Az én Cs. Nagy-összesem
Ibolya születésnapjára
Kedves Ünneplő Gyülekezet!
MOST IS LÁTOM szőkeségét 1965. szeptember első napjaiból: szépsége sugárzásában
fehérblúzos szolid eleganciájával, csáb-mentes kék tekintete azonmód
megindított. S az is, hogy semmi kedélyes jópofaság; komoly, szuverenitást
őrző tárgyszerűséggel említette: Dombóváron érettségizett. Istók tanár úrra
hivatkozott, aki Debrecenben végzett, s főként a magyar tanszék szellemében
érlelte diákjait; és őt követve, az irodalom, a költészet híveként dunántúli lányként
jelentkezett az alföldi egyetemre. Ismerkedésünk későbbi folyamában olykor
egy-egy fordulattal pendítette élete próbatételeit. Miszerint István bátyjával
apai árvaságban Budapest és Pécsvárad között édesanyja szerető ragaszkodásában,
s a család segítségével élte iskolás éveit. Hozta a hajnali gombászások
emlékét, a Mecsek fenyveseinek illatát. Kísérte az emberek nehéz, próbatételes
élete, és a hullámzó tolnai dombok élményében a bikali mindennapok. Ébresztő
eseményként említette: Csoóri Sándor költő, a Tudósítás a toronyból írója, vendégeskedett
iskolájukban. Kísérte gondolkodását az irodalom; kivált A puszták
népének szerzője, a Párizsból hazataláló Illyés Gyula, mert ő is Dombóváron
kezdte gimnáziumát.
ABSZURDOID szak és „tudomány;” mely népművelésnek neveztetett. Hej,
népművelés, ha rád emlékezem!
„Az árnyékszék nem a tanszék”, mondta egy fi’-társunk, ki szorultságát sietett
könnyíteni, majd szakjával odahagyta az egyetemet is. Reméltük a művészet
megannyi területén mély műveltségben pallérozódtunk, Juhász Bélának
különösen sokat köszönhetünk. De: ahol vizsgatétel emberré válásunk patkánytól
való eredettörténete, ott bajos a bölcselet komolysága! Hozzá: a pártbizottságról
importált Koczka elvtárssal gazdagítva, ki felkent művésszé lett, midőn
meggymagból L enin p ortrét f aragott. Ide- o dalógiás d iadala, h ökkenetünk
tárgya: jóbarátunkat beszervezte a pártba. Ragályos gesztussal, mert Pista mai
szárnyalása Koczka tanár úr szellemi nívóját verdesi. Koczka László elvtárs öt
évünkben hat tárgyat oktatott, így reménytelen-egyszakosnak tekinthettük
magunkat. Abból az időből, az első padban Ibolya ítéletes fel-felkacagása visszahangzik
Koczka elvtárs próféciáit hallván. Ilyenképpen is mondható: Ő vajákos
sugallattal társ-igazolt Gunda Béla tanszékére, s a néprajzzal gyarapította órarendjét.
Műveltsége, írásainak mélysége igazolta döntését.
Igen; Műveltsége és Jellemes komolysága; Ibolya szigora és szív-kedvessége
is éltette tan-csoportunkat. Mely nép híján igyekezett magát művelni. Így:
IDŐNK ÉS KEDVÜNK adatott változatos pótcselekvésre. Shakespeare-ösz-
szesem Versek kötetéből egy megsárgult gépirat hullik ki: az LXXIII. szonett. ’66
tavaszán Pálfy G. Istvánnal irodalmi estet szerveztünk William mester halának
350. évfordulójára emlékezve, s Ibolyát is hívtuk pódiumra. Ide, az „Ady”-ba,
ahol Mensáros László a forradalom estéjén rendezett, Latinovits Zoltán pedig
itt, a kamara-játékokban gyakorlatozott, s érett színésszé. Ibolya és Béla akkor
már összehajolt lélekkel, kéz a kézben járt az Egyetem és a Kollégium között,
s tán tovább is – párosan barangolva a Nagyerdő csendjében. Melynek vallomásos
szív-hangja nyilvánosan dobbant, amikor Ibolya ihletett szépséggel
Shakespeare több szövegével, talán a szonettel is vallott magáról. A reflektor
mellől néztem őt: baloldalról érkezett a parányi színpad közepére. A fény és az
izgalom pírja tűnt arcára. Jelenésének csöndjét hosszította: a belső készülés
másodperceit színésznek is bátorság gesztustalan csönddel tartani. Halk szólítással
a vers alaptónusát, a melankóliát hangolta. Majd kezdte: „Nézd életem
az az évszak, amelyben / Pár rőt levél (vagy az se) leng…” Hivatásos se jobban,
amilyen lágy szív-mélységgel mondta, tagolta, s komorította Szabó Lőrinc fordítását.
Alighanem a magam közérzete s nem Ő döntött a búsba forduló szonettről;
mert hozzá akkor az éltető szerelem érzése, s nem az elmúlás rezignációs-
hűsége illett.
IROSGATNI is kezdtünk; mi még botladoztunk a mondatokkal is, Ibolya már
rangos díjasként érkezett az egyetemre: a Magyar Rádió novellapályázatának
győzteseként szemináriumi dolgozatokkal is igazolta írni-tudását. Ilyenképp
természetes volt, hogy az egyetem bejárati csarnokában álló többtáblás faliújságot
szerkeszti. Nem politikai harsonaként, hanem a kultúra, a művelődés
ügyeire fordulva. Igényes és szigorú volt; én egyszer próbálkoztam szerepelni,
de cenzúrázott, s nem engedte nyilvánosság elé dolgozatomat. Bizonyára okkal:
a színház Amíg összeszoknak című Tennessee Williams-darabot mutatta be, s a Hajdúbihari
Napló kritikusával tusakodva a páros élet szabadabb változatát pártolva
érveltem. De Ibolya nem egyezett; úgy vélekedett, ahogy egész életében érzett
és családot éltetett. Pecsétes igazolásaként ’69 őszén Bélával párossá avatták
életüket. Mely engem is igényes mintára buzdított, vagyis szőkét és okosat kerestem.
És esztendőre rá, amint Pestre emigráltam – a mosolyos-kacagós szép
leánykára, Magdára találtam.
IBOLYA ÉS BÉLA örökétig való szövetsége szellemi együtt-munkálkodást is
jelentett. Mert a kollégiumban a művészi élet neveseit hívták beszélgetésre, ahol
írók, költők és pódiumi esték váltakoztak. Veres Péter, Sántha Ferenc, Jókai
Anna látogatott a diáksághoz; a börtön után, csaknem egy évtizeddel, Mensáros
László első debreceni nyilvános szereplése: a kollégiumi alagsorában mondta
megrendítő 20. századi estjét; Tompa László műsorával Erdélyt és a transzszilván
gondolatot nyitotta meg bennünk. Csoóri Sándor vendégségének emlékét
a Napló is őrzi, talán Ibolya interjúja első írás majdani lapjában. A költő, dicsérve
a találkozó légkörét, a Barta János, Julow Viktor, Fülöp László szellemében érlelődő
diákságot, életünket alapozó, s iránytó gondolatot is fogalmazott: „A
nemzetiségi sors, még a legkedvezőbb feltételek mellett is, lélektorzító, mert örökös
alkalmazkodásra kényszerít. A kisebbségben élő ember mindenütt és mindenkor
másodrendű állampolgár” (Napló, ’70. I. 2.). És ígérte Ibolyának: „nemsokára
színpadra kívánkozó drámát is sikerül írnom”. Talán magam is hibás
vagyok, mert a kilencvenes évek kíméletlen politikájában viaskodó költőt nem
szorgalmaztam eléggé, hogy az Alföldben is közölt, a madéfalvi űzetésről szóló,
a Sára Sándorral írott forgatókönyvet színpadra formázza.
Említettem: Ibolya szeretetében is szigorú természet. Melynek jele: az Alföldbeli
munkája két évtizedes indulásaként Csoóri Faltól falig című kötetének
szemléje
(’70/1.). Írta: „kontrolláló igényesség” jellemzi a költőt, s észleli a majdani
esszéíró készülődését is, de „gondolatai inkább feldaraboltak”. És képei „ott
sorjáznak vég nélkül, „ahol a hozzájuk tartozó »szellem« erőtlenebb” – összegezte
kritikájában. Szerető-bátorító gonddal méltatta az ifjabb költőket (Ágh
István, Bella István és mások munkáit), s a prózaírókat (Kertész Ákos: Makra,
Csák Gyula: Álomzug című kötetét) méltatta. Látókörében kitűnik: a nehéz-sorsú,
pereméletű emberek gondjait tárgyaló műveket, különös érzékenységgel, kitüntetetten
vizsgálta. Csoóri visszatérően tárgya; a Párbeszéd sötétben (’74/2.),
a Látogató emlékei (’78/2.), a Nomád napló (’79/8.) értékelését követően, költészetéről
tanulmányban is összegezte gondolatait (’80/2.).
„Hatalmas könyv! – de inkvizítori hatalmú könyv is” – írta Illyés Gyula
Iránytűvel című munkájáról (’76/4.), melynek rétegeit felfejtve a költő tágas szellemi
látókörét is az olvasó elé tárta (’76/4.). A „Kiáltani muszáj”-gondolatában
ismertette Veres Péter énekeit (’72/10.), s A csatlós című munkáját elemezve
pedig a szolga lélektani rajzolatával a tanyai világ közösségi viaskodását is
villantotta.
MÉG ISMERTÜK Biharugra papját, a kedves, szépen szóló mélyen gondolkodó-
viaskodó Oláh Bélát, akinek alakját Szabó Pál az Ahogy lehet című regényében
írta meg. Alig említett mű, de Ibolya tanulmánya már címében is jelzi:
a ’45 utáni történelmi-társadalmi-politikai próbatételek nyomán az életben-maradás
kérdését: „A megmaradás regénye” – írta (1968). Történelmi múlt: példázat
– ha nem Szabó Pál írja, talán meg se jelenhet, mert boldog jövő próféciája
helyett az író az idő és a helyzetek a gyötrelmes próbatételeit zuhogtatja. Történelmi
példabeszédben, a szorító kényszerben kérdezi a regény: mi a teendő?;
„az életet filozófiai szinten megfejteni akaró pap sem jut messzebb, mint az
ösztöneikben is bölcs molnárok, kovácsok; […] hogy cselekedni kell – de a taktikát
mindig a helyzetek szabják meg” – összegezte Ibolya tanulmányában
(’76/12.). Szemhatára egyre tágult. Írásai: Kocsis István színpadi törekvései, Sütő
András prózája, Király László munkássága már műfaji változatossággal a Dunamedence
gondjait tételezte.
IBOLYA-CSOKROT köthetek lassan, kedves Ünneplők, megannyi szerep, feladat
Szolgálatosáról. Mert közben, az Egyetemi Élet boldog munkatársaként,
Szabó Lőrinc szép képével, „a legszentebb Cseléd” voltában Katika érkezésével
(’72) albérleti szűkösségben, Ibolya az édes-anyaságot is vállalta. Majd betoppant
Balázs is (’74), aki idővel amilyen magasra nőtt, oly mélységben kutatja,
s tárja fel századok, évezredek emlékeit. S Ágival pedig teljessé szépült és nemesedett
a páros életmű legszebb fejezete (’80). Mely székhelyét tekintve az egyetemi
orvosi szoba, és a tartós albérlet után, a Thomas Mann utcai lakot követően,
a Doberdó utca 9. negyedik emeletén három szobás változatban otthonná véglegesült.
Gyakori otthonná a barátoknak is; a Görömbei-család, Imre Lászlóék,
Schmidt doktorék köré egyre tágult a társaság. És még tovább: gyakran Czine
Mihállyal az élen, hazai, felvidéki, erdélyi költők, írók, irodalmárok érkeztek
Debrecenbe, időzésük az Alföld u tán a z e stében é s a z é jszakában g yakran
Márkuséknál végződött. És Ács Aliék Szatmárról, majd Nagyváradról a színháziak
is hozták a gondokat, hogy együtt viaskodjunk a Sárkánnyal, mely végtelen
tüzeket folyamatosan okádott s okád ma is a Duna tájon. Ibolya pedig
tudása és tájékozottsága folytán olykor keserves indulattal vélekedett sorsunk
aznapi állásáról, majd Édesanyaként bepillantott alvó gyerkőceire, aztán szökött
a konyhába, ahol (’91 nyaráig) édesanyjával, az étkek nagyasszonyával,
Juliska nénivel finomságokkal terítették asztalunkat. Béla pedig folytonos koccintásra
szólított, hogy a kortyolással hevünket eszünkkel is élesítsük. És azért
is persze, hogy majd egyetértő éji búcsúzásban, a csillagok szép ragyogását
közösen bátorítsuk.
NAPLÓ – nekem esztendeig munkahelyem, s jellemezhetem, amit Ibolya
csaknem másfél évtizeden át élt: pártújságban párttagtalanul dolgozhattunk!
Bényei József, Bakó Endre és Magyari Vilmos szakmai törődésében, baráti légkörében
tanulhattuk a szakmát, s balhé lobbanásakor pedig Boda István olykor
cinikusba hajló eleganciája védett bennünket. Ha pártosság – emberi és szellemi
értelemben legyen! – mondta Ibolya. 1974–1988 között csaknem hatszáz nevével
jegyzett cikket közölt. Hitelét más és több nem is igazolhatja, minthogy ma is
romlatlan híradás Debrecenről és egykor volt életünkről. Az idő mélyéből a város
és a megye társadalmi, kulturális életének jelentései tűnnek fel írásaiban:
a városi és az üzemi könyvtárak helyzetéről éppúgy, mint a néptánc és a dalkultúra
hogylétéről, akár külföldi sikereiről is tudósítva. Számos között is kitűnő
a látássérültekről írott lírai riportja. Színesen ír: publicisztika, tárca,
glossza, riport és interjú – a műfajok változatosságban tudatja a valót. Tudósított
Érmindszentről, s jóvoltából a Napló közölte Kányádi Sándor ünnepi beszédét.
Annyi között is remeklés a tiszacsegei Jobbágyak tanyája című poézissel
áthatott szociografikus írása, melynek keserves zárómondata: „Az idő még
türelmes.”
Ám Ibolya gyakran türelmetlen. Szigorú és okkal: mert hetente írott tévé
szemléi az én képzelt Cs. Nagy-könyvészetem korai, első darabja. Módszere:
tárgyszerűn írja a látottat, mely képtelenbe emeli a valót. Amikor a Jóestét Debrecen!
című élő esti adás kép- és beszéd-zűrzavarának szürreális tetőzéseként
a riporteri csődöt látva kérdezte: „Milyen összefüggés lehet például a Csonka
templom csonka tornya és a mazsolaleves között?” Máskor a Sarkadi novellák
hamísított tévéváltozatát elemezte élesen. „Páva vagy pulyka” kérdésében közölte:
a táncdalfesztiválok módján nem lehet az országot szavaztatni egy paraszt
énekesről, mert a mindenki-dúdolta sláger: pulyka, a másik pedig Páva! Azaz
kevesek kompetenciája, mert a népi kultúra „mindenekelőtt szaktudás”, és nem
a plebs illetékessége. Máskor leleményes-élesen felfedi: a műsorszerkesztési
trükköket, miként bújtatják éji homályba a legjobb műsorokat, például Kormos
István interjúját.
Akkor még Ibolya se tudhatta mélyét, amit az 1976. februári Színházi Magazint
szemlézve kiszúrt: semmi a kérdés Latinovits Zoltánhoz! – mert vágták ezt az
első és egyben utolsó tévéinterjúját színházügyekben. S ez az adás: Bessenyei
és Darvas Iván csökött nyilatkozatával a formátumos személyek gyalulását, egy
új színházi irány stílusdiktatúráját indította. Ünnepi érzésünkben tény, mert
olvasói tapasztalat: a hetvenes-nyolcvanas években különb tévészemléket nem
írt a hazában más, mint a Naplóban Cs. Nagy Ibolya. Érdeme kitüntetett: esti észleleteit
a nemzeti és egyetemes művészeti és szellemi kérdések körébe iktatta.
Erkölcsi érdemként is: belterjes szempontoktól mentesen vélekedett.
KESERVES ÉS KÉNYES kérdés következik, tisztelt Ünneplő Barátaim! Mert
az áprilisi történésekből következő politikai tanulságok változatos tényei és okai
írva és mondva tisztulnak, de a kultúra és a művészet területéről semmi érdemleges
nem hallik. Noha régről tudtuk és keseregtük: Bartók és Németh László
hazájában a művészet, a művelődés és az oktatás ügye egy patikus vagy egy
rákológus, netán (nomen est ómen): Csák módján-nívóján nem intézhető. Mert
a félműveltek aranytava körül pénzhajszás tanácsnokok és intézők weekendezhetnek
– akár zsinóros mentében is. Sajnálatos tény, de egy erkölcse és készültsége-
rokkant erdélyi különítményt, intézményekhez kötve is, nevesíthetnénk.
Metaforikusan is esemény: a polgári kormány utolsó napjaiban az NKA folyóirat
kuratóriuma gyalázatos döntése folytán a rendszerváltás első, szabadon
indult irodalmi-művészeti folyóirata, a Hitel megszűnt.
Kérdezhetik: mi köze ehhez az ünnepelthez és Debrecenhez? Túl azon, hogy
Ibolyának otthona volt a Hitel: tekintsünk a pátriára! Korábbról indítva tisztázó
gondolatok következzenek a Csokonai Színház évtizedeiről, mely ma Nemzetinek
neveztetik – ami pedig elsődlegesen szellemi igényt jelentene, s nem pénzügyi
besorolás kérdése. Ibolya igényességében és számonkérőn fogalmazott:
magyar klasszikusok és új darabok jelenléte folytonos kötelezettség! „Óvatosságot
és kényelmességet” észlelt egy ’76-os „alföldes” eszmecserében. A hivatás
változatlan: egy vidéki színház a maga földrajzi és szellemkörében az alapozó
színházi műveltség, vagyis Tamásival szólva: a nemzeti nevelés tiszteletre méltó
helye. A görögök tanították: a színház egy nép mítoszi központja. Nekünk a Nyelv
és a Történelem a mítoszunk, s most Duna-medencei méretekben sorvadunk.
Nemzedékek váltják egymás – és Debrecenben, Miskolcon, Kecskeméten, s másutt
úgy nőnek fel, hogy évtizedek múlásában nem látják a Magyar Elektrát,
a Bánkot, a Tragédiát, Örkény Tótékját, Sütő András, Páskándi Géza, Sarkadi
Imre, Németh László munkáit. A színház: eleven időszerűség-megélt szellemi
és közösségi alkalom, mert a Jelenlét az ember katarzisát ébreszti. Semmi technikai
spekuláció nem pótolhatja az élményt, a kacagott vagy átszenvedett színpadi
tanulságot.
Akik Debrecenbe pályáztak és a színház élére érdemesültek, kalandorok is
feltűntek, ugyan ki az a kevés, aki ismerte a Hely Szellemét? Például, 1934-ben
a Kollégium udvarán Ferencsik János a Háry Jánost vezényelte három este háromszor
ötezer nézőjének; Horváth Árpád három évében a Székelyfonót énekelték,
az Antigonét, a Tragédiát, a Bánkot is játszották, s megannyi rangos művet,
mely a cívisek, az egyetemisták és a munkásság műveltségét is alapozta. Mit
ismertek Téri Árpád és Lengyel György Csokonai Színházából, avagy a most
félszázada Szemesen magával végzett Latinovits Zoltán gondolataiból? Mely
igényéből vétetett, hogy Ibolya már a Film Színház Muzsika cikkezőjeként írta
okos kritikáját a hatalmas botránnyal kikényszerített Advent a Hargitán bemutatójáról
(1986/2).
A legfontosabbról van szó: a szellemi folytonosságról, avagy a posztmodern
diktátumáról, mely az emlékezetet, a közösségi gondolatot kiiktatja a művészet
hivatásából. Ígérnek és imponálnak a művészkedő tudatlanok, a sznob ítélkezők
pedig tapsolnak. Mosti időben a pályázók jobbára nem a közönségre és a hely
szellemére hangolnak, hanem a stílust és a fesztiválokat hajszolják. Noha a csöndes,
nyugalmat igénylő szellemi munkálkodás szükségeltetne. Az áprilisi vihar
égi ébresztő; mennydörgést és villámokat szórt, de a vizek apadnak. Ideje
a művészi, kulturális szembenézésnek is. Vagyis az Ibolya-említett „türelmes
idő” most öntisztázó alapozást szorgalmaz. Színházi-művészi és irodalmi
téren is. Térey János napjaiban hív-debreceniséggel szabadjon néhány tényt
említeni!
JÓ IDEJE MÁR készülődött egy új debreceni színháztörténet, engem is szólított
Bényei József, ha jól tudom Ibolya Ady színikritikáit összegző tanulmánya
már ebben a jelben íródott. Aztán befagyott a gondolat. És ma sincs
más, mint a szakmai és erkölcsi okokból is hitvány libaürülék színű munka,
mely hat éven át vajúdott (1976). Cs. Nagy Ibolyánál senki többet nem tud az
elmúlt évtizedek Csokonai Színházáról. Előadások mellett, színészek portréját
is írta, direktorokkal interjúzott. A Tréfás-könyv keserves kéziratos esztendei
után sürgető és szükséges Őt szólítani, hogy írásait egybegyűjtve, felidézze
s elmondja több mint félszázad történéseit, tanulságait. S akár a korábbiakat
is, hiszen képtelenség,
hogy ma is az legyen érvényben, amit a „Tótfalusi”
néven a besúgó Taar Ferenc vélt egykori színházáról és szerkesztette, s íratta
igazgatói
korszakát.
A KÖVEK ALATTI DEBRECEN! Tékozló gyermekeként Ibolya írásait olvasva
ébresztő gondolatok, jeles személyek sorsa támadt életre bennem. Ugyan ki
emlegeti őket? Barta János, Gunda Béla, Rácz István, Bán Imre, Kálmán Béla,
Kiss Tamás és mások vannak ebben rangos galériában. Kosztolányi nyomán
a bölcsőtől a koporsóig kísért debreceni polgárokat (a Kalauz, a Rikkancs, a Cigányprímás,
a Primadonna, a Telefonos stb.), s eltűnt mesteremberek (a Kalapos,
a Bőrműves, a Fényképész) írásba foglalt arcképe kívánkozik újabb kötetbe.
Vagyis az én képzeletbeli Cs. Nagy-összkiadásomba, ami Debrecen múltját jelen-
tudattá emelhetné.
További kötetálom: a Magyar Fórumban csaknem kétszáz írással véleményezte
a Történelem pillanatait, vagyis a hétről hétre a VÁLTÁS tényeit, politikai ellenmondásait,
hazugságait is jegyzetelte. És főképpen a Duna-medence magyarságának
sorsa felett virrasztott. Riporteri nyugtalansággal is, mint a vásárhelyi
pogrom előtti napokban, a gyertyás-könyves tüntetés fényében jelezte a Rémidő
jöttét. És jegyezte gondolatait a balkáni háború híreiről, s a látszat-nyugalom
mélyén robbanni készülő felvidéki feszültségeket.
Újabb álomi kötettel folytatom: kétszáznál is több írásból válogatva, a Reformátusok
Lapjában a Rés a Világról címmel rovatolt a kétezres évek elején, mely
címében is pontosan jelzi a hitélet és a világ feszültségében élő ember kérdéseit
– közelítve a kultúra és a művészet tartományához. Nagy Lenke főszerkesztő
jóvoltából művelődési, néprajzi irodalmi kisesszék sorozata mellett, interjút
közölt például Bertha Zoltán egyetemi tanárral, Erdélyi Géza felvidéki püspökkel,
Csikos Sándor színművésszel. Negyedszázados történet: Bölcskei Gusztáv
püspök, ki szabotálta tisztázni Filep Tibor kutatását a titkosszolgálati papság
ügyében, likvidálási kedvét a Reformátusok Lapja elnémítására is hangolta. Zsinati
elnökként latorkodott; furfangos lévén, mint a debreceni deákok Farkas
Ferenc táncjátékában, Nagy Lenkét kiiktatta a lap életéből. És megszűnt az újságban
Szabó Magda mellett, a Cs. Szabóval, Németh Lászlóval, Kodolányival,
Sütő Andrással is jelezhető 20. századi protestáns sorsos gondolkodás, mely az
irodalmat és a reformátusságot összefűzi. Lám, az újkori debreceni disputa –
a maradiság megírandó epizódjai. Midőn a református egyház hitéleti, szervezeti
és személyi vajúdásának éveit éli, éljük, készültség-fogyatékos pásztorok
lépnek szószékre. Ahonnan nézhetik az üresedő padsorokat, mert nem prédikálnak,
hanem felolvassák a héten írt dolgozatot. Olyik aztán leveti a palástot,
s már itt a példa: még miniszterségig is viheti.
SORAKOZNAK polcomon az álmodott Cs. Nagy-kötetek. Feltekintek a nyomtatott
könyvekre is: látom, olvastam a Kérdez az idő címmel tanulmányainak,
beszélgetéseinek gyűjteményét (2002). A Velünk élő irodalom (2014) remek írásai
közül Ibolya engedelmével egyet feketére, s különköttettem: a Sütő András
elleni hajsza történetét. Márkus Béla a Csoóri Sándorra uszuló hadművelet tényeit
naplózta tárgyszerű pontosan („Egy cikk, egy ország, egy álom”. Alföld,
’91/7.). A hétben Parászka Boróka vezette rágalom-művelet tényeit cáfolva
vádirattá sűrűsödött Ibolya krónikájában. Évtizedes távolságban a két akció
kísértetiesen hasonlatos. Jelképes, ikonikus személyek ilyképpen a nemzeti gondolat
kiiktatásának programos pogromját szervezték. A szeku és a hodáki csürhe
kudarcos akaratát a toll és számítógépesek alnépe sikeresen bevégezte; tanúsítom:
immár túl az innen, Sütő András ebbe halt bele.
Két tanulmány-gyűjteményt említettem. Hol jelentek meg? Miskolcon, a Felső
Magyarország Kiadó gondozásában. S az egykori Alföld- és Hitel-beli recenziók
is könyvvé érlelődtek; egyikben Ibolya Kiss Anna álmokból és folklór motívumokból
szőtt lírai és színpadi világát fejtette meg. Farkas Árpád és Király László
monográfiája mellett Tamási Áron albumába írt tanulmánya pedig a tegnapi
és mai megmaradás emberi és alkotói küzdelmét és esztétikai hitelét tárta fel.
És hol érlelődtek könyvvé? Budapesten, a Pécsi Györgyi vezette MMA Kiadónál.
Hát a Csokonai Kiadó Debrecenben?
Íme, ez is egy tétel, ami önszigoros tisztázást igényel. A rendszerváltás küzdelmes
jeleként az Alfölddel tusakodó felső pártvezetés megadta magát, s 1988.
január 1-jén több évtizedes harc után Bakó Endre igazgatásával és Ibolya főszerkesztésével
megalakulhatott a Csokonai Kiadó. Melynek indító kötete, Rácz
István szerkesztésében, a Tanulmányok Erdélyről című munka azonmód a könyvhét
egyik szenzációját jelentette. Ma már látjuk: Ibolya a Napló-beli munkálkodással
– és az Alföld-írásokkal – készülődött, hogy kiadóként hitelesen és bölcsen
írók és művek sorsát alakítsa, érlelje. Indult a Csokonai Kiadóban Nyirő József
életműve; továbbá: a Holdat rádióhullámokkal szólító, Amerikában élő és Szabó
Lőrinc énekelte osztálytárs, Bay Zoltán könyvével újra hazatért; Kányádi Sándor
a román újfasizmus vész -és félsz-jeleit egybegyűjtő Sörény és koponya című kötete
is a rangos és fontos könyvek sorában jelentkezett. Jankovics Marcell Jelképtára,
Sütő András a pogromban tetőzött, kútmérgezés tényeit rögzítő naplói
mellett megannyi más, műfajokban változatos művek igazolták: országos rangon
működött a debreceni kiadó, mely mára elsorvadt – ugyan mi okokból? Aki
a művelet főrittere, még díjazták is, miközben a tavaszon elhunyt Filep Tibor,
vagy a hatalmas négykötetes cívis szótárat szerkesztő Kálnási Árpád, továbbá
Bakó Endre ma is gazdagodó múltfeltáró könyvei, életműve mellett, Cs. Nagy
Ibolya munkássága sem érdemesült méltó helyi vagy Debrecen ajánlására országos
becsülésre.
Semmi sértettség, mert Ibolya mindétig az Ügy szolgálatosa. Az Egyetemi
Kiadó vezetőjeként jegyzetek, szakkönyvek mellett, igényéből nem engedve,
leleményes gazdálkodással folytatta, amit a Csokonai Kiadóban kezdett. Vaskos
kötetbe szerkesztette Csoóri Sándor költői életművét, aztán Nagy Gáspár Szabadrabok
című könyvében három évtized költői termését összegezte; s éppen húsz
éve, Sütő András halálát követő napokban jelent meg utolsó munkája Létvégi hajrá
címmel. Mert Ibolya makacs debreceni. Otthonává avatta városát azoknak az
íróknak, költőknek, akiket az Alföld folyóirat kitudott szellemköréből.
Az Alföld – mely Esterházy Pétert is indította? Igen, mert a felföldi importszerzők
divatlapjává szűkülve szürkültre változott. Egyensúlyos szellemét
feladva páváskodott a pesti belterjeseknek. Mondhatom főfelelősét, mert még
a kötetnélküli költőről elsőnek írtam a Napló színes mellékletében, s majd jőnek
disszertálók, s tudóskodják a miértet. Aki alföldi olvasószerkesztőként átsunnyogta
a kései Aczél György korát, utóbb az ÉS-ben folyamatosan ámulhatjuk:
micsoda éber demokrata! Provincia Európa-jegyében: az Alföld sajátos
Aczél-korszakát élte évtizedeken át. Ahol a helyi gondolat, a kövek alatti és
feletti Debrecen és vidéke, továbbá Csoóri Sándor, Nagy Gáspár, Sütő András
és mások mellett Cs. Nagy Ibolya és Márkus Béla tanulmányainak sem volt
helye.
Sebaj! Pulykakast nem vesznek-esznek; mégis Debrecenben élnek, mert másként
nem tehetnek!
Isten éltessen drága Ibolya! Ezüstös fényben is aranyló hajjal virágozzál
a gyerekek, unokák örömében és az újabb keserves élet-regény beteljesítésében,
ami a száz éves Sütő Andrásról íródik!
2026. szeptember 15. Elmondtam: Debrecenben Cs. Nagy Ibolya ünnepén.
Ablonczy László (1945) a Nemzeti Színház korábbi igazgatója (1991–1999). Legutóbbi kötete:
Tamási Áron sorsjátékai (2023).