Különös vendégünk
Eperpálinka emlegetésével kezdem mesémet. Az aratás, a cséplés pálinkája az út menti eperfákon termett.
Gyerekkorom nyarai (1957–64) azzal kezdődtek, hogy megmásztam rengeteg eperfát a Zentától Ada felé vezető kövesút két oldalán. Apám utász volt e kietlen kövesút öt kilométeres szakaszán, s jövedelme mellé természetbeni juttatásként kapott a teljes hosszan jogot arra, hogy ha kedve tartja, lerázhatja a termést, s kifőzheti pálinkának. No, apánknak ehhez a komoly tevékenységhez nem volt kedve, de anyánkkal öcsém és én bizony nekiálltunk, és pirkadattal igyekeztünk az eperfák sora felé. Apánk annyit segített bele ténykedésünkbe, hogy az egyik munkatársától kért kölcsön egy szamarat, amely füles jókora kétkerekű elé volt fogva. Nem emlékszem már, mennyi volt a számárbér, de arra igen, hogy Marci utász eperpálinkában kérte a fizetséget.
Hajdan Zenta és Ada közt a félúton, a Tiszától a Sárga-part magasságában, nyugatnak befelé, állt egy kétlakásos utászház, aztán ott rágta a kórót Samuka, a szamárparipa. Kibicikliztem. Marci felesége segítségével befogtam a csacsit, kocsira föl a bicajt, fölültem a bakra, gyí, Füles! Hát a jámbor kereszteshátú nem hallgatott rám, a füle botját sem mozdította biztatásomra, mert legalább az látszott volna.
– Vezesd, akkor megy! – ajánlotta a néni mosolyogva.
Nagy nehezen, ímmel-ámmal csak elindultunk, de nem a rázós köves úton, hanem a vasúton túli poros dűlőn. Nem akadékoskodott Samuka addig, míg vele talpaltam. Ha fölültem a taligába, azonnal visszafordult és futólépésben igyekezett volna haza. Zenta előtt már mindketten fáradtak voltunk, így lassú léptekkel érkeztünk hozzánk. Öcsém azonnal a füles pátyolgatásába kezdett. Az állat arisztokratikusan tűrte a simogatásokat, ám örömöt akkor jelzett, amikor megjelentem egy vödör vízzel. Ivott a szegény pára, elmelegedett útközben, és én is kikutultam, mert vizet nem csomagoltam magamnak. Barátságosabban bólogatott a szürke, állt egy fa hűvösében, s várta, mi következik még.
A holnapra szánt ebédünk következett még.
Öcsém kihozott a kamrából egy fej káposztát, és levelenként adogatta a szamárnak. Vendégünk vicsorgott vidáman, és röhögött boldogan. Már a végét járta a káposztafej, amikor anyánk kinézett hozzánk:
– Csak nem a káposztát eszi az a szamár?
– Nagyon megörült a káposztának – mondta öcsém.
– Mit ebédelünk holnap? Ezt kellett volna megfőznöm délután, hogy hajnalban induljunk epret szedni!
– Elszaladok Julis nénihez újabb káposztáért – ajánlkoztam.
– De azt már ne adjátok a csacsinak, mert holnap tőle kérhetjük az ebédet!
Öcsém hahotázni kezdett széles jókedvében, hogy túl vagyunk anyánk haragján. Nem hinném, hogy a szamárgombóc nyerte volna meg ennyire a tetszését.
– Vagdosd össze apróra a torzsát, Laci, mert ha egészben odaadod neki, mohóságában képes lenne megfulladni tőle.
Estefelé apánk megszemlélte a jövevényt.
– Kicsit sovány – mondta.
Sovány volt a csacsink, az abrak ára Marci torkán csúszott le.
Elmondtam hazafelé vezető kálváriámat, Samuka sokszori visszatáncolását, és fölpanaszoltam, hogy nyolc kilométert gyalogoltam a poros úton, mert csak vezetéken jött velem a társam. Hiába beszéltem hozzá szépen, csúnyán, nem ért semmit.
– Káromkodtál betyárul? – nevetett apám.
– Csúfakat virágzott a szám, az biztos.
– No, gyere, füles, kigyógyítunk honvágyadból! – mosolygott az öregem.
Csodálkoztam én, honnan ért az apám a szamarakhoz? Kérdésemre maga adta meg gyorsan a választ:
– Kiskoromban juhász volt az apám, aztán volt a nyájban csacsi is. Ha nem hallgatott rád, kézhez kellett szoktatni.
– Csak nem verték meg?
– Dehogy vertük, édes fiam. Hozz csak eme tisztes segédünknek három marok kukoricát!
Egy csorba sárga lavórban hoztam a magvakat.
– Tengerit hoztam neked, Samuka!
Samuka, akit még csikó korában heréltek paripává, röhögni kezdett nagy hangon. Olyan meglepő volt számomra, hogy szinte megmerevedtem. Álltam vagy két lépésre a szamártól, aki jött volna, de nem engedte a kötél. Dühében akkora iákolást csapott, hogy elhallatszott a Vásártérig, talán távolabb is. Kitátotta a száját, szürkés nyelve le-föl járt, orrlikai tágultak, összerándultak, két első lábával lecövekelt, a hátsókkal meg fölváltva rúgta a port.
– Ne nyaggasd már azt az állatot! – kiáltott rám dühösen elődöm. – Add oda neki a kukoricát!
Egy pillanat alatt barátságába fogadott a füles, habzsolta, ropogtatta a kukoricát. Aztán vizet kapott, végül illatos szénát.
Hajnalban a két erősebb férfi, apánk és a bátyánk föltettek két fahordót a kordéra.
Megindultunk.
Samuka sietett kifelé, talán azt hitte, hazamehet, mert ahogy visszafordultunk Zenta felé, lekonyultak a fülei.
Szétvágott zsidózsákokból összevarrt ponyvát terítettünk az eperfa alá, aztán megmásztam az ágakat, közben lábammal rugdostam őket, s hullott az eperáldás a ponyvába, onnan vödörrel a hordókba. Apánk óvott bennünket attól, hogy összenyomjuk az epret, mert a csacsinak esetleg nehéz lesz a teher. Nem panaszkodott a súly miatt Samuka, csak lógó füllel és igen lassú léptekkel közeledtünk Zenta felé.
A szomszédgyerekek nevettek csacsifogatomon, mert anyám és öcsém kerékpárral már régen hazaértek, mi ketten meg gyalogoltunk. Először a kölykök csúfondárosra vették szamárral való cimboraságomat, de az egyik kislány, egy Évike, míg anyám nyitotta volna a nagykaput, hozzám lépett.
– Megsimogathatom?
– Meg.
– Nem harap?
– Nem kutya ez!
– De van nagy foga!
– Azzal kukoricát eszik, nem lányokat!
Évike félve tapintotta Samuka szőrét, majd mind bátrabban szeretgette. Megszólalt az előbb még csúfondáros kórus:
– Mi is megszerethetjük?
– Meg. De gyertek be az udvarba, mert le kell pakolnunk a taligáról.
Szinte ünnepélyesen fogtuk ki az ideges szamarat, aztán vizet szürcsölt a szürke, megnyugodott, a gyereknyüzsgés is lanyhult. A szamár körbe-körbe bámult, valószínűleg ő is élvezte gyors népszerűségét.
A fiúk segítettek a lepakolásnál. Leléptem a kocsiról. Kezembe vettem a tegnapi csorba sárga lavórt. Meglátta ezt a csacsi. Örömében gurgulázott, de megijedt, hogy távolodom tőle, és nem felé tartok.
Olyan keserves iá-t rajzolt az alvégi égre, hogy még a napocska is megijedt, el is bújt egy csipkés felhőfirhang mögé. A gyerekek először megrettentek, nyakukat nyújtogatták, szótlanná lettek, de csak pillanatig tartott az egész, mert jött az a kukorica, boldogan röhögött és ropogtatott Samuka.
Így ment ez két napig.
Harmadnap reggel nem akart indulni a csacsi kifelé. Húznom kellett a kötőfékét, nem ment.
– Hozzad, Laci, a csorba lavórt! – szóltam öcsémre.
Laci vitte egy darabon a lavórt, igyekezett a csacsi, de aztán kerékpárra szállt a kölyök, és kerekezett kifelé. A szamár utána. Szedte ám a lábát, kocogott, nem bírtam vele tartani. Fölugrottam hát a taligára. Kifuvarozott engem az eperfasorba. Míg szedtük az epret, jámbor lett a füles, legelészett, nézelődött.
Itthon újra gyereksereg, távolabbi utcákból is érkeztek kíváncsiak. Hoztak kukoricát, herét, zabot, kenyeret még csokoládét is Samukának, akinek, míg nálunk volt vendégségben, ahogy apánk mondta, beleesett a kiskanala a mézes csuporba.
Andruskó Nándor pálinkafőzőtől hatalmas hordókat kaptunk, ezekbe gyűjtöttük a cefrét, Amikor egyben megállt a forrás, a pálinkafőző mester emberei elszállították belőle az értékes lét, ott aztán egész éjjel és másnap délig a mi cefrénk csorgatta a pompás nyakolajat. Anyánk éjszakázott Andruskóéknál, én vittem neki a vacsorát-reggelit és az ebédet. Mert anyánk nélkül is kimentünk epervadászatra. Ferkó cimborám, osztálytársam jött velünk harmadiknak. Igaz, apánk is ott volt a közelünkben, ott talált munkát magának, és segített, ha kellett.
Anyánk tán haza sem ért Andruskótól, máris megjelentek a potenciális vásárlók, mert idejében kellett beszerezni a pálinkát, nyakunkon az aratás!
Nagy gondot jelentett szülénknek az eladás. Nem a fináncok miatt, hiszen azt a pálinkafőzőnél rendezte, hanem számon tartani, ki vitt, ki még nem, hiszen aratáskor, csépléskor az Alvég délnyugati és a Karjadi út egészén a mi eperpálinkánkkal áldották meg a napkeltét és a napnyugtát a dolgos emberek. És soha nem lett harag belőle, mert komoly névsorok voltak, és komoly, nagy főzések. Így jutott mindenkinek. Nem félliterezték, hanem öt-tíz-húszliteres tételben vitték tőlünk az epertargyit.
Balogh István (1946) költő, író, újságíró.