Holtidő
szembenézni magaddal
mint hód harapta idő
forgácsaival félelmetes
a nyári nap kegyetlen
gyűri a földet gaia mély ráncaiban
mumifikálódott egér a napraforgó
méltósága mellett
minden fotó memento mori
de jaj neked ha nem
siratod el a földed agóniáját
a sáskák is eltévednek a hét
csapáson ne félj az „ember”
hónaptól októberi platánok játékától a cédrus
négy gyökere rád vár éneked a libanoni alatt
lassan felívelő tiszta dallam
erős a kéreg de a korona novemberben a legszebb
fenyvesek alatt nyugszol miknek neve illúzió
és pár tűlevél pirossá érik a holtidő fehérében
cernunnos szarvasisten erdejében sírnak a fák
a termékenység tündéi táncukat járják
lelkünk mélyén mind állatok vagyunk
a vén tölgy is egyszer lépi át az árnyékát
Átbillenés
Mi lenne, ha az egerészölyv tényleg megmozdítaná a tavat?
Teremtés
Párás hajnalon unottan dobolt
az eső a tetőn, nyálkás buborékként
lüktetett a szoba, „Kígyótojás”,
gondoltam hirtelen, majd furcsa
csillogó csend lett; hunyorogva
néztem a fénybe, hasztalan kutatva
szemüveg után…
Bőrömön éreztem, nem vagyok egyedül,
tudtam, te vagy néma árnyék, nem kellett
szólnod, néztél komolyan, csak
csillagszemed ragyogott fényes tejút ködben,
„Ikercsillagok”, mosolyodtam el,
szemöldököd felvontad, nevettél te is,
kinyújtottad felém a kezed,
lélekszakadva futottunk…
Tündöklő réten selyem fűmosoly,
minden szál vigyázott ránk.
Fürödjünk meg – súgtad – ünnep van,
természetes volt, mint egy áldozás.
Türkiz volt, szívem kéklő égvíz,
tenyeredben felfogtál esőcseppeket,
a fű engedelmesen hajolt kérő szavunkra.
Majd befogadtalak szomjazó vándor,
nem követelődző vágy-ünnep volt,
ringattalak, mint gyermekemet,
óriássá nőtt bennem szerelmed,
lágy izzással ölem olvasztótengelyében
arannyá nemesült vágyunk alkímiája,
bársonyos hátadba vájtam körmeim,
sikolyom csak kíváncsi őzek,
felemelt agancsú szarvasok hallgatták.
Mellemre hajtottad fejed,
hajaddal játszottam nyugtalan gyerek.
„Ráchelért” súgtad és éreztem,
ahogy könnyeid mossák bőrömet.
„Ráchelért” súgtam elfúlva
és megértettem végre…
Mikor felébredtem, vizes volt
elkínzott lepedőm, a hajam csapzott,
mint hatalmas életfutás után;
már látszottak a tárgyak tejüveg fényű
körvonalai, ölem duzzadt volt, mint
érett gyümölcs, az ablakon bekukucskált
a Jövő…, Ráchelért! – kiáltottam boldogan,
megszépült, könnyű lett minden, mint
táncoló hópelyhek muzsikája a didergő,
decemberi szélben.
Mórotz Krisztina (1974) költő, író.