Zsille Gábor
Angolpark
X. Y. olyan költő, hogy ő mindent tud a versről, mantrázzák a mikrofonba egy születésnapi esten a felkért szakértők bölcsen. X. Y. távol maradt. S tényleg, a versről mindent tud, ismeri minden kellékét, csak magát a verset, azt nem, csak a szívét, benső magját, a megrendülés tájait, azt nemigen tárta elénk. Gyarlón próbáljuk áttörni a tartalmi és formai tökélyt, hogy érzelmi viszonyt kezdjünk, de valami nincs meg. Varázs? Lélek? Báj? Nehéz ezt pontos szavakba foglalni. Szörnyű teher mindent tudni a versről, a versírásról. A lírában megesik, hogy a mesterség mesterséges, páncélként feszül a műre a csillogó intellektus. A jó vers talán egy dzsungel, sorai között tigrisként lapul egy végzetes kaland. A mindentudó lírikus angolparkban él: mértani rendjében díszcserjék, pázsit, gondosan nyírt labirintus.
Sűrű
A költői alkat sokféle, és kivétel mindig akad, de egy bizonyos életkor felett egyre nehezebben írunk verset. Személyre szabott módszerünk, az ihlet felkorbácsolása, az írás szolgálatába állított életrend idővel rutinná dermed, és egyre több ismeret gyűlik ránk, egyre több tapasztalat, a mesterségbeli tudás besűrűsödik, a líra már nem hömpölyög, szavunk már nem árad. Egy bizonyos életkor felett a forrás csak csordogál, vagy elapad.
Hétköznapi vers
Nem tudom, bűn-e, hogy mostanában a szobrokba öntött mítoszoknál jobban izgatnak a hétköznapok: hogyan vitézkedett Csokonai egy fülledt füredi mulatságban, miként gitározott Arany János, vajon hogy nézett ki Herczeg Ferenc klott gatyában a Balaton-parton, s hogyan fröccsözött Tihanyban Krúdy, mi történt Badacsonyban, amikor Deák Ferenc fölsétált a hegyre, s három napig nem tudott lejönni, és Berzsenyi idején miért volt írott törvény, hogy a szőlősorok között nem szabad paráználkodni?
Zsille Gábor (1972) költő, műfordító. A Magyar Napló versszerkesztője.