Sütő András Németh László-élménye –
villanásokban1
Életidejük két és fél évtizednyi távolsága okán Sütő András már „Laci bácsiként”
ismerhette csak meg Németh Lászlót. 1935-ben, amikor a többedmagával
megjárt romániai útján (mely főképpen egy rövid, bukaresti időzésből, majd,
különválva a többiektől, a kért és sikerrel engedélyezett erdélyi körútból állt),
a Magyarok Romániában című útirajz anyaga formálódott Németh László jegyzetlapjain,
Sütő András még elemista gyermek Pusztakamaráson.
(Néhány zárójeles mondatot szánjunk itt arra a Bécsből induló személyszállító
hajóra, amelyen Budapestről együtt utazott, együtt „csúsztak ki” a pesti
kikötőből Németh László, Keresztury Dezső, Boldizsár Iván és Szabó Zoltán:
utóbbi azután Constancán elválik a társaságtól, és menyasszonyával Isztambulba
indul tovább. Egy kései jegyzetében (Utazás 1935-ben Németh Lászlóval, 1975)
Szabó Zoltán fölidézi a hajdani utat, például, hogy Németh László tudomást
sem vett Boldizsár Ivánról és Szabó Zoltánról, azaz róla, a nevüket le sem írta,
csupán a „két ifjú szociográfusként” említette majd őket a Magyarok Romániában
lapjain. Szabó Zoltán szellemesen ironikus fricskájából kitetszik, hogy a mellőzésből
hiányzott minden bántó szándék, Németh László olyan volt, amilyen
mindig, jelentéktelen apróságok nem foglalkoztatták. A helyzetrajz, vagyis a minden
körülmények között (hajóút, törődés, kánikula, a mellette strandöltözetben
napozó utasok) zakós-félrecsúszott nyakkendős, folyvást román nyelvkönyvet
szorongató, román szavakat magoló Németh László elnéző humorral megrajzolt
figurája: „könyvből románul tanul a Duna-völgyi kánikulában”. S a két szociográfus
másik fele szerint: „egyébként a magolás nem volt hiábavaló, Németh
László az út végére lényegében tudott románul”.)
1970 februárjában Németh László (harmincöt esztendő után) ismét Erdélybe
látogat tehát. (Újabb zárójeles kitérőként: hogy nem előbb – csak a Partiumig
megy, Nagyváradon például 1943. május 6-án a református kör fiataljainak
estjén tűnik fel, 14-én a Református Kultúrpalota dísztermében előadást tart –,
annak nemcsak a háborús évek kaotikus politikai viszonyai szabtak gátat, de
minden bizonnyal a Magyarok Romániában című útirajz, a kemény kisebbségi
látlelet, s a nyomában felizzó megbántottság, sértettség, az ellencikkek gyakorta
vádló tónusa is. Az „apokaliptikus út”, melyről 1936 januárjától vitacikkek tucatjai
jelentek meg, pró és kontra, támadva (ritkábban védve is) Németh László
írását, a Független Újság, a Szabadság, az Erdélyi Lapok, a Keleti Újság, a Hitel, a Korunk,
az Ellenzék, a Brassói Lapok, s számos más folyóirat, újság lapjain. Ezek
elemzése most nem témánk, de kihagyhatatlan egy mozzanat: a többször ez
ügyben némasággal vádolt Tamási Áron reflexiója e vádra. Nem szabályos vitacikk
formájában, hanem a Kovács György kérdéseire adott, mégis állásfoglalásként,
véleménycikként értelmezhető, esszéisztikus interjúszövegben („Isten
velünk és mindenki ellenünk”. Független Újság, 1936. 01. 7. sz.) „nyilatkozik Németh
László romániai tanulmányútjának indító okairól, a székelység életerejéről…”.
Tamási kevéssé ismert vélekedésének itt csupán egyetlen passzusát idézhetjük:
„Nem is abban van a Németh László könyvének elsősorban az érdeme,
hogy végleges »igazságot« húzott az erdélyi magyarság fejére, hanem abban,
hogy a mi legnagyobb problémáinkat éles szemmel mind kihalászta, és tiszteletreméltó
bátorsággal beszélt róluk. Maga a kritikus és a könyv emberül megtette
a magáét, de Erdély még most sem tanult a példából, mert nem a felvetett
kérdések körül keresi a megoldást és a megközelítő igazságot”.)
Segesvártól indulóan több városban, településen megállva (Marosvásárhely,
Korond, Farkaslaka, Székelyudvarhely, s majd, már útban haza, Nagyvárad)
Sepsiszentgyörgy az erdélyi utazás végcélja: a Papucshős című drámájának ottani
(hatvanadik) előadását tekintették meg a vendégek. (A premier 1969. november
14-én volt. Közben, a február 19–25 közötti erdélyi út során, 20-án a Marosvásárhelyi
Állami Színház A két Bolyai-előadását; a visszafelé úton a temesváriak
nagyváradi vendégszereplésében a Villámfénynélt is megnézik Németh Lászlóék.)
Sütő András Marosvásárhelytől elkíséri (Veress Dániel mellett) a Németh
házaspárt, s az Anyám könnyű álmot ígér című, „nyomdameleg” könyvével ajándékozza
meg a beteg, az erdélyi „fiatal” irodalmat és írókat már alig-alig ismerő
Németh Lászlót.
Aki jól emlékszik a hajdani, 1935-ös utazásra, tájakra és emberekre, Farkaslakára
és Tamásira, a székelyudvarhelyi Tompa László költőre, ekkor, 1970-ben
már mindketten félévtizede halottak, s úgy „öleli át” a marosvásárhelyi Bolyai
utcán szembejövő, nyolcvan esztendős Molter Károlyt, „mintha a minap váltak
volna el egy fekete után a Maros vendéglőben”. Meglátogatja a neves színészt,
Kovács Györgyöt is, azután egy hajdani, orvosegyetemi társát, s a beszélgetésük
„olyan szakszerű, mint egy orvosi konzílium”. De nem ismeri fel rögtön arcról
a mellette álló, vele beszélgető „Veress Danit”, akit pedig személyesen is, régről,
s aki majd Sepsiszentgyörgyig és vissza Nagyváradig végig kísérője lesz az
írónak, följegyzője, naplószerűen megörökítője is a közös utazásnak: számos
emlékképét idézzük is e tanulmányban.
A farkaslaki Tamási-sírnál Sütő András egy ikonikus vers sorait idézi föl:
„Kívánhat-é ember többet: / derékaljnak szülőföldet / s két cserefa tömött /
árnyát szemfedőnek?”. A Tamási Áron sírjára című versből fölhangzó sorok szerzőjének,
Kányádi Sándornak a neve hallatán Németh László bólint, hallotta már
ezt a nevet, de semmi többet, mást a költőről nem tud. Mint ahogy Sütőnek is
inkább csak a nevét ismerte, tudott, hallott róla, de a „formálódó Kálvin-drámájával”
(Csillag a máglyán) kapcsolatos, az utazás során az ifjú író által majd
meg-megemlített alkotás-lélektani töprengések, Veress Dániel útinaplója2 szerint,
nem érintik meg, érdeklődést nem keltenek benne. S nincs írásos nyoma
annak sem, hogy elmélyültebben tanulmányozta volna az ajándék-könyvet:
a sütői pálya, a jelenkori prózairodalom egyik legnagyobb hatásúvá lett művét.
A sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörben „villáminterjút” ad Fábián Ernőnek, s az
újabb erdélyi irodalom ismeretéről kérdezőnek bevallja: „Sajnos, csak Veress
Dániel két drámáját ismerem, a kötetben is kiadott Mikes-t és a Báthory Zsigmondról
szóló Véres farsang-ot. Szabó Lajos Mentség-éről, Sütő András munkában
lévő Kálvin-járól (Csillag a máglyán), és a Martinovics-drámáról csak beszélgetésekből
tudok. Nem láthattam a Gábor Áron-t sem.” (Utóbbi két mű esetében
Kocsis István 1969-es Nagy játékos című, és Sombori (Salamon) Sándor 1970-es,
Színpadi krónika című, 1848-as történést feldolgozó színművére utalt Németh
László.)
Az „európaivá köszörült magyar lángelme kiszolgáltatott, beteg öregember
volt, akit szeretni kellett”, írja megrendülten a felejtett, majd zavartan felismert
arc birtokosa, Veress Dániel.
Sütő András és Németh László kapcsolata nem volt, nem lehetett társas szellemi
viszony. A közös utazás alkalmat teremtett ugyan a személyes ismerkedésre,
de utóbb a fényképcserék, levélváltások zömmel Sütő és Ella néni magánakciójaként
zajlottak, s aligha volt egyformán és maradandóan közös és
mély emlék a két író számára az egyik sütői levél záró sora: „Legszebb emlékeim
közé kerültek azok a napok, amikor együtt utazhattunk a Tolvajos-tetőn
át Sepsi felé.”
Élettapasztalataik, „növéstervük”, meghatározó történelmi, közéleti, nemzeti
élményeik többsége nem volt, nem lehetett szinkronban, életterük fölött
más történelmi, politikai égbolt feszült, a kifelé induló, a lassan „behajózó” az
irodalomba épp megérkezővel találkozott össze. De Németh László Sütő számára
egész alkotói életútját végigkísérő intellektuális élmény és tapasztalás,
erkölcsfilozófiai ösztönzés, súlyos, morális kérdésekben eszmei támaszték, kisebbségi
gondokban, többféle értelemben is akár, hivatkozási alap lett s maradt
élete végéig.
A nagyenyedi kollégiumban ismerte meg Németh László nevét és néhány
művét, Sütő András, egyik interjú-vallomása szerint3 ott bukkant rá „Veres Péterre,
Tamási Áronra, Németh Lászlóra és Illyés Gyulára, elsősorban a népi
írókra, akik meghatározó módon hatottak” rá. A „népi írók hatása erős volt
a kollégiumban, a diákok, az irodalmi körök belekerültek a vonzáskörükbe”.
A Németh László emlegette „belső Nap” irányába akart indulni, „egyetemes
tanulságok felé”, s kötelező ehhez igazodni, mondta, „bármilyen semmi mozzanatot
ragad is meg a tollforgató. Anyám könnyű álmot ígér című könyvem ilyen
előzmények után próbálja valamiképpen összegezni azt, ami addig történt”. Az
Albert Zsuzsa-interjúban jegyzi meg azt is, hogy az első néhány novelláskötete
után „elkapott az esszéírás varázsa, főleg Németh László hatására. Részint talán
ennek is tulajdonítható, hogy megpróbáltam novellisztikus elemeket esszéisztikus
elemekkel úgy ötvözni, hogy mondandómat a lehető legvilágosabban és
– tömörebben fejezzem ki.”
Egy másik interjúban, az Ablonczy László által feltett kérdésre4 („Esszéid
forrásvidékéről szólva mindannyiszor említed Németh Lászlót. […] Illyés mellett,
úgy érzem, hogy drámaírói gondolkodásodra Németh László is hatott.
Társaságában láthattad Vásárhelyen A két Bolyai-t. Miként érzel kötődést a drámaíró
Németh Lászlóhoz?”), azt feleli Sütő: „Azt hiszem, az esszéíró Németh László
hatott rám inkább; a drámaíró kevésbé.”
Gondolhatnánk pedig, hogy éppenséggel a drámaíró Németh László érintette
meg leginkább a drámaíró Sütő Andrást. S az 1975-ben majd megjelenő
Csillag a máglyán erkölcsfilozófiai kérdései, Szervét és Kálvin döntései nem egy
kritikusban fel is idézték Németh László Galileijének, a zárlat kétféle, egymással
ellentétes változatában is megírt erkölcsi dilemmáját. Azt: megtagadható-e, vagy
csak „letagadható” a mű; „visszavonható-e” az eszme, a tudományos igazság,
a felfedezés egy nagyobb cél, a még elvégzendő, másra át nem ruházható feladat
érdekében; a vétség súlya a morális bűn kikényszerítőit, vagy a morálisan elbukót
terheli-e? Sütő drámái, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Káin és Ábel,
a Szuzai menyegző, az Advent a Hargitán, vagy az Ugató madár – mit sem tudhatott
már minderről Németh László –, az erkölcsi, kisebbségi-közösségi, az önfeladás
és a korlátozott létezésben is tartásos magatartás közötti választás lehetőségeit,
a magatartáskonfliktusok változatait firtatják; a magatartás „méltóságának”, az
emberi méltóság védelmének a filozófiáját vizsgálják. „Az ember mindent elveszíthet,
de megsemmisíteni erkölcsi mivoltában csak akkor lehet, ha az emberi
méltóság érzetének utolsó szikráját is kiölik belőle” – mondta Sütő, történelmi
drámái „föltartott fejű” hőseiről szólva, s morális evidenciának tekinti: a „személyiség-
orientált” és a „szabadság-orientált” az „egész csonkítása, torzítása
nélkül egymással szembe nem állítható fogalmak”. Nem Németh László drámapoétikai
eszközeinek esetleges átvétele, a drámai építkezés formajegyeinek
„eltanulása” a lényeges tehát Sütő számára, amint maga írja a fönti interjúban:
mindenekelőtt az esszéíró Németh László hatott rá; a drámaíró, módszertanában,
jóval kevésbé. Hanem a „tanítómester” gondolkodásának módja, az erkölcsi
meggyőződés és tartás, a morálfilozófia mikéntje.
Vallomások, interjúk, esszék sorozatában hivatkozik Sütő András a Németh
László-i eszmerendszerre, a „minőségi ember”-képre az esztétika és az alkotóiemberi
erkölcs szükségszerű kapcsolatáról, az írói feladatértelmezés, a kötelességtudat,
a példaállítás, az olvasókkal kötött (sütői fogalom) „társadalmi szerződés”
felelősségéről szólva. Amit Sütő András az egykori, enyedi kollégiumi
diákság „tűzfelelősi” munkáját megidézve írói feladatnak nevez; azt, hogy „az
írástudó nem fordíthatja el a fejét a saját népétől”, mert „ez itt olyan világ, amelyben
író, költő, színész, művész maga is felelős azért, hogy olvasóinak, közönségének
tömege megmarad-e, vagy megsemmisül a történelem olvasztókemencéiben”:
esszéiben nem egyszer köti össze Németh László-gondolatokkal.
Azzal például (kényszerűen csak kiszakítva néhányat a szellemi érintkezési
pontokból), amit egy korai Németh László-írásból idéz több helyen is Sütő András.
Az 1934-es Ember és szerep című önéletrajzi esszéjében beszél Németh László
a Nyugat Osváth Ernőjének „művészképző” módszeréről. „Ahogy nézem azokat
a fiatal írókat, akik az öregedő Osvát kezébe estek: majd mindegyiken fölfedeztem
ugyanannak a nyomorító műtétnek a nyomát. Osvát »művészeket« nevelt,
s növendékeiből épp az hiányzik, amivel az író a művésznél több és kevesebb.
[…] Egy író, aki csak szép: szajha.” Egy televíziós beszélgetésben5 Sütő idézi, a maga
életközegében értelmezve e sajátságos képet: „Abból a világból indulok ki,
amelyben élek. Ahol nap mint nap tapasztalom, hogy a leírt szónak milyen
hatalmas visszhangja támad menten. Ahol magam is érzem, hogy mennyire
szomjaznak az emberek a szép szóra. Természetesen a szépnek nem abban az
értelmében, ahogy Németh László is kárhoztatta volt, mondván: ha egy író csak
szép, akkor szajha; hanem abban az értelemben, hogy a szép és az elkötelezettség,
a szép és az üzenet, a szép és valaminek a szolgálata egybefonódik.”
Mert, vallotta Sütő, nem lehet az esztétikum alatti régiókba nyomni mindazt,
ami többnek vágyik lenni szövegnél – ami üzenet is vágyik lenni, esetleg közösségi
üzenet, olykor szellemi-morális útjelző. Állítja, hogy íróként egy nyelvi,
kulturális, históriai kényszerűségek szorításában élő közösség irodalomba emelése
a dolga: dolga e közösség történetének részese, szereplője lenni, s e történetet
másoknak elmondani. A hetvenes évek romániai diktatúrájában arról
szólt: a kisebbségi helyzet sajátossága, e sajátosság napi megélése, morális elfogadása,
elviselése, ennek irodalmi megjelenítése egyfelől nem zárja ki az esztétikai
szépséget, másfelől többnek is kell lennie annál.
Nem egyszer említi Sütő Németh László Adyt megidéző gondolatát is:
a maga megkésettség-érzetének példájaként is. A Nyugatban 1915-ben, a „nagy
háborúban” megjelenő, Ki várni tud című, Küldöm, ki érti alcímű Ady-vers értelmezését,
a versből kibomló Németh László-i imperatívuszt. Amely gondolat
feltűnik az 1939-es születésű drámában, a Cseresnyésben is, dialógussá tördelve,
vita-szituációban, a második „világháború kitörése előtt”, a „hitlerizmus tetőpontján”,
s „kétségkívül az ellen is”, írta Németh László.
Az 1943-as Németh László-cikk6 (Tartsd magad!) fogalmi szinten világítja meg
az Ady-vers gondolatmenetének lényegét: „Huszonöt éve ringatom magamban
Ady egyik alig észrevett versét. »Tartsd magad, / Sors, Élet és Idő szabad / S ki
várni érez, várni tud. / Várni tud, / kinek ön-énje nem hazug / S nem hord
össze hetet s havat. / Tartsd magad, / Mert most az a leggazdagabb, / Ki várni
érez, várni tud«. Ő üzente ezt nekünk, akkori fiataloknak egy negyedszázada.
Én még a színpadra is fölvittem, hogy többen értsék. Úgy érzem, ennél jobb
jelszót nem választhatnának hunpostájukban az egymást követő magyar nemzedékek.
[…] Ez az alkalmazkodás, a jónak ez a megjegyzése: ez biztosítja a szép
és az igaz továbbélését a történelem kataklizmáin keresztül.”
Sütő azonban, a maga idejének valóságából értelmezve a gondolatot azt írja:7
Németh László esszéjét a „készülődésről” már csak akkor olvashatta, „mikor
Kolozsvárott meg-megsajdult a szívem – Enyedre gondolva. Ahol úgy készülhettünk
zavartalanul, csöndben az életre, miként a lótuszvirág, mely víz alatt
nyílik ki, s csak azután bukkan felszínre.” De a „történelmi kataklizma” Sütőt
már a háborús Kolozsvárig űzi: „A korszak: a világháború vége s az újabb békekötések
réme: a második Trianon készületlenül, bimbójában riasztotta az erdélyi
magyar ifjúságot is nemzeti gondok viselésére. Mit említsek itt közülük?
Azt, hogy Kolozsvárott 1945 elején tüntetni kellett a magyar egyetemért. Tüntetni
kellett a magyarverő, sovén román főiskolások sorozatos garázdálkodásai
ellen.” S még tovább az időben: a rendszerváltozás után, az új évszázadban is
– tragikus folytonossága a kisebbségi létnek – a nemzetiségi kataklizmák példáit
sorolhatja csak Sütő András. Mert az „új ifjúság” számára mást jelent a Tartsd
magad! – intelem. Ma már „Németh László bizonyára elfogadná hajdani követelményének
ilyetén módosítását: a nemzetnek puszta fennmaradására kell
gondolnia, azt kérvén ifjúságától: ne hárítsa el magától az összmagyarság komor
gondját, amire nincs olcsó vigasz, amit önáltatással elűzni nem lehet.”8
Németh László említett, 1970-es, Igaz Szó-beli interjú-mondatára (reményére?),
mely szerint „Romániában, a magyarság számára az elmúlt néhány esztendőben,
úgy látom, sok lehetőség nyílott meg”, a vége szakadni alig észlelhető „sorsnyomásnak”
drámai visszfényeként írhatja Sütő a tapasztalati ellenérveit. „Ady
minden néppel közös sorsvállalást, József Attila kölcsönös megértést, Németh
László tejtestvériséget álmodott. Ne kérdezzük: hol és miként lobognak felénk
akár klasszikus, akár mai válaszálmok? Hanem ismételjük el századszor, ezeregyedikszer:
a tejtestvériségnek, hogy társadalmi méretekben érvényesülhessen
– feltételei vannak. Emberjogi feltételei.”9 Sok évtizeddel később is szembesíti
a kisebbségi lét diszkriminációival a Németh László-i vágyképet: „Álom
volt és marad románok és magyarok tejtestvérisége, ahogyan azt egy Ady, egy
Németh László is megálmodta már. Álom volt és marad, hogy nemzetek és
nemzetiségek együttélésében jogos trónjára lehet ültetni azt, ami Herder szerint
az emberben isteni: a humánumot. Némelyek szerint ez az érzelmek és a poézis
világába tartozik. […] Álom volt és marad az az egyenjogúság, amely bármely
nemzetiség számára kisebbségi mivoltát feledtetni tudja. Ezért próbáltam szólni,
tenni egyet és mást a jóhiszeműség tévedéseivel együtt.”
A romániai forradalom véres napjaiban reménytelenül figyelmeztet: 1989.
december 31-én a csíkszeredai Hargita Népében int az önbíráskodás tragikus
veszélyeire (Szolgák felelőssége, a humánum parancsa). Mert a „büntetést bízzuk
a törvényre”, vallotta s az új, a leendő törvénykezésbe vetett remény mondatta
vele, hogy a közösség demokratikus, jogszerű büntetését a „megvetés, az erkölcsi
ítélet Káin-bélyege” egészíti majd ki. Pár héttel később, a rendszerváltás legnagyobb
dicsőségére, román bunkók verik a fejébe, hogy a „személyi indulat
ökle s fejszefoka” minden jogrendet felülírhat, s az erkölcsi megvetés nem mindenki
számára értelmezhető fogalom. A többi, a marosvásárhelyi pogrommal
egyetemben, már ismerős.
1970-ben találkoztak, öt év múlva Németh László már halott: Sütő András
a nekrológjában10 mintha már a maga szellemi kötődésének, a „Mestere” iránt
való élethosszig tartó érzelmi, intellektuális vonzódásának korán megszülető
jellemzőit is összegezné:
„Több mint fél évszázados munkásságával mily roppant égboltozatot emelt
népe fölé. S a közösségi otthonnak micsoda mélységeibe ágyazta annak tartóoszlopait!
Omlatag újdonságok ellen a nemzeti lét örökmécses-gondja óvta,
divatos avultságok közül a kornak minden új rezdületére érzékeny szelleme
szakította ki s emelte olyan magaslatokba, hol kevesen fordultak meg őelőtte […]
Nem szoborra: visszhangra vágyott, az írói gondjába emeltek válaszjeleire. Ha
vereség érte, sosem babérjait: ügyét fájlalta benne, népének sorsproblémáit. […]
»Ó, nagyon keveset írtam!« – mondta ittjártakor szelíd-félszegen, évekkel ezelőtt,
a Hargita fenyveseit nézve. Többet kellett volna… Még többet?
Ha mindkét végén meggyújtott gyertyája legalább százágú lehetett volna!
Talán úgy ment el, titkon remélve, hogy az emberi bajok Jerikó-falai egy napon
mégis leomlanak az írás kürthangjára. Roppant munkabírását csakis ez a hite
táplálhatta, mindenkori meggyőződése, hogy a lángelme nemcsak kisugárzás:
befogadóképesség is. Tapasztalati kincsek hazavitele az odüsszeuszi tengerbolyongásból.
Nálánál gazdagabb tarsollyal a magyar irodalomban senki sem tért meg
nagy utazásokból. Úgy hozta, madárlátta kenyérként a század tápláló üzenetét,
ahogyan egy Széchenyi tért meg Nyugatról, hunyt pillái alatt lánchidak körvonalaival,
egy Misztótfalusi a Gutenberg-galaxis fényözönével. […]”
Nincs terünk kifejteni: Sütő anyanyelvvédelmi, kisebbségjogi esszéi, beadványai,
levelei, cikkei, drámái milyen elemi felelősségtudattal hangoztatják a Németh
László által már nem ismert világban, hogy az író reményeiből mit váltott
valóra, kétségeiből mit hagyott vagy cáfolt meg a jelen – s mi hagyományozódik
a senki által nem ismert jövőbe.
Jegyzetek
1 Elhangzott Nyíregyházán, „A magyar szellemi élet organizátora” című Németh László-konferencián,
2026. szeptember 11-én.
2 V. D.: Ami a téli utazásból kimaradt. Újabb pillanatfelvételek és töprengések. In In memoriam
Németh László. Nagybánya, 1995. EMKE füzetek 5-6. Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési
Egyesület kiadása.
3 Albert Zsuzsa interjúja. Megjelent a Magyar Ifjúság 1976. augusztusi kulturális mellékletében.
4 A. L. interjúja. Varázsköreim. Tiszatáj, 1982, 7. szám; Az Idő markában (Szépirodalmi, 1984).
5 Televíziós beszélgetés Pálfy G. Istvánnal: Induljatok el az anyanyelv ösvényein és meglátjátok
a bölcsőt címmel, a szöveg megjelent az Alföld 1981/9-es számában is.
6 Tartsd magad! Magyarország, 1943. febr. 3.; és: N. L.: Az értelmiség hivatása, 1944.
7 Nagy Miklós Kund Múzsák fellegvára című, 2000-ben megjelent interjúkötetébe készült vallomás.
És: Hány az óra – történelmileg? Erdélyi változatlanságok, 2001.
8 Élet és mű egysége. Könyvhét, 1998. szeptember 24. És: Erdélyi változatlanságok, 2001.
9 Milleniumi gond és remény (Elhangzott 1996. május 28-án, a Magyarok Világtalálkozóján, Budapesten.
A címet a kötetbeli – Erdélyi változatlanságok – közlés számára adta a szerző.)
10 S. A.: A szellem Odüsszeusza. Németh László halálára. Igaz Szó, 1975. 04. 01.
Cs. Nagy Ibolya (1946) Debrecenben élő irodalomtörténész. A Debreceni Egyetemi Kiadó volt
vezetője. Utóbbi kötete: Tamási Áron (Képszerkesztő: A. Szabó Magda. Bp., 2021, MMA Kiadó).