Egy hiteltelen író leleplezése
Az a villanyoszlop pont olyan volt, mint amilyet elképzelt magában. Kopott, szürke, rajta pár kiragasztott hirdetés, néhány letépett telefonszámmal.
Ideális helyszín ez egy várva várt találkozásra.
Mert az oszlop mellett ott állt maga az író.
Kiköpött úgy festett, mint a képzeletében, az álmaiban, ott a fejében, abban a kis dobozban, ahol az ember példaképei sorakoznak, várva, hogy néha kézbe vegye, és leporolja őket. Kicsit hunyorogva és távolról nézve ez a fejében lévő doboz emlékeztette az embert azokra a fülkékre, melyekben a hadvezérek és királyok ácsorognak a Hősök-terén, csak azoknak kard van a kezükben, buzogány, itt meg toll, esetleg valami kézirat.
Városnézések, iskolai kirándulások alkalmával eme dicső szobrok előtt a tanító néni előbb mindig beszédet mond, kiemeli a nagy ember jelentőségét, s kezével tiltó mozdulatot tesz, ha a diák túl közel merészkedik a bronzba öntött cipőtalpakhoz, s ujjaival érinti a lelógó köpeny éleit.
Várni kell, míg az idő erre elérkezik.
Az életben azonban a lámpa gyorsabban vált, mint ahogy egy beszéd a végére ér, s cselekedni kell.
– Üdvözlöm… – lépett oda sietve.
A szemében rajongás és tisztelet csillogott, éppúgy, mint a lámpa sárgája ott a zebra túloldalán. Az író kissé megtorpant, majd bólintott, s elnézést kérő mosollyal megindult az utca túloldala felé.
Ő pedig mellé csatlakozott.
Egy pillanatra eszébe jutott, milyen kár, hogy nincs itt egy fotós, aki készítene pár felvételt, megörökítve ezt a jelenetet.
Felvillantak előtte tankönyvek lapjai, maga előtt látta tanulmányok, szakdolgozatok mellékleteit. Előadások alkalmával falra vetített jelenetek lebegtek lelki szemei előtt, amik őt mutatták, meg az írót, s a villogó kép egységét csak néha szakította meg egy magyarázó kar belógó sziluettje.
Először kissé remegett a hangja. Óvatos volt. Ügyelt, nehogy érzékeny területre tévedjen, megkarcoljon falakat, durván nyúljon valamihez, s tapintatlanul matasson dolgok körül. Alakjairól faggatta, példaképeiről. Kérdésekkel ostromolta, hogy egy írásában miért használta ezt és nem pedig azt a fordulatot. Véleményét tudakolta az univerzumról, a lét végső kérdéseiről, s a művészet szent és magasztos küldetéséről.
Olykor persze ő maga is beszélt.
„Az igazi művész” – ismételgette – „A tiszta, és érdek nélküli művészet.”
Már a harmadik kereszteződésnél jártak. Elhaladtak egy tejbolt előtt, s kikerültek egy út közepén felejtett zöld színű rollert.
Látta, amint emberek mennek el mellettük. Urak hölgyek után fordultak, asszonyok cipeltek nehéz szatyrokat, gyermekek ejtettek le tárgyakat, majd sietve felkapdosták őket. Egy úr cigarettára gyújtott, s egy családapa a homlokára ütött, mert elfelejtett feladni valamit a postán, ami pedig fontos lett volna.
Ő épp bólintott egy halk mondatra, ami az író száját az imént hagyta el, s közben egy gimnazista telefonja hangosan megcsörrent egy közeli padon.
Belül növekvő haragot érzett. Az a szőke nő piros cipője hol ér fel ahhoz, hogy ő itt egy legendával sétál? Miért nézi az az ember ott? Miért azt bámulja? Miért nem őket? Hé, te kölyök! – kiáltott volna fel szíve szerint. – Hagyd ott azt a vakot a földön, s nézd, itt egy ember, én, aki egy zsenivel megy együtt fényes nappal az utcán!
– Igen, a valódi, és hiteles művészet… – mondta gyorsan, hogy lecsillapodjon kissé.
Még elhaladtak pár kapualj előtt, mikor az író hirtelen elhallgatott.
Egy húsbolt előtt álltak meg. Az író tán épp ide igyekezett?
Csend ereszkedett közéjük. Csak egy távoli villamos kerekének a zaja hallatszott.
– S hogy telnek napjai? – kérdezte kis idő múlva.
Az író rosszkedvűen legyintett.
– Sok a gond – kezdte, majd beszélt, beszélt és dőlt szájából a panasz.
A hivatal, ahol eddig dolgozott, most megszűnt. A pénzügy nem fizette ki azt az összeget, amivel tartozott neki, s most nem tudja, mit tegyen, pereljen-e, vagy hagyja a fenébe. Egy ismerőse ajánlott egy állást, de az nem tetszett neki, volt egy meghallgatáson, de még nem jeleztek vissza, most várja a választ. Kéne egy új cipő. A lakbért a főbérlő emelte elsejével, pedig nem túl nagy a lakás, és a beázást se hajlandó rendbe hozni évek óta. Ezzel megy el az élete. Keveset eszik. Esténként fáradt, alig van ereje írni.
Az író elhallgatott, majd a hajába túrt.
Ő meg nézte.
– Szívesen segítenék – szólalt meg végül.
Az író erre a táskájába nyúlt, s előhúzott egy könyvet.
A saját kötetét.
– Most került ki a nyomdából – magyarázta. – Friss. Szerzői kiadásban jelent meg. Sokat segítene, ha vásárolna egy példányt.
Ő bólintott, tárcáját kereste, kérdezte az összeget, s átnyújtotta.
Az író odaadta a könyvet, ő meg fogta, forgatta, nézegette, s belül valami furcsát érzett. Valami újat, valami szokatlant.
– Dedikáljam?
Csak sokára érkezett a válasz.
– Köszönöm, de így már nem kell. Maga eladta magát.
Az író hátrébb lépett.
– Tessék? Mit mond?
– Csalódtam önben – folytatta. – Önnek az a dolga, hogy nélkülözzön, s képviselje a tiszta, és romlatlan szellemiséget.
De ön pénzt fogadott el.
Most majd kifizeti a telefonszámlát, vagy vesz egy rúd kolbászt reggelire. Ez olyan földhözragadt! Olyan kiábrándító.
Megcsóválta a fejét és felsóhajtott.
– Volt egy álomképem. Amit, bekereteztem, kiszögeztem a horizontra, s mint holmi délibábot, olykor nézegettem, s nézegetünk mi, átlagemberek oly sok éven át. Közben mi autóval furikázunk, jókat eszünk, nyaralunk, pénzt költünk, családunk, örömünk, rengeteg szórakozásunk van, s miközben éljük az életünket, olykor rátekintünk arra a képre. Arra a tiszta emberre, magára, a művészre, a függetlenre, aki más, mint a tévében, és a hírekben látható emberek. Aki nem adja el magát. Aki nem megvehető. S aki biztosítja számunkra azt a megnyugtató képet, hogy a világ nem teljesen reménytelen, mert ugyan mi könyöklünk, helyezkedünk, taposunk és mindenkit elárulunk, de hát itt van ő. Aki hiteles. Az igazi.
De így már ön nem igazi. – sóhajtott ismét.
Az író zavartan köhögött egyet.
– Tessék?
– Igen, uram! – emelte fel erre a hangját. – Önnek az lett volna a kötelessége, hogy éhezzen. Szenvedjen és nélkülözzön. Értem, értünk. Képviselje a tiszta, érdek nélküli művészetet, ami nem megvásárolható. Nem bocsátható áruba. Így az én megalkuvásaim egy kissé fel vannak mentve. De most ön ebbe beleköpött. S ezzel emlékeztetett arra, hogy vissza kéne adnom a kollégámnak azt a százezer forintot, s nem helyes, ha udvarolok a feleségem barátnőjének. Önnek ez a dolga, ez a kötelessége, s mindezt ingyen, ellenszolgáltatás nélkül, mert ön egy hiteles ember, aki nem a haszonért dolgozik.
Az arca szinte kivörösödött az indulattól:
– Szégyellje magát!
Azzal megfordult, és faképnél hagyta.
Hátra sem fordult, csak az író nézett hosszan távolodó alakja után.
– Most kereshetek valaki mást – bosszankodott –, aki a falra kerülhet, s én nyugodtan taposhatok, könyökölhetek, lehetek érdekember, mert van, aki felmutatja a lélek, az emberség, s a valódi művészet ártatlanságát.
Áthaladt egy kis parkon, ahol szökőkút állt, s néhány pad.
A könyvet ott hagyta az egyik padon.
– Csakis a hiteles alkotásokat gyűjtöm – mondta magában. – Bepiszkolódott képeket nem akasztok ki a falra.
Pozsonyi Ádám (1969) író, publicista, képzőművész.