Franz Anton Hillebrandt híres osztrák építész kapott erre megbízást, aki 1757-től 1797-ig főként a magyarországi középületekért volt felelős. Ebben az időben szinte az összes fontos magyar állami építkezés az ő vezetése alatt folyt, így egyebek mellett a nagyváradi római katolikus székesegyház, a püspöki palota és a kanonoksor barokk épületegyüttese is. Úgy adódott, amikor éppen elkészült a remekmű, Mária Terézia királynő Erdélybe utazott, és útközben megszállt Nagyváradon az újdonsült palotában. A barokk csoda az akkori Magyarország legnagyobb püspöki palotájának számított. A koronás fő hazaérve Bécsbe, köszönő levelet írt a vendéglátó püspöknek. A levelet természetesen az udvari kancellária írnoka vetette papírra, az uralkodó pedig személyesen aláírta. Mária Teréziának nagyon tetszett a váradi szálláshely, de valami érthetetlen irigység töltötte el, hogy egy magyar püspöknek ilyen pompára telik. Szignálta a levelet, és saját kezével a következő szöveget írta alá: „Túl nagy ez az ól egy disznónak.” Elképesztő bárdolatlanság, de ismerve az osztrák főhercegnő udvari etikettet sokszor figyelmen kívül hagyó viselkedését, talán nem olyan nagyon meglepő. (Mária Terézia főhercegnőt nem koronázták „sógoraink” császárnővé, miután a szebbik nemhez tartozott, csupán uralkodónak fogadták el, csak a magyar rendek emelték őt királynői rangra.) Patachich püspök elolvasva a levelet, nem kapott levegőt. Egy álmatlan éjszaka után, hirtelen elhatározással udvarias válaszlevelet írt, de neve alá biggyesztett nyolc szót: „Igaza van felség, elfér itt egy koca is.” Utalva ezzel a királynőre! Meggondolatlan cselekedet volt, meg is fizetett érte. Ugyanis az uralkodónő sem hitt a szemének, elolvasva a tiszteletlen főpap sorait. Három napig gondolkodott a megtorláson. Hivatalosan nem tehetett semmit, hiszen a levélváltást nem fedhette fel senki előtt sem. Bosszúja abban nyilvánult meg, hogy diplomáciai úton a római pápának javaslatot terjesztett elő, soron kívüli intézkedést kérve: nevezze ki a Szent Szék Patachich Ádám váradi püspököt kalocsai érseknek! Ugyanis éppen akkor üresedett meg ez a katolikus egyházi tisztség. Ezáltal a főpap egyik szeme sírhatott, a másik nevethetett. Kortársak szerint boldogtalan volt, mert nem élhetett megálmodott főművében, állítólag egy éjszakát sem aludt a palotában.
Tempfli József megyés püspök nem csak a monstrancia megmentésével mutatta meg kivételesen nagyszerű jellemét és bátorságát. „Román testvéreinknek is tartok rendszeresen szentmisét” – mesélte egyszer. Magyarázatként elmondta, a román görögkatolikus egyházat a kommunista hatalom 1948 őszén felszámolta. A híveket, mintegy 1,5–1,8 millió, túlnyomó részt román anyanyelvű embert, állami erőszakkal bekényszerítettek a román ortodox egyházba. A görögkatolikus papság ellenállt. 1948. október 28-ról 29-re virradó éjjel valamennyi püspököt letartóztatták és bebörtönözték. Felajánlották nekik, hogy megtarthatják szabadságukat, sőt magas ortodox tisztséget is kaphatnak, ha megszakítják kapcsolatukat Rómával. Mindannyian visszautasították. Börtönbe, majd részben ortodox kolostorokban kialakított kényszerlakhelyre kerültek; közülük többen a fogságban haltak meg. A görögkatolikus egyház azonban titokban tovább működött: lakásokban miséztek, titokban szenteltek papokat és püspököket, kereszteltek és eskettek. Ez számos esetben súlyos büntetést vont maga után. A tilalmat csak a kommunista rendszer bukása után, 1989. december 31-én helyezték hatályon kívül; a görögkatolikus egyház 1990-ben ismét törvényesen működhetett. A templomok és más javak visszaszolgáltatásának kérdése azonban elmaradt. Alig voltak akkor felszentelt papjaik, elkobzott templomaikban pedig ortodox szertartásokat tartottak. Nagyváradon az 1992-es népszámlálás szerint 7602 görögkatolikus élt, akiknek kb. 85%-a román anyanyelvű volt. Boldogan, hálás szívvel mentek a magyar római katolikus püspökhöz, akit magukénak tekintettek. Megtanulhatták, hogy a politikusaik által állandóan szidott magyar emberek nem ázsiai barbárok, hanem nemesszívű polgártársaik.
Tempfli atya 81. váradi püspökként büszke volt egyszerű származására. „Apám parasztember volt, igaz, jómódú gazdálkodó, akit a kommunisták kuláklistára helyeztek. Éppen ezért büszke vagyok arra, hogy 450 éve én vagyok az első püspök Szent László városában, aki nem főnemesi származású.” Kitűnő vendéglátó volt. Soha nem tudtunk előzetes bejelentés nélkül úgy beállítani hozzá, hogy perceken belül ne sorakoztak volna a nagy ebédlőasztalon a finom szendvicsek és sütemények a szilvapálinkás üvegek mellett.Mindig élményszámba ment a vele eltöltött idő. Úgy volt közvetlen és egyszerű, hogy mindvégig méltóságteljes maradt. Ércesen csengő, mégis szelíd hanglejtésű szavai ma is a fülünkben van. Sokszor gondolunk rá és emlegetjük, örökre szívünkbe zártuk erős, nemes jellemet takaró, szeretetre méltó törékeny alakját.
(Tempfli József püspökkel folytatott beszélgetésem az ECHO TV 2007. május 26-i adásában az alábbi linkre kattintva tekinthető meg:
https://www.youtube.com/watch?v=AfeWq2yoIF0 )
Csóti György (1940) volt országgyűlési képviselő és zágrábi nagykövet, 2015 és 2022 között a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója, 2019 óta a Magyar Atlanti Tanács elnöke.
